Prológus
Kutató szemekkel fürkésztem az eget, mint aki csodára vár. Figyeltem, ahogy a madarak manővereznek a panelházak között feketére festve az amúgy is szürke égboltot, így hozva magukkal a baljós jeleket. Az emberek is érezték, hogy valami nincs rendben, de nem törődtek vele, tovább mentek az utcán, az élet nem állt meg, de mi éreztük az Árnyak közeledtét.
A feszültség növekedett, ahogy a város csendesedett. Vártunk. Nem tudom mire, hiszen ez a játszma már eldőlt, nem tehetünk semmit. Mire is vártunk? Talán a reményre, hiszen az hal meg utoljára, ahogy egy mondás tartja. Sokan dobálóznak ezzel a mondattal, de végül a remény is eltűnik, ezzel a legnagyobb gyilkossá válik.
Gyilkossá, ugyanúgy ahogy mindenki. Nem tettlegesség… inkább az, hogy az emberek fojtják el az érzelmeiket, ezzel megölik azt a gondolatot, ami segíthet. Egy-egy szó, ami a másiknak talán többet jelent, de ezek a ki nem mondott szavak a szívünkben valamint a fejünkben maradnak egy örök életen át, azzal a mondattal, hogy mi lett volna ha?
Múló dolog a remény, már csak ez maradt, nem tehetünk ellene semmit.
Közelebb léptem hozzá. Figyelte a mozdulataimat. Vajon mire gondol? Már-már fekete szemében a belenyugvás csillogott. Feladta volna a harcot?! Ő?!
Ordítozni akartam, de egy hatalmas gombóc a torkomban nem hagyta. Egy hang sem jött ki a számon. Lehajtottam a fejem. Mit is mondhattam volna? Én magyaráztam volna el neki, hogy nem szabad feladni? Én? Aki el sem akarta fogadni az ördög játékát?
Megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Rámosolyogtam, ő is ezt tette és éreztem, ahogy megteltem élettel és ekkor jött a nagy, bumm. Vége lett egy el nem kezdett tündérmesének…
Kutató szemekkel fürkésztem az eget, mint aki csodára vár. Figyeltem, ahogy a madarak manővereznek a panelházak között feketére festve az amúgy is szürke égboltot, így hozva magukkal a baljós jeleket. Az emberek is érezték, hogy valami nincs rendben, de nem törődtek vele, tovább mentek az utcán, az élet nem állt meg, de mi éreztük az Árnyak közeledtét.
A feszültség növekedett, ahogy a város csendesedett. Vártunk. Nem tudom mire, hiszen ez a játszma már eldőlt, nem tehetünk semmit. Mire is vártunk? Talán a reményre, hiszen az hal meg utoljára, ahogy egy mondás tartja. Sokan dobálóznak ezzel a mondattal, de végül a remény is eltűnik, ezzel a legnagyobb gyilkossá válik.
Gyilkossá, ugyanúgy ahogy mindenki. Nem tettlegesség… inkább az, hogy az emberek fojtják el az érzelmeiket, ezzel megölik azt a gondolatot, ami segíthet. Egy-egy szó, ami a másiknak talán többet jelent, de ezek a ki nem mondott szavak a szívünkben valamint a fejünkben maradnak egy örök életen át, azzal a mondattal, hogy mi lett volna ha?
Múló dolog a remény, már csak ez maradt, nem tehetünk ellene semmit.
Közelebb léptem hozzá. Figyelte a mozdulataimat. Vajon mire gondol? Már-már fekete szemében a belenyugvás csillogott. Feladta volna a harcot?! Ő?!
Ordítozni akartam, de egy hatalmas gombóc a torkomban nem hagyta. Egy hang sem jött ki a számon. Lehajtottam a fejem. Mit is mondhattam volna? Én magyaráztam volna el neki, hogy nem szabad feladni? Én? Aki el sem akarta fogadni az ördög játékát?
Megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Rámosolyogtam, ő is ezt tette és éreztem, ahogy megteltem élettel és ekkor jött a nagy, bumm. Vége lett egy el nem kezdett tündérmesének…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése