Danse macabre

Üres.
Kiáltozik a csend,
Keringőt járnak a porszemek.
A fény megtörik a törött üvegen,
Aztán látom, hogy az nem is üveg,
Hanem a lelked feljajduló siralmas ábrázata.
Aztán megpillantalak, mint egy összetört embert,
Aki ott fekszik tehetetlen a kórházi ágyon monoton sípolás közepette.

Közelebb megyek.
De csak nagyon óvatosan,
Mert nem akarlak megijeszteni,
Hiszen tudom, hogy nem akarod, hogy lássanak.

Találkozunk.
Kezem kezedhez ér:
Élettelen, hideg, remegő.
Már majdnem halott.

Óvatosan fordulsz felém,
Szememet elönti a tengernyi félelem,
De látom magamat a szemedben, amely
Mindig meglátta a boldogságot és a szeretetet ott,
Ahol egyáltalán nem volt,
És ami most egyáltalán nincs,
És nem is akarod.

Kérlek!
Hát nem látod?!

Arcodat már alig ismerem fel,
És nem is tudom visszaidézni,
Mert megbénít a jelen,
És elszorul a torkom.

Mondanom kellene valamit,
De hangomat elnyomják a gépek ütemes berregése,
És tudom, hogy már csak percek kérdése az élet,
Amely felváltva hintázik a talán és a végtelen éteren.

Tudod mit?
Addig mesélek egyet,
Egy végtelen, örök, szép történetet.
Csak hunyd le a szemed, és végy mély lélegzeteket!
Érezd, ahogy az ujjam mentén, bőrödet simogatja a parti szellő,
És egy sirály a fejed felett repül el, mint egy mitológiai sellő.
Tengerre szállsz, és én parton maradva engedlek utadra,
S figyelem távolodó alakodat, ahogyan eltűnsz a horizont alatt.

Mosolyogva néztél utoljára rám, kezem kezedbe véve megszorítottad.
Tekintetünk rózsahabos fák alatt apró könnyeket fakaszt.
Arcod merev lesz, de a mosoly szád szélén ott marad.
A szorítás enged.
A gép sípol, az alkotó pihen.
Orvosok jönnek.
Írnak, kérdeznek, mondanak.
Én még a széken ülök.
Mereven figyelem az ágyat.

Elszállt a pillanat.

Mondanom kellene valamit,
De a hangomat elnyomja a csend.
Békés, és félelmetes.
Hangulata van, de mégis...
Olyan üres.

Az emberi butaság meg mindenek, avagy "zsidózás" és az Arany Glóbusz

Forrás: Rég indult be akkora össznépi zsidózás, mint most, a Saul fia sikere után

Hát emberek! Botrány az egész! Nem is értem!
Fhuhhh, ez most felbosszantott? Bosszantott? Nem. Nem ez a legjobb szó, hanem nagyon trágárul kellene kifejeznem magam, inkább így maradok annál, hogy nagyon dühös vagyok.

