2013. augusztus 7., szerda

Suttogó próféciák - Egy lidérces szerelem (4.)

4.
„Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz…”
Mit tehetsz, ha romokban az életed, egy földalatti kis világban andalogsz egy visszataszító lidérccel, aki meg akart ölni, vagy, ahogy ő fogalmaz: megvédeni?
Nos, arról gőzöm sincs. Én csak az elmúlt napok és évek eseménysorozatán gondolkodtam. Ugyanis az emberekre úgy törnek rá az emlékek, mint egy háború. Hirtelen, könyörtelenül, nem szépítve a valóságot. Emlékek képsorai játszódnak le egy örökös DVD lejátszón a fejünkben és ezt villámlás esetén nem húzhatjuk ki, hogy ne történjen baj. A baj már megtörtént, és a film csak arra akar ráébreszteni, hogy: ne kövesd el még egyszer ugyanazt a hibát.
De mi is ez a hiba? Talán csak annyi, hogy ha a naivitási szintet osztályozták volna bármelyik suliban, példás lennék, vagy ha csak szimplán világbajnokság lett volna, mindenkit lesöpörtem volna a színről. Ha egy UFO megkérdezte volna, hogy merre van Csernobil atomreaktora, kertelés nélkül válaszoltam volna és a legrövidebb utat ajánlom. Hogy megkérdezném-e, hogy jó szándékkal jöttek? Naná. Ha azt mondják, hogy igen, és meg sem próbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről, simán elhiszem. De azt, hogy Ariel Brave az apám, azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Még nem is hasonlítunk! Jaj, de. Talán abban, hogy aminek ki kell jönnie az egy két eltéréssel, ugyanott jön ki.
Mi némán haladtunk egymás mellett, lassan két órája. Én az emlékeimbe merülve, amikor Damen megszólalt:
- Nagyon csendes vagy. Még hosszú az út. Nem beszélgetünk?
Aranyos volt, hogy felvetette az ötletet, de inkább csöndben maradtam.
- Értem. - válaszolta. - Barchobázhatunk is.
A válaszom ismét csak hallgatás volt.
Elfogadva a vereséget, hallgatott. Mindezt csak öt kemény percig bírta:
- Akkor énekelek, de tudnod kell, hogy pocsék hangom van.
Egyetértően bólintottam, mire felhúzta egyik szemöldökét és rákezdett, olyan hamisan, hogy még a számot sem ismertem fel.
- Oké- oké, Loralei Swan vagyok. Csak kérlek, ne kínozz! - kiáltottam oda neki és megfordult.
A diadalittas mosoly a képére ragadt.
- Én meg Damen de Seingalt. - majd színpadiasan meghajolt.
- Nem hittem volna, hogy ennyire gyerekes vagy. - csúszott ki belőlem.
- Nem vagyok, csak akkor, hogyha a helyzet megkívánja. És most megkívánta. - mosolyodott el.
Ez a mosoly nem az az önző alaké volt, aki egy egoista barom. Ez az a "jó kisfiús cuki mosoly", amitől egy percre elfelejtettem, milyen egy seggfej.
- Aha. Szóval, te ismered Rebeccát. Tudja Moniq, hogy kavarsz másokkal is? – kérdeztem semleges hangnemben.
- Ja. Vagy kétszáz éve találkoztunk egy halotti toron. Volt ambrózia, nektár, valami krémes cucc. Hazakísértem és hát összegabalyodtunk kicsit. - Pirult el. - De csak párszor történt meg, és csak úgy, hogy szimplán szimpátiát érzünk egymás iránt. Se többet, se kevesebbet. A legjobb barátság kulcsa. – vigyorgott rám.
- Szimpátiát? Ezt most nem mondod komolyan?! - néztem rá kérdőn – És, ha most arra vársz, hogy „barátkozzunk”, felejtsd el!
- Miért ne? - bámult rám értetlenül.
