Tengeri sorscsapás

Lassan, büszkén menetelt a fedélzeten. A régi, kopott sötétbarna csizmája kopogtatta a korhadt fadarabokat, amelyeket már csak a szerencse tartott össze.
A derekára egy szoros öv volt kötve, amelyen mindenféle kis tarisznya lógott, vagy éppen a karabély tokja.
Alul egy megviselt fehér ing lógott, amely arra hasonlított, mint amikor a pitbull szájából kihúzol egy rongydarabot. Nem volt teljesen fehér, látszott rajta, hogy viseletes és koszos. Vörös csíkok is húzódtak rajta, amelyek az ing kivágásától, a gyomorszájától indultak.
A karján az ing fel volt tűrve, de a nyakában egy tarka sál lógott, amely miatt, ha szárazföldön lett volna, cigánynak, vagy valamiféle csaló uzsorásnak is tekinthették.
A holló fekete haja tekergő kígyóként hullámzott a válláig, bal fülében egy aranykarika csillogott.
Nem csak ezt az egy csecsebecsét viselte. A napbarnított, csupasz mellkasát két talizmán veregette minden egyes lépés után. Az egyik egy aranyérme volt, amely egy karddal átszúrt mérleget ábrázolt, míg a másik egy zöld kőből kifaragott figurát, amelyet nem lehetett semmihez sem hasonlítható. Kecsesen lépdelt, büszkén. A vállai előre hátra mozdultak a lépései alatt. A vékony ajkait csibészes félmosolyra húzta amelynek a férfias borosta adott keretet.
Sűrű, szép vonalú szemöldöke alatt kisebb, tekintélyt parancsoló kék szemek pihentek.
Az árbocot keservesen rebegtette a szél és fel-fel villantotta a kalózok zászlaját legfelül.
A füst szaga terjengett a levegőben, míg a távolról elhaló sikolyok szöktek a felszínre s haltak el. Nem olyan messze, még látni lehetett a lángoló roncsot, amely egy órával ezelőtt a nemes királyi flotta egyik tagja volt.
- Na, mi a mai termés? - vágta csípőre a gyűrűkkel teli ujjait és megállt a legfelső lépcsőfokon, hogy szemügyre vegye a hirtelen kiegyenesedett legénységet és az áldozatokat.
Lefelé indult vigyorral a képén, hiszen mindig imádta azt a tekintélyt, amelyet a megjelenésével okozott. Tisztelték őt és egyszerre féltek is tőle, bár ezt én soha sem értettem.
- Tehát? - lépett oda egy kopasz férfihoz, aki egy fejjel magasabb volt, mint ő és fekete bajusszal és egy aprócska, vékony szakállal rendelkezett. Egy fekete mellényt viselt, izmos hasán és mellkasán különféle fekete mintájú tetoválások pihentek. A bicepszén egy fekete szalag feszült.
- Két nő és egy férfi - felelte és fejével a ládák felé intett.
- Ó, tehát van két ellenkező nemű is a fedélzeten... - nevetett fel a kapitány és nem törődöm laza léptekkel haladt a ládák felé.
Egy ijedt, néger asszony ült összekuporodva a sarokban, remegve, a víz felé pillogva. A férfi a parókája után ugrált, amelyet az egyik tiszt leemelt a fejéről.
A másik nő háttal állt neki. A kontyba tűzött barna hajából kósza szálak lógtak és estek a hátára. A türkiz színű ruhája szakadtan lógott rajta, de mégis egyenesen állt ott. Nem remegett, de nem fordult szembe. A folyamatosan süllyedő roncsot figyelte.
- Milady! - szólította őt meg arrogánsan sokadjára a kapitány. - Megtenné, hogy megfordul?
A nő prüszkölő hangot hallatott, de nem moccant.
A férfi hümmögött egyet és résnyire húzta össze a szemeit.
- Hát jó - tárta szét a kezeit a fiúknak s összedörzsölve a nő mögé lépett és megragadta a vállait.
A nő megrezdült, de nem fordult meg. Várt.
- Makacs egy teremtés vagy hallod-e - jegyezte meg elismerően s a nyakához hajolva mélyet szippantott a bőre illatából.
A szemei kipattantak és megdermedt. Lassan hajolt el a nyakától, míg a nő mosolyra húzta az ajkát és szép lassan szembe fordult vele.