Először is: Sajnos még nem volt szerencsém a filmhez, így nekem nem is lenne jogom ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak, de ahogy olvastam a kommenteket, sokan nem látták és így "anyáznak" be a műnek. Gratulálok, jár a taps!
Szóval így én is bátran véleményt merek nyilvánítani.
Mint mondtam a filmeket nem láttam. Kritikákat, részleteket néztem meg, interjút a film készítőivel és még sorolhatnám. Nem kevés munka áll a film mögött. Ilyen szerepet eljátszani lelkileg megterhelő és idegőrlő lehet, kitalálni meg főleg, mivel nem csak egy olyan dologról van szó, hogy jaj szegények, de szar volt nekik, pf és vége.
Mint nyilatkozta a rendező, ez ennél sokkal több, és én személy szerint díjazom ezt a hozzáállást, hiszen igaza van abban, hogy a holokauszt, mint olyan, nem csak a huszadik század tragédiája, hanem a mai napig jelen van. Nem, nem arra gondolok, hogy milyen feneket kerítenek ennek a dolognak, hanem nézzetek magatokra, és nézzetek körbe a világban. Mit láttok? Hatalmas egyetértést, zökkenőmentes irányítást, idilli rendszereket? Kérlek!
Az emberek ölik egymást, anyáznak egymásnak, ha megdöglött az én tehenem, dögöljön meg a szomszédé is, lopunk, csalunk, hazudunk és minden. Hol az összetartás?
Mi számít magyarnak? Mi a zsidó? Ki a zsidó? Azért mert valakinek több a pénze, és más hagyományai vannak? Ennyi erővel engem is lehetne oldani, hogy nyeee római katolikus napasztmekszkufi, gyújtsuk fel! Annyira hülyék vagytok, már bocsánat. Nincsen olyan országon belül, hogy háhá magyar vagyok, én meg zsidó. Magyar az az ember, aki itt született, beszéli a nyelvet, ha azt mondom Kossuth Lajos, tudja kiről van szó, ha azt mondom Nagy Feró, tudja ki az, ha a szívében magyarnak érzi magát! Nem az határozza meg a magyarságot, ha valakinek nagyobb az orra, pájesze van, menórában gyújt gyertyát, Dávid csillaga van és hasonlók. Ugyan, könyörgöm! Nem csak zsidók voltak a holokauszt áldozatai. Ez a film nem csak róluk szól, és nem ezen van a hangsúly!
A film nekünk szól, hogy nézzünk szembe az emberi butasággal, gonoszsággal, és ne a fotelből ülve lustán baszogassuk azt, aki lerakott valamit az asztalra és el is ért vele valamit! Egyszerűen szégyenkezem ilyenkor, amikor nem tudjuk elfogadni másoknak a sikerét. Ez nem csak egy ember, vagy az alkotók sikere emberek! A nemzeté! Végre, annyi év után sikerült egy olyan dolgot alkotni, amit elismernek más földrészeken is, ez meg azért valami!
Az USA-ban miért nem lázadnak fel egy-egy gettós film után, vagy a Tizenkét év rabszolgaság után? A NASA miért nem köcsögöl a sci-fi filmeknél, hogy nem úgy van? Vagy a Hairt miért nem tiltották be mondjuk?

Ó, és miért nem készül film Trianonról? ( Amúgy van, csak dokumentum film. ) Azért kedveseim, mert nagyon sokan úgy álltok hozzá a magyar filmekhez, hogy pf, nem, inkább amerikai vackokat nézek. Igen. Ilyenkor hirtelen mindenkinek nagy lesz a szája, és kinyílik a szeme és észreveszi összeesküvéselméletekkel megspékelve a hibákat, hiányosságokat. Gratulálok!

Éljen a híres magyar összetartás! Jár a taps! Gratulálok!

Pár film magyar alkotóktól ( komplett 20. század)
Szabadság szerelem
Koltay Gábor - Trianon
Katasztrófa a Donnál
A napfény íze
Az ötödik pecsét

Aztán egy kedvencem, ami nem magyar, de ilyen csőlátású embereknek nagyon ajánlom: Könyvtolvaj

( És utóiratba még hozzátenném, hogy rengeteg olyan embernek köszönhetünk világmegváltó dolgokat akik nem csak magyarok, de zsidók is voltak.)

Köszönöm a figyelmet!

Megérte?

Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.
Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.
Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
 És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...