- Senkit nem fektethetsz meg szimpátia alapon Damen. Ez abszurd! Kárt hagyhat mindkettőtökben! - szabadkoztam.
- Mer' próbáltad már? - nézett a szemembe és aljas vigyor jelent meg az arcán, mire elpirultam. - Szóval nem. Akkor mit tudhatsz te róla?
- Mert te, mit tudsz egy nőről? Most úgy komolyan? Jaj, hát semmit. A férfiak hamar szerelembe esnek, de a nőknél kicsikét másként van. Nem mindegy, hogy egy nő mikor lesz szerelmes. Egyvalaki képes csak arra, hogy meggyújtsa benne a szerelem lángját, de az nem mindegy, hogy mikor történik. Utána is szerelmes lehet, de az már nem ugyanaz.
- És ehhez mi köze van az én szexuális életemnek? - forgatta a szemeit.
- Az, hogy gőzöd sincs, mekkora kárt okozhatsz, ha valaki beléd esik, aztán te pofára ejted, hogy bocs csak a móka kedvéért csináltam! – és legszívesebben felsoroltam volna, hogy ott van az AIDS, vagy csak simán apa lehet.
Fújtatva vágtattam felfelé a lejtőn. Még hogy cuki? Egy utolsó kis sunyi, rohadék, mocsok, aljas disznó.
Sosem értettem, hogy bánhat valaki trófeaként egy nővel? Nem tárgyak vagyunk. Ha csak trófea kell az ilyeneknek, vegyenek guminőt. Ha megunják, azt cserélgethetik, de így hogy szimplán emberi, vagy ahhoz hasonló lényekkel.
Aztán megtorpantam. Damen de Seingalt. De Seingalt. Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt. Az nem lehet!
- Damen, mondd, hogy nem vagy rokona Giacomo Casanovának, mert ha igen, elájulok, és ha visszamersz élni a helyzettel, megöllek! - bambultam előre és elmosolyodtam a fenyegetésemen.
- Öm. Mondom, ha azt szeretnéd, de amúgy igen.
Erre elsötétült a világ.
Mint kiderült, nem a sokktól láttam csillagokat vagy valami ilyesmi. Csupán azért volt, mert séta közben átértünk a kapun és leszívta az összes energiámat. Szerencsére nem csak az enyémet.
A vicc az egészben annyi volt, hogy egy ágyban ébredtem fel.
Amikor a szemeimet kinyitottam, a Nap sugarai törték át az ablakok színes üveglapjait, így a szivárvány összes színében pompázott a fehér szoba.
Megcsíptem a karomat, de ismét felszisszentem. Legurultam a magas ágyról. A sarokban lévő paravánhoz sétáltam, ahol volt egy dézsa meleg víz, kendők, különböző olajok. Megmostam az arcomat, és megfésülködtem.
Kilépve a szobám ajtaján, gyönyörű folyosó tárult elém. A folyosó igaz, hogy szimplán fából volt, de a falakba gyönyörű mintákat véstek, faragtak, habár nem értettem az ilyenhez. Egy szó, mint száz: gyönyörű volt.
Amikor elment mellettem egy szolgáló, meghajolt és rám mosolygott. Nem nagyon értettem.
Éppen befordultam a sarkon, amikor egy izmos, hatalmas hátnak ütköztem.
- Felébredt kedvesem? - mosolygott rám a kopaszodó férfi, akinek a szakállába az idő, már ősz szálakat is vegyített.
- Azt hiszem. - mondtam óvatosan. - Hol is vagyok pontosan?
- Átlépted Onbrez és Earth határát. láttuk a láncodat, így rájöttünk, hogy te vagy Loralei. Mivel a föld alatt jöttetek, az energiádat teljesen lecsapolta a kapu. De van egy rossz hírem is számodra. – komorult el az arca és valami sötétség bujkált a hangjába, majd bizalmasan legyintett és közelebb húzódtam.