- Kapitány... - szólalt meg arrogáns hangon, hiszen nyeregben érezte magát. - Öröm magát újra látni - mondta szarkazmussal teli hangon. - Ez a csürhéd? - indult el körbe a legénység között, akik értetlenül pillogtak és szemeikben csillogott a tudatlanság melankóliája. - Érdekes. - nevetett fel. - A nagy kalóz, aki meghódítja a tengereket és az óceánokat...
- Öröm téged újra látni Jocelynn - tért magához a kapitány és megköszörülte a torkát. - Mi szél fújt erre? -kérdezte zavartan.
- Az a nagy melák, ott! - mutatott a palló mellett álló, alacsony termetű, testes férfira, aki a kobakját kapargatta, mire Jocelynn a szemeit forgatta. - Az fújt erre.
- Kapit...
- Hallgass! - szisszent rá egy tisztre és a nő felé lépdelt, majd megragadta a karját és húzni kezdte.
- Mit csinálsz?! Eressz el! Sikítok, hallod! - ütötte a férfi kezét, aki megragadta a vállainál és megrázta.
- Vedd már észre magad, nem otthon vagy! Egy szavamba kerül és ezek itt megesznek téged reggelire! - a legénység felhorkant és nevetni kezdett, vagy éppen éljenzésbe. - Fogd be azt a csinos szádat és gyere a saját lábadon! - förmedt rá, mire a nő szembe köpte.
A tisztek megbotránkoztak és visszafojtották  a levegőt.
- Nem beszélhetsz így velem! Eressz el! - sziszegte Jocelynn, miközben a zöld szemei szikrákat hánytak.
A kapitány csak nézett rá. Elhúzta a száját és felnevetett, miközben a képéről elkezdte letörölni a köpetet.
- Rendben van! - vont vállat a kapitány és a vállára kapta a nőt, aki a hátát püfölte. - Aki zavarni mer bennünket, a hajó alól kaparhatja a hínárt meg a kagylókat! - kezdett el menetelni a kabinja felé, majd becsapta magukra  az ajtót és a térképes asztalra fektette s kezeit lenyomta maga mellé.
- Eressz el!
- Mit keresel itt?! - sziszegte és ismét nagyobb erővel nyomta le a végtagjait, mert dacosan ellenállt.
Nem tudta elhinni, hogy ennyire erő van a finom vonásai alatt. Egy igazi bestia.
- Nem mondom meg! - mondta kislányos hangon és grimaszolva kiöltötte a nyelvét és mozgolódni kezdett, de ismét megrántotta őt. - Ez fáj!
- Beszélj!
- Vagy megütsz? - szórtak szikrákat a szemei  és nagyot nyelve felnevetett. - Dehogyis. Nem vagy arra képes.
A kapitány csak állt ott fölé hajolva majd megemelve az egyik öklét mellé csapott és felállva járkálni kezdett.
Jocelynn megremegett, a szemeit szorosan lehunyta, de kifújva a bent maradt levegőt felült az asztal szélére és megigazgatta magán a ruháját.
Nem volt több huszonkettőnél. Finom vonásai kellemetlenül figyelemfelkeltőek voltak, a fűzője igazi darázsderekat varázsolt neki.
- Miért vagy itt?
- Miért hordod a sálam?
A férfi felnevetett s kihúzva a nyakából összegyűrte és hozzávágta.
Jocelynn megigazgatta s orrához emelve beszippantotta az illatát és a kezeit az ölébe ejtette.
- Tehát?
- Hírt hoztam.
- Mifélét?
- Édesapád...
- Ne is kezdj bele! - fordult meg felemelt kézzel.
- Meghalt. - felelte a lehető leghalkabb hangon.
A fiú szemei kikerekedtek, zavarában a tarkóját kezdte el dörzsölgetni és szembe fordult a lánnyal.
- Mikor?
- Két hete... Azt kérte, hogy ezt adjam át. - nyúlt be a fűzőjébe s átnyújtott egy tekercset.
A fiú arcán egy apró vöröses folt jelent meg, amikor ránézett a mellkasánál turkáló nőre, majd kisebb habozás után, elvette és a nadrágjába csúsztatta.
Az arca kifürkészhetetlen volt.
Lassan öt éve nem volt otthon. Nem is volt az otthon, legalábbis nem tekintette annak. A királyi palota, ahol minden egyes lépését figyelték az embernek.
William mindig szabad szellemű volt és meggyűlt a baja a szabályokkal. Hősnek tekintette a tengeren kalandozó embereket és ő is ezt tűzte ki célul. De mi késztette arra, hogy kalóz legyen?
Jocelynn.
- Miért vagy itt? - tette fel megint a kérdést.
- Miért mentél el? - állt fel és lépett elé.

William elmosolyodott s megfogta Jocelynn kezét felemelte, megcsókolta és lehúzta az ujjáról a gyűrűt.
- Ezért? - forgatta meg a mutatóujja körül, rávigyorgott és a háta mögött eldobta.
Jocelynn utána akart kapni, de inkább William szemeibe nézett közvetlen közelről, mire ő hangosan szusszant egyet és ellépett.
- Te nem tetted volna meg - sóhajtott fel.
- Ezt is megtettem - mutatott körbe. - Én vagyok Den-tenger réme.
- Hány élet szárad a lelkeden? Megszámoltad már? - lépdelt felé vádlón. - Szerinted hány család maradt egyedül? Hány embernek törted össze a szívét? - taszította addig, míg neki nem ütődött a falnak. - Mégis mikor tetted volna ezt meg? Heh?
William ismét megragadta és gyorsan őt nyomta a falnak. Ujjával végig szántott az arcán és az állát felemelte. A szemeit kémlelte, amelyekbe régen olyan sokáig is képes volt elmerengni.
Lehajolt hozzá, az orrukat összeérintették. Jocelynn lehunyta a szemeit és mély levegőt vett. Libabőrös lett a bizalmas gesztusok miatt és újra eluralkodott rajta az a kislányos vonzalom, amely mindig előtört, akárhányszor megpillantotta a fiút a közelben. A szemeit lassan nyitotta ki. A szempillái végig simították a fiú arcát, aki rendületlenül állt és figyelte őt.
- Engedj el... - suttogta Jocelynn.
- Nem tennék ilyen ostobaságot, megint - válaszolta, miközben megsimította az arcát.
William lassan odahajolt az arcához, Jocelynn lehunyta a szemeit, mire a fiú szenvedéllyel csókolta meg. A gyerekes vonzalom ismét fellobbant mind a kettejükben. A sértések és lopott pillanatok. Mégis más volt.
A nő arcán egy könnycsepp folyt végig. William értetlenül nézett le rá:
- Tudom, hogy isteni velem megosztani ezt az élvezetet, de még senki sem sírta el magát - simított végig az arcán és megvárta, hogy a könnycsepp az ujjára folyjon. - Mi a baj?
- Kérni szeretnék...
- Tudtam, hogy van itt még valami! - ütött a feje mellett a falba, majd hátrálni kezdett a térképes asztal melletti ládához, ahonnan elővett egy üveg rumot. - Mi kéne? Arany? Ékszerek? Fegyverek? - öntött egy keveset, majd hitetlenkedve ránézett, majd a nőre és úgy döntött, hogy inkább az üveget húzza meg.
- Segítened kell William - kezdte és közelebb ment.
- Nem kellenek a műkönnyek! Régen használt, de most már nem!
Jocelynn elhúzta a száját és letörölte a könnyeit, majd az asztalhoz ment.
Ismét a dekoltázsába nyúlt, ahonnan előhúzott egy térképet.
William már fapofával nézte a jelenetet:
- Ha egy hajót is rejtegetsz odabent, akkor haza is úszkálhatnál - lépett közelebb és nézett a fűző mélyére, bár nem sokat ért el vele, csupán annyit, hogy Jocelynn megpofozta, majd elfordult.
- Tehát - kezdte miközben az asztalra terítette a térképet -, Liva-szigetét ismered? Tudod az utat arra?
- Természetesen igen, de nem áll szándékomban felkoncoltatnom magam.
- Mármint?
- Itt - mutatott Livától keletre - süllyedt el a legtöbb hajó emberemlékezet óta a mozgó sziklák, és a szirének miatt. Erre pedig, egyszerűen polák vannak, amelyek őrzik a bejáratot.
- De a polákkal lehet tárgyalni.
- Miért akarsz te Livára menni?
- Kíváncsi vagyok...- felelte és a térképhez fordult, de William megfogta az álla alatt és maga felé fordította a fejét.
- Ne hazudj!