Egy perc - Nagy szavak

Minden ember életében vannak nagy nevek, nagy szavak, amelyekkel találkozik, vagy éppen ezt hangoztatják nekik. Különféle okosságok növik magukat szállóigékké, az ember életének alapjaivá válnak és eszerint akarják élni az életüket. Gondoljunk csak bele, miért volt sok uralkodó háznak jelmondata, vagy forradalmaknak, vagy mi ilyen és olyan család vagyunk, és így meg úgy kell élnünk. Aztán persze ott vannak a "nagy szavak egy kisembertől" stílusú elbeszélések.
Ó, hogy ez most mégis, hogy jön ide? Pofon egyszerű.
Sokak életében  van egy név, amit soha sem fog elfelejteni. Jó, most nem arra gondolok, hogy az édesanyám született MZ/X, hanem A névre gondolok. Arra, aki felforgatta az egész életedet, a világnézetedet, mindent. Arra, akiért jobb ember akarsz lenni. Akire, ha rágondolsz görcsbe rándul a gyomrod, a szíved hevesebben ver, izzad a tarkód, vagy a tenyered, nem bírsz megszólalni, könnybe lábad a szemed. Arra gondolok, akire éveken át gondolsz akkor is, ha eltűnt az életedből. Az én nagy nevem nem más volt, mint Carcinoma pancreatis.
Vicces, mert egész életemben ott lebegett, mint egy árnyék, aztán újra megjelent, és újra jöttek a hatalmas szavak, amelyektől leszakadhatott volna az ég is. Például:
- Ne félj!
- Nem félek.
- Minden rendbe jön.
- Ha nem is rendbe, de ez visszatért.
- Csak pár kezelés, és minden jó lesz.
- Kórházban fogom leélni a maradék életemet.
- Az orvosok mindent megtesznek!
- A szervezetemtől függ.
- Minden fejben dől el!
- Meg az áttétektől.
Nem. Én nem vagyok negatív ember. Én meg akartam gyógyulni, én meg akartam szabadulni tőle, de aggódtam, holott tudtam, hogy egy rendkívül szívós ember vagyok. És újra megmutattam neki, hogy velem nem húzhat ujjat. Meg
gyógyultam. Aztán két hét múlva rájöttem, mi is az én nagy szavam, amely mindent elindít azon a bizonyos lejtőn. Hogy mi is volt ez?
A halál beállta...

Rest in peace

Kék és narancssárga a batikolt égbolt,
Isten lovasa rohamosan húzza az éjt a bolton.
Szívek kapuja ezerszer megremeg,
A temető kapuja nyikorogva megreked.

Csendben szalutál ezernyi ember,
Átkokat szórni jelenleg nem mer.
Tétován ballag a földbe vájt ösvényen,
Hogy eljusson szeretteihez még ebben az életben.

Ott egy hölgy, ki meggyújt egy gyertyát,
Csendben a sír homlokán egy árnyék táncol át.
Éjsötétben fázva feltekint,
S meglátja. kiért évekig sírt.

Szemébe könnyek szöknek,
A két pillanat szembe nézett.
Múlt és jelen, ezernyi sebben
Vörös rózsaként vérzett csendben.

Megbabonázva figyelte az égi jelenést,
Átkarolta lelke titkos szegletét.
Oltalmazva simította magához lelkét,
"Veled vagyok, most és örökké."

Régóta járt az óra mutatója,
És évek óta mutatott ugyanarra a pontra.
Semmi sincs, ami lehetne:
Elvette az életet.

Temető kapujában fekete varjú,
Türelmesen zajong a sanyarú sorsú.
Nézi a mesét, mely már évek óta tart,
De most bezárul a könyv, és elreppen két pillanat...

TalálkozásOk

Lehunyom szemem,
S látom megjelensz.
Kinyitom, de érzem,
Szívem megremeg.

Nincs más hátra, mint előre,
Így szememet lehunyva újra elképzellek.
Azt hittem elsétálsz mellettem,
De szemedbe nézve, tudtam: Tévedek.

Álltunk, mint akinek a lába lecövekel,
S vártam, vajon évek múltján mit teszel?
Megvetsz és ujjal mutogatva nevetsz,
Vagy kínlódva bár, de megteszed, amit nem mersz.

Vártam rád, s tudod meghaltam legbelül,
Mert reményem utánad olyannyira meggyengült,
Hogy szívek pórázát szakítottam volna szét,
Hogy utoljára annyit mondhass: kicsit szeress még!

Vártam és álltam,
Miközben az idő tétován guberált ősz tincseket a koponyán,
Korpás télről énekelve,
December idusán.

Válasz nem jött,
A csend felelt,
S tudtam vége a múltnak,
Elengedett.

Lehunyom a szemem,
S látom velem perelsz,
Kinyitom, de érzem,
Szívem megremeg.