- Igen? Mégpedig? - néztem rá, úgy érezve magam, mint a kölyökkutya, aki éppen rápisilt a szőnyegre.
- Egy bajkeverő feküdt melletted, akit már kitiltottunk erről a földről. - az álla megfeszült.
- Láthatnám? - kérdeztem rémületet színlelve.
Éreztem, hogy jó móka lesz. Ez a pasi volt az én emberem, aki szintén nem bírta Damen képét és segít, hogy móresre taníthassam.
A szembesítés előtt visszaküldött a szobámba, ahol már várt rám egy asszony, akinek a hosszú haja be volt fonva. A horgas orra, emlékeztetett valakire, de szintén nem ugrott be, hogy kire. A zöld szemeiből melegség sugárzott. A tenyerén kidudorodtak az erek, így nyomot hagyva az éveken át tartó munka. Segített megmosakodnom, ami valljuk be, kicsit ciki, egy XXI. századbeli lánynak, akit legutoljára két évesen fürdetett meg valaki.
Egy hosszú fehér ruhát adott rám, aminek a derekára egy barna fonott övet kötött. A hajamat is befonta.
Amikor „elkészített”, levezetett a nagyterembe.
Az utazásomat lefelé csak az akadályozta, hogy vagy egy indán kellett átlendülni egy másik részre, vagy éppen le kellett csúszni egy rúdon. Mindig is ki akartam próbálni, milyen a tűzoltóknak, de ez azért már nevetséges volt.
Végre leértünk, ahol már vártak rám.
- Loralei, jöjj ide. - mutatott a magas fickó, - akiről kiderült, hogy a király- a trónjára.
Engedelmesen leültem, mire ő intett az őröknek, hogy behozhatják a bajkeverőt… vagy jobban mondva a bájkeverőt..
Egész testem remegett az izgalomtól.
Damen csuklóját bilincs vette körül. Mire nem indult, az egyik őr hátulról a fenekébe rúgott, mire térdre esett.
- Őt találtuk melletted. - mutatott rá a király.
- Loralei, hála az Istennek, hogy itt vagy. Szólnál a barátaidnak, hogy elengedhetnek? - nézett rám azokkal a gyönyörű gesztenyebarna kölyökkutya szemekkel.
- Parancsolsz? - néztem rá mereven.
A szemöldökeit ráncolta.
- Loralei, ne játssz velem!- utasított, mire az egyik őr hasba vágta. ( Biztosan fájhatott, mert az arca eltorzult.)
- Ő az, akit kitiltottak innen? - néztem a királyra. - Mit követett el?
A király habozott: - Nos, volt egy húgom, Aglareth, akit ez a férfi megrontott, pont akkor, amikor ő zárdába akart vonulni.
- Ez csúnya dolog volt. - értettem egyet, mire Damen felszisszent és a másik őr megpofozta.
- Nem volt ő azért annyira ártatlan drága királyom. – szólt közbe.
Nem számítottam arra, hogy laposra verik, de még nem volt annyira vészes a helyzet.
- De ez még semmi. A feleségemnek is volt egy húga, akit szintén csapdába ejtett, ugyanúgy, ahogy a faluban lévő nők egy részét.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Lora, ne... - ismét meg akarták ütni, de már egy bunkósbottal.
- Állj! Emlékszem már rád! Neked mondták, hogy segíts engem, nem de? - mosolyodtam el. - Biztosan az esés miatt kiment a fejemből, sajnálom ezt a kis kellemetlenséget. Elengedhetik. – vigyorodtam el.
- Köszönöm, nagylelkű vagy. - mormogta Damen, miközben a csuklóját dörzsölgette.
Hátat fordítva neki, a király két indához vezetett.
Megmutatta, hogy erősen fogjam meg mind a kettőt, a lábaimat meg húzzam fel. Így tettem, mire az indák fellendültek.