-  Az öblöt Edward és csapata elfoglalta. A királynőt tömlöcbe zárták és apádat megölték - egyenesedett ki. - A király érezte, hogy valami készül, de senki sem tudta, hogy trónfosztás lesz az. Én sem sejtettem - nyelt egy nagyot. - Magához rendelt titokban és átadta az iratokat, mielőtt vele bármi történhetne. Megkért, hogy keresselek fel téged azonnal, de nem hittem neki, aztán másnap megtörtént - mesélte. - Az éjszaka a palota keleti szárnyában lévő könyvtárba zárkóztam, ahol a titkos ajtó levezet a csatornába. A régi ladikunkon át kieveztem a tengerre, ahol Toga Re Li kikötővárosban megkerestem Liam Rela kapitányt, akit apád elbocsájtott mielőtt elmentél. A királyi flotta is ott kötött ki, engem észrevéve megölték őt is, majd haza akartak vinni. Edward a Ziziket akarja Mekáról. A Ziziket a Likata győzi le Liváról. A többit tudod - fejezte be és a térképhez fordult.
William hitetlenkedve hallgatta a mesét. Mire a végére ért ismét meghúzta az üveget, majd maga felé fordította a lányt.
- Most királynő lehetnél Jocelynn... - mondta halkan. - Mindig erre vágytál.
Jocelynn figyelte őt könnybe lábadt szemmel.
- De nem így és nem vele - fordult el ismét. - Elviszel vagy sem?
- Akkor miért mentél hozzá Jocelynn?
- Mert egy idióta fatökű elhagyott - jelentette ki mérgesen. - Ne bosszants William!
William kicsapta a kabinjának az ajtaját, mire az egyik tiszt beesett a kabinba.
- Irányt változtatunk! - ordította el magát. - A cél Liva!
- Kapitány, miért?
- Csak csináld! - ordította el magát ismét, majd visszafordult és becsukta az ajtót.
Odasétált a nőhöz, aki magasba emelintette az egyik szemöldökét.
- Szóval?
- Szóval, megyünk Livára - ment oda a nőhöz és megsimította az arcát.
- Köszönöm - húzódott el és ellépett oldalra. - Nincs valami kalózosabb ruhád?
- Minek az neked?
- Halat fogni... Szerinted? - lépett ki az ajtón és a legénységre mosolygott, akik nem sokat haladtak.
- Jocelynn a hajónk vendégszeretetét élvezi a két társával, adjatok neki valamilyen ruhát. - adta ki a kapitány a parancsot.
Jocelynn elvigyorodott és belekarolt az egyik tisztbe, aki mellé furakodott.

A két éjszaka is leszállt, mint ahogy sirály az árbocra.
A szél kedvezett a hajónak. A fedélzeten - mint eddig mindig- tüzet gyújtottak, miközben páran elővették a hangszereiket és táncolni, dalolni kezdtek.
A szakács felhozta a mély kondérját és kiszedte a vacsorát a tiszteknek.
Jocelynn egy fehér, ejtett vállú ingre és egy fekete fűzős rövidebb vörös ruhára cserélte a régit, amelyben könnyedén mozoghatott. A sötét haját befonta és a hordókon ülve kémlelte az eget, miközben a kormánynál a kapitány szemlélte a nőt.
Gyerek kora óta ismerte. Ő volt a bizalmasa. A királyi kancellár lánya volt ő, de így sem volt arra méltó, hogy a herceg kedvese legyen. Nem is annak indult ez a dolog.
A lány egyszer csak beszökött a palotába, míg a felnőttek tárgyaltak. Hatalmas port kavart, ahogyan megzavarta a herceget a zeneórája közepén. Nagyokat pislogva figyelte hol a fiút, hol a tanárt, aki már csengetett is az őrségnek.
Három katona ért oda és próbálta megfogni a lányt. William eldobta a hegedűjét és a vonóval állt ki a katonák ellen. Ők nem értve a gyerekes tréfát, harcoltak a fiúval, aki fürgébb volt mint ők.
Kézen ragadta a lányt és futni kezdtek végig a palotán, berontva a trónterembe, ahol felborították a rendet.
A király és a kancellár megegyeztek, hogy napi egy, majd két óra játékidőt engedélyeznek egymással a két gyereknek.
Sok kalandba volt részük, együtt ismerték meg a világot.
Együtt bújtak el a királyi könyvtárszobába és kutattak a tájak, a szokások és a hagyományok után.
Aztán Williamnek el kellett mennie Agapur városába két évre.
Leveleket váltottak ugyan, de sokat nem adtak át egymásnak. William az útja során megismerte a kalózokat és eltanult egy-két cselt az utcákról.