Szívem láncai porrá válnak a szélben,
Elreppennek az emlékek feledésébe.
Mosolygok, s nem érted,
A lépteimet figyeled.

Találkozunk még?
Kérdezed mereven
Lassítva ennyit felelek:
Csak úgy, mint a szerelmes idegenek a mesékben...

Halott idő

Odakint sötét felhők takartál el a csillagokat, s némelyik még azzal is megpróbálkozott, hogy a Hold fényét is beborítsa. A közlekedési lámpák lágy pislákolással tudatták, hogy odakint nem csak sötétség honol, hanem a vihar is lassan új erőre kap. Az ablakot a fák ágai hevesen kopogtatták, ahogyan a szél táncra invitálta őket.
A viharok mindig ráébresztettek, hogy mennyire is esendő itt minden, és mennyire félnek az emberek. Beállnak a kocsival, behúzódnak a házba, lehúzzák a reluxát, kihúznak minden elektromos ketyerét, gyertyát gyújtanak arra az esetre, ha elmenne az áram, és összekuporodva hallgatják az égi melódiákat, miközben reménykednek, hogy csak egy aprócska próbatétel volt, és nem egy hatalmas móresre tanítás. Akarva, akaratlanul minden ember lelke ilyenkor megrendül kicsit. Vagy a kíváncsiságtól, vagy a félelemtől, de nem marad közömbös, és mind a két esetben csak reménykedni tud. Amúgy is szerettem figyelni az embereket, de ilyenkor még inkább, és gyakran kalandoztak el a gondolataim, hogy miként és hogyan cselekednek. Próbálom megérteni az okokat, célokat, amelyeket maguk elé állítanak. Lesben állok, és várom a tökéletes alkalmat, amikor megjelenhetek az életükben. Mindig igyekeztem újabbnál újabb képeket nyerni az emberekről, ezért is voltam itt.
A gépek megállíthatatlanul csipogtak, amelyek kihallatszottak ide, a folyosóra, ahol a lámpa monoton pislákolása már-már őrületbe kergette az elhaladókat, várakozókat. A gyér fény furcsa, ijesztő alakokat festett a zöld, csempézett falakra, amelyek megirigyelték volna Villon haláltánc motívumát.
A folyosó végén megszólaló telefon miatt egy fiatal nő a szívéhez kapott, ahogyan felriadt nyugtalan álmából, míg a recepciós könnyed, ráérős mozdulatokkal emelte fel a kagylót színlelt, de komolyan vett dühvel a hangjában, mintha nem ez lenne az egyik feladata, Hevesen gesztikulálva magyarázott az apró termetű, fehér köpenyben ülő, rövid vörös hajú, molett nő, aki alig látszott ki a pult mögül. A kagylót felháborodottan csapta le, mintha mi sem lenne természetesebb, és a csattanás végig visszhangzott a soron. Vett pár mély lélegzetet, megigazgatta magát, majd visszaült a székébe és elővette a Cosmopolitan legújabb számát.
Az előbb megijedt nő fejcsóválva nézte a Vörös Vénuszt, aztán megsimította a homlokát, és megmasszírozta a halántékát. A farmerbe bújtatott lábait terpeszbe tette és megtámaszkodva rajtuk előre hajolt, miközben a szőke melírozott barna hajába beletúrt és kezeit megpihentette a tarkóján. Lassan egy napja már, hogy itt ül tehetetlenül. Mérgesen dobbantott egyet a lábával, majd felállva az ablaküveghez sétált, amelyből látszott egy kórterem. A pulcsiját összehúzta magán, karját a mellkasa előtt összefonta, és kizárta a külvilágot. Lassan mellé sétáltam.
Figyeltem az aggódó vonásait, az apró szarkalábakat a kék, könnybe lábadt szemei alatt, remegő ajkait, amit akaratlanul is rágcsált. Lehajtotta a fejét, vett egy mély lélegzetet és újra szembe nézett a valósággal. Amikor megtudta, hogy mi történt, nem habozott, rögtön iderohant önzetlen módon, amit a pultban ülő nő nem mondhat el magáról. Gyönyörű volt ilyen törékenyen, annyira emberi.