A király közben feleséget keresett neki, akiről az egész birodalom suttogott.
Amikor William hazatért, Jocelynn már-már kész nővé érett. Lopott órákat töltöttek együtt, amely nem tetszett a királynak, holott nem csináltak semmi rosszat, hiszen egyikük sem tudta, hogy mit is érez a másik. Természetesen mind a ketten rendeztek féltékenységi jelenetet, de senki sem vette ezeket komolyan.
Egyszer a kikötőben sétáltak, ahol egy férfi el akarta rabolni a lányt, de William megakadályozta és megszerezte a melák gyűrűjét, amit Jocelynnak adott.
Teltek a hónapok, a király forrongott, ahogyan a fia tiltakozott, de ő nem lépett. Nem fogadta el feleségnek a kiszemelt nőt.
Jocelynn reménykedett, de sorsáról döntött az apja és a király. A herceg unokabátyjának ígérték, aki rövidesen megkérte a kezét. Az egész azt a látszatot keltette, mintha Jocelynn akarta volna ezt így.
Aztán William eltűnt.
- Uraim... és hölgyek... - köszörülte meg a torkát a kapitány - Liva partjai hamarosan feltűnnek. Figyeljenek, de ne hallgassanak!
- Kapitány! - kiáltott fel az első tiszt. - Jöjjön le, játsszon valamit!
Egy fiatal fiúnak adta át a kormányt, majd közéjük meg. A kezébe nyomták az egyik hegedűt, amelyet beállított és vonójával végig szántott a húrokon.
Jocelynn felé fordult és vigyorogva figyelte az eseményeket.
A többi hangszeren játszó tiszt felvette az ütemet, és a többiek ismét vad kalóztáncba kezdtek. A rum illata terjengett a levegőben, miközben nevetések harsantak fel az éjben.
Egy kis idő után a hegedűt vigyorogva adta át az egyik tisztnek, míg ő odaoldalazott Jocelynnhoz és lerántotta a hordóról.
Tiltakozásba kezdett, de belekarolva elkezdtek őrültek módjára forogni az egyik, majd a másik irányba. Nevetve esett neki a fiú mellkasának, míg a fiú magához szorította tartva a hátát.
Jocelynn az állát a mellkasának támasztva nézett fel rá és elmosolyodott, de lányos zavarában kihúzta magát és el akart lépni, hogy folytassák, de William gyengéden visszarántotta. Egyik kezét a derekára téve kezdtek el táncolni, míg a másikkal a karját tartotta.
- Nem mész sehova - közölte a lánnyal vigyorogva.
Jocelynn kuncogott egyet, majd a hajó megremegett.
A zene abbamaradt. A hajó ismét egy nagy lökés kíséretében megremegett, a fedélzeten lévő emberek hasra estek.

Odalentről lágy dallamok csendültek fel, fülbe mászó, csábító dallamok.
- Ne hallgassatok rájuk! - ordította el magát William. - Jocelynn köss ki minket! Gyerünk! - förmedt a nőre, aki fölpattantva a kabinba rohant.
A legénység tagjai a korláthoz mentek, ahol a vizet pásztázták a szemükkel.
Jocelynn, hogy magára hívja a férfiak figyelmét énekelni kezdett. Páran felé fordultak.
Csábos mosolyt öltött, az ing ujját letolta a vállán, mire  páran helyeslő dörmögést hallottak és felé indultak.
Táncolni kezdett, miközben a kötelet többek dereka köré tekerte és az árboc felé tolta őket. Szorosan kikötötte őket. Lefelé csak hét tiszt figyelt, meg az inas, valamint William.
Jocelynn felé indult és szólongatta őt, de egyáltalán nem figyelt rá.
- William, - mondta dallamosan.- nézz rám, kérlek! William.
Üveges tekintettel pillogott rá.
- William, csak azt ne mondd, hogy a pikkelyes nőkre vágysz! - kérlelte, és megsimította az arcát. - William, gyereket várok!
- Mi?! - rázta meg a fejét, mire az egyik szirén a magasba ugorva megragadta Jocelynn kezét és a mélybe rántotta.
Megtámaszkodott a faragott gerendákon és a mélybe nézett.
- Jocelynn! - kiáltott utána.
Leemelte a kötelet a kormány melletti hordóról és a lába köré tekerte szorosan, majd a kormányhoz.
A pallóra állt és ugrott.
Ahogy a mélybe csobbant a habok miatt nem látott semmit. Oldalról nekiütköztek és húzni kezdték lefelé.
Elővette a kardját, de kicsavarták a kezéből, majd az övéhez nyúlva elővette a puskáját és lőtt.
A tőrét elővéve hadonászott majd a felszínre tört levegőért és újra alámerült.
A nő egyre csak merült, de a kötél nem engedte, hogy utána menjen.
William elvágta a kötelet és maga előtt hadonászva a tőrrel utána úszott.
Megragadta a karját, s felhúzta magához.
Az ujját a torkához nyomta, majd az ajkait az övére tapasztotta és életet lehelt belé.
Folyamatosan, gyors lábmunkával evezett a bal karjával felfelé, hogy időben megragadja a kötelet.
A társai, akik szabadon maradtak, mellettük úsztak a vesztük felé.
Nem segíthetett rajtuk. Ahogy kibukkant a vízből, a nő arcát kezdte el pofozgatni.
- Jocelynn! Hallasz? Figyelj rám! Fogd szorosan a kötelet, rendben? - Jocelynn csak pillogott. - Csak bólogass! - kettőt bólintott a fején, majd erőtlenül előre esett.
William gyorsan hátra hajtotta a fejét, hogy azért ne fulladjon meg, majd a dereka köré kötötte a kötelet, majd annak mentén a hajó oldalán elkezdett felmászni.
Ahogy felért felhúzta őt.
- Nehogy meghalj itt nekem! - lazította ki a fűzőjét és lélegeztetni kezdte.
A nő felköhögött, kiköpte a torkába szorult vizet és visszadőlt.
William hálásan felsóhajtott, mire Jocelynn elvigyorodott.
- Megijedtél, mi?
A fiú kétkedve figyelte, majd felállt és eloldozta a többieket.
- Mindenki munkára, figyeljenek mindenre! - utasított a többieket, majd a kabinjába vonult.
Egy rövid idő múlva halkan kopogtak az ajtaján.
- Ételt hoztam - nyitott be csendesen Jocelynn és gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
A tányért és a kupát az asztalhoz vitte, ahol háttal ült neki a kapitány.
A hátán látszottak a sebhelyek, és a tetoválások. A nedves inge a függőágyon pihent.
A nő óvatosan, de megérintette a hátán a leghosszabb sebhelyet, amit ő okozott az egyik vívásuk során. William elhúzódott.
Az emberi szeretet és félelem együtt jár. Szeretet a félelem miatt, a félelem a szeretet miatt. A félelem miatt szeretjük a másikat, hiszen félünk, hogy elhagy minket a párunk, de a szeretet miatt félünk, hogy összetöri a szívünket és magunkra hagy. Mit is érezhet egy szerelmes szív, amikor megtudja, hogy a szíve hölgye várandós? Besokall, bűntudata lesz és a mi lett volna ha kérdéseken járatja az eszét, feleslegesen.
Jocelynn mögé lépett, tenyerét a hátára fektette.
- Miért menekülsz tőlem? - kérdezte halkan és a hátára nyomott egy apró csókot, amitől libabőrös lett és szembefordult vele.
Kezét a hasának nyomta.
- Gyereket vársz Jocelynn! - lépett oldalra, de utána lépett és két kéz közé fogta az arcát.
- Csak mondtam, mert nem figyeltél rám.
- Vagyis nem...- kezdte meglepetten, mire a nő megrázta a fejét.
William megcsókolta őt és magához szorította.
Kezei a nyakától a hátáig simogatta, beletúrva a szabadon a hátára omló hajába.
Jólesően belemordult a nyakába, ahogy elhagyták az ajkait, majd megemelve az asztalra ültette.
Mélyen szívta be az illatát, miközben Jocelynn a fejét hátra hajtotta.

 Soha nem próbált vágyak öntötték el őket, miközben a hajó oldalának csapódó hullámok ütemére felfedezték egymás legtitkosabb porcikáit.
Jocelynn szégyenlősen, a kipirult arcát a férfi nyakába temette miközben szorosan ölelte, mind karjával, mind pedig a lábaival.
A kalózok réme, a nők kedvence hihetetlen gyengédséggel szerzett örömet a nőnek, akit évek óta szeretett.
Halkan, kecses sóhajokkal, egymás karjaiban várták a hajnalt, és a reggelt.
Az asztalon feküdtek, amikor az egyik tiszt berontott, de azzal a mozdulattal hátrálni is kezdett.