Nem tudtam, hogy súgjak-e neki valamit, vagy hagyjam őt magára, de engem is szorított az idő, így inkább hátat fordítottam neki és elindultam a kórterembe.
Ha nem számítjuk a ketyerék hangját, odabent csend honolt. Egy fiatal fiú feküdt az ágyon, karjába infúzió csepegett, száján lélegeztető, különféle katéterek. A homloka fehér gézzel volt átkötve, ahogyan a mellkasa is. Aludt, végül is nem csoda a rengeteg szertől, amit befecskendeztek a vénájába. Nem volt több, mint tizenhét éves. A vonásai hasonlítottak a kint aggódó nőéhez, ahogyan a hollófekete hajszíne, és az apró szeplők az orrán is. Látszott, hogy pelyhedzett az álla, és már hébe-hóba megpróbálta használni a borotvát.
A kezemet kinyújtva végig simítottam az arcán, amitől megrezdült, majd pár pillanat múlva kinyitotta a szemét.
-- Szervusz -- köszöntöttem őt halkan meglepetésemben.
-- Helló -- motyogta kábán.
Lassan, amennyire bírta elfordította a fejét mind a két irányba és hunyorogva próbálta beazonosítani a helyet. Erőtlenül megmozgatta az ujjait, és próbált felülni, de kezemet a mellkasára téve visszatartottam.
- Te nem vagy orvos, igaz? -- Nézett rám úgy, mint aki belelát a másik veséjébe is.
- Nem, nem vagyok -- feleltem nemes egyszerűséggel, hiszen nem lett volna sportszerű, ha hazudok neki.
- Meg fogok halni, igaz? -- Sokkal később szokták ezt a kérdést feltenni, ezért ez így villámcsapásként ért még engem is, és tétován bólintottam egy aprót. -- Ó! -- Szaladt magasba a szemöldöke, de félúton meggondolva ezt az elhamarkodott apró mozdulatot, abbahagyta és csendben meredt maga elé, én meg összezavarodva álltam mellette. -- Tudod, nem így képzeltelek.
- Azt hitted, hogy kaszával jövök, fekete csuklyában és úgy nézek ki, mint egy csontváz?
- Majdnem -- mosolyodott el.
- Hülye sztereotípiák -- nevettem fel.
- Úgy nézel ki, mint én.
- Ez egy igen helyes meglátás, fiatalember. Tudod, az élet, és a halál is egyedi minden embernél, és nem vagyok más, csak az árnyékod -- mosolyogtam rá.
- Érdekes.
- Fura egy gyerek vagy te! Ilyenkor a haldoklók általában ijedten próbálják összerakni az életük romjait, de te halálos nyugalommal nézel velem farkasszemet.
- Félnem kellene saját magamtól?
- Sokan félnek. Gondolom nem volt tiszta a lelkiismeretük.
- Na, és a tiéd tiszta ezek szerint? -- Ültem le mellé az ágyra elgondolkodva.
- A betegségem alatt én már rendbe tettem mindent belül -- mosolyodott el. -- Szóval igen, úgy vélem, hogy tiszta, bár...
- Bár?
- Bár haragszok magamra -- hunyorgott rám. -- Ezt érzed te is, nem? -- Hosszan néztük egymást, mire bólintottam egyet. -- Figyelj, kérdezhetek valamit?
- Persze, részben azért is vagyok itt.
- Nagyon fog fájni? Érezni fogom? Hogy... Hogyan működik ez a dolog? Tudod, most, hogy így belejöttünk ebbe a beszélgetésbe, kicsit kezd rajtam eluralkodni a pánik. Én még tulajdonképpen egy gyerek vagyok, a tojáshéj még a seggemen himbálózik, és már négy éve lassan az ágyhoz vagyok kötve, kezelésekre járok, nem focizhattam, nem tudtam felügyelet nélkül a barátaimmal elmenni moziba sem. Ahogy megtanultam magabiztosan járni, szinte úgy, olyan gyorsasággal fejlődtem vissza. Éppen, hogy csak megízleltem az önállóság ízét, emberektől függöttem. Nem láttam a tengert, nem járhattam koncertekre, nem kaptam meg az első csókot sem, mert mégis ki akar egy haldoklót megcsókolni? -- Hebegte, miközben apró könnycseppek gördültek végig az arcán, amelyek időközben megjelentek rajtam is.