- Tehát szeretsz? - támaszkodott fel Jocelynn miközben az ujjával lassan körzött felfelé a fiú ágyékától a mellkasáig.
- Soha nem mondtam ilyet - nevette el magát, mire a nő beleöklözött a mellkasába.
William ráfordult és leszorította a karját, de nem úgy mint pár nappal ezelőtt.
Lágy csókot lopott az ajkairól.
- Ha megtudnám nevezni, hogy mit érzek, nem lenne ilyen csodálatos - mosolyodott el, majd lekászálódott a nőről.
Belebújt a nadrágjába és Jocelynn ruháit is odaadta, de jólesően hümmögött egyet még egyszer, hogy elraktározza emlékeibe a látottakat.
- Kapitány! Liva partjai előttünk! - üvöltötték, miközben ők ketten előbújtak a kabinból.
Kíváncsi pillantások szegeződtek a párra és titokban mutogattak.
Jocelynn elpirult az emberek láttán, majd a kapitány felé fordult és megcsókolta.
- Igen! Most már munkára! - kiáltotta el magát, mire a legénység felnevetett. - Hárman jönnek velünk. Elő van készítve a hajó?
- Igen, kapitány!
- Remek. Jocelynn! - nyújtott kezet neki, majd beült.
Hárman követték a példáját végül a kapitány.
- Murdoch! Tudja a rendet. Ha öt órán belül nem térünk vissza, menjenek.
- Igenis, kapitány! - válaszolta, majd leengedte a csónakot.
A part közelében az öböl csendes volt. Sem a vízben, sem az égben nem volt egyetlen egy polák sem.
Közelebb érve, kiszálltak a csónakokból. Ketten a csónaknál maradtak, míg a kapitány, Jocelynn és egy fiatal tiszt elindultak az ösvény mentén.
- A polák erdeje és a barlangja arra van, de nem értem... Túl csendes minden... - felelte William.
Egy pár perc múlva egy nyílvessző fúródott a fiú fejébe. Jocelynn felkiáltott.
William befogta a száját és az egyik fa mögé kezdte rángatni őt.
- Jocelynn, láttalak titeket.
A nő Williamra pillantott értetlenül, aki megszorította a nő karját és kivezette az ösvényre.
- Jó munkát végeztél William - felelte Edward.
- Mi? William? - pislogott Jocelynn értetlenül és nem tudott szabadulni a szorító keze közül..
Edward közelebb ment és megsimította a nő arcát és pofon vágta.
Jocelynn az ütéstől elharapta a száját és oldalra vért köpött.
Edward elővéve a tőrét a torkához szorította és maga felé fordította a fejét.
- Mi... Mi ez az egész? - hebegte csendesen. - Te végig tudtál az egészről? - fordította a fejét William felé, amennyire tudta.
- Jaj, Jocelynn! Annyira naiv voltál mindig. Amikor a király megzsarolt, hogy megöleti Williamet és hozzám kell jönnöd, amikor azt hitted megmentheted az országot - kuncogott. - Amikor azt hitted William szeret! - nevetett fel harsányan, majd rájuk nézett. - Na, jó, lehet, hogy szeret, de az életét és a pénzt, még jobban! Szerinted miért ment el?
- William...
- Butaság kedves Jocelynn. Te vagy az egyetlen, aki bele tud rondítani a terveimbe...- folytatta, miközben fel alá járkált.
A szőke hajába beletúrt néha. A jégkék szemeiben a téboly vakító fénye csillogott.
- Te beteg vagy! - ordította a nő, miközben próbált William kezei közül szabadulni. - William engedj el... Kérlek! - könyörgött kétségbeesetten, majd elakadt a lélegzete.
Edward a kardja pengéjét a lány gyomrába mártotta.
- Most már elengedheted! - vont vállat, amikor kihúzta a fegyvert és törölgetni kezdte.
- Jocelynn... - fogta őt még mindig - Nem ezt beszéltük meg! - üvöltötte William. - Jocelynn! - simogatta az arcát, hiába.

- Én írom a forgatókönyvet William! - jelentette ki. - Ha tetszik, ha nem. Itt végeztünk, mehetünk!
William csak nézte az egyre sápadó lányt, aki keserűen, nehezen szívta be a levegőt.
- Miért? - kérdezte halkan, majd szemeit lehunyva, az örökkévalóság tengere felé hajózott...