- Miért gondoltad, hogy el kell koboznod az édesanyád kocsiját? Akkor nem lennél itt, jobban mondva én nem lennék itt.
- A nagy dolgokat nem én határozom meg, hanem ti.
- Te választottál, mi csak az utakat kínáltuk.
- És miért ilyen utakat szántatok nekem? Más boldogan tengeti az életét, míg én...
- Nem voltál boldog? -- Vágtam a szavába.
Farkas szemet néztünk egymással és, mint az édesanyja, ő is az ajkába harapva elfordította a fejét, majd vett egy mély lélegzetet. Látszott, hogy mennyire őrlődik, hogy mennyire zaklatott. Teljesen érthető volt. Még mindig jobban viselte ezt a helyzetet, mint az emberek többsége. Nem is értettem, hogy lehet ennyire bátor.
- Megpróbáltam az lenni -- vallotta be csendesen, amit én egy hümmögéssel jutalmaztam.
- Ideje mennünk -- nyújtottam kezet neki, amit ő tépelődve bámult.
- Anya szomorú lesz.
- Igen.
- Kiheveri?
- Nem fog elfelejteni -- feleltem, mire ő az ablak felé fordult, ahol az anyja még mindig szinte szuggerálva nézett. -- Nem fogsz érezni semmit. Hallani fogod a csendet, érezni, ahogyan megsimít a fény. Nem fogod érezni a súlyodat, és a fájdalmaid elmúlnak. Nem leszel egyedül, mert már várnak rád. Az utazás olyan lesz, mint egy hosszú álomtalan álom. Készen állsz? -- Visszapillantott, majd kezembe helyezte az övét.
- Megmondod neki, hogy szeretem? Nem mondtam.
- Megpróbálom. Jó utat!
- Köszönöm -- motyogta, miközben egy utolsó csepp végig gurult az arcán, és én egy határozott mozdulattal kirántottam őt a test börtönéből.
A teste megremegett, az orvosok ilyenkor mondják azt, hogy rohama van. Az anyja rögtön kiáltott az orvosért, és rögtön négyen rohantak be és vették elő a szükséges gépeket. Én csak haladtam kifelé a nyitott ajtón keresztül, ölemben a fiú szunnyadó lelke és én már tudom azt, amit ők nem. Megálltam egy percre és néztem, hogyan próbálnak küzdeni szegény fiúért, és ilyenkor rosszul éreztem magam. Nem egy jól fizető meló az enyém, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Fiatal orvosa volt a fiúnak, talán nem rég állt be a kórházhoz. Látszott rajta, hogy mennyire szeretné, ha adhatna egy újabb esélyt, de rá kell jönnie, hogy nem játszhat Istent. Amikor tudatosult benne, hogy a falfehér arcú gyerek semmire sem reagál, tátott szájjal állt meg mellette, és kezét szórakozottan a homlokára tette. A két nővér egymásra nézett, majd rá. Szemükben csillogott a csalódottság, és az, hogy nem szívesen kerülnek az édesanya szeme elé.
Az orvos fáradtan pillantott fel az ablakra, ahol mi álltunk. Az anya kezeit az üvegre fektette, mintha csak át akart volna rajta mászni, és rettegett arckifejezése nem változott meg. Nem akarta felfogni, hogy miért hagyta abba a doki az orvosi procedúrát. Tiltakozva rázta a fejét, ahogyan a férfi a lepedővel letakarta a fiú testét.
- Nem! -- Ordított fel az asszony sírva, és felocsúdva átrohanva rajtam besietett a kórterembe.
A férfi lefogta őt, és átölelte, miközben ő a vállán át kukucskált a gyermekére.
Ő még nem fogta fel azt, amit én tudok. Vége van.