A bökkenő csak annyi volt, hogy azt nem magyarázta el, hogy hogyan kell megállnom. Ezért, amikor elértem a harmadik szintet hirtelen elengedtem és csak Istenben bíztam, hogy nem halok szörnyet.
A becsapódás fájdalmas volt, de nem volt annyira vészes.
Lassan megkerestem a szobámat és bezártam magam után az ajtót és nevetésben törtem ki.
Nem tudtam, hogy miért. Meglepve hallottam, hogy Damen miket csinált, de nem voltam hajlandó elhinni. Egerészem utálta őt a tömlöcben történtek után, de másrészt örültem annak, hogy ilyen közel van hozzám.
Sóhajtottam egyet, a nevetést abbahagytam. Kisétáltam az erkélyre és a kilátást csodáltam.
Több méter magasan voltam, egy hatalmas nagy tölgyfa belsejében. A panoráma, amely elém tárult ámulatba ejtő volt.
Előttem hatalmas hegyvidék, melyeknek csúcsait felhők nyaldosták, vagy éppen teljesen beborították azt. Az egyik hegyről egy kis patak hatalmas folyóvá duzzadt, amely egy medencébe torkollott. A medence két hegyet kettéválasztott. A naplement csodálatos volt, ahogyan pont a két hegy között bukott le és rózsaszínűvé festette az eget. Amerre csak a szem ellátott, fák, erdősségek borították a vidéket. Az északi dombokon látszott, hogy a juhász a bárányait hazafelé tereli, az asszonyok a lányaikkal a folyótól jönnek kosárral a kezükben. Pár kisgyerek kardal játszott, vagy egy szőke kislány copfját húzogatták, akinek a szemeit elborították a könnyek. De éppen ekkor megjelent egy barna kislegény, aki egy darab fabottal elkergette a kis suhancokat. A kislány óvatosan pukedlizett. A fiatalember megborzolta a haját és lágy csókot lehelt a feje búbjára, aztán elindult. A kislány szerelemittas pillantással figyelte a távolodó fiút, aztán berohant az egyik kőházba. Mennyivel is szebb az éjszakai álom, ha van kiről álmodozni.
Mélyet szippantottam a levegőből. Sohasem lélegeztem be ennél tisztább levegőt, amiben igaz vegyült az állatok szaga vagy a keserédes ammónia, de mégis az a nyugalom és érintetlenség, amely ebből a tájból sugárzott feltöltött. Lassan elcsendesedtek a lentiek. Páran mécseseket akasztottak ki a házuk felé.
- Szép igaz? - kérdezte Damen a hátam mögött.
Hirtelen megfordultam és láttam, ahogy könnyelműen egyik lábát a falon nyugtatja, eközben a körmeit vizsgálja.
- Mit keresel itt? - kérdeztem idegesen.
Elindultam befelé, de Damen kinyújtotta a kezét, így elzárva az utat.
- Mi volt az a színjáték odalent? - emelte rám a tekintetét, amiből megvetés sugárzott, amitől elszégyelltem magam.
- Nem hagytam volna, hogy elfajuljanak a dolgok. - suttogtam.
- Ez nem válasz.
Tényleg nem volt az, csak puszta kibúvó, amivel nyugtattam magam. Tényleg nem?
- Mit akartál elérni?
A rideg pillantásától libabőrös lettem. Ilyen csúnyán még a szüleim sem néztek rám. Ők egy ejnye-bejynével elintéztek. Na, jó anya nem, mert ő mindig is híve volt a "mélybelátásnak".
- Nem tudom - vallottam be. - Csak... Jó ötletnek tűnt.
- Hogy összeveretsz? Legközelebb mit csinálsz? Megmérgezel, mondjuk áfonyával, mert allergiás vagyok rá, pusztán azért, mert nem tetszik a helyzet?
- Mert allergiás vagy az áfonyára? - néztem rá, mire összehúzta a szemöldökeit. - Jól van, na, poén volt.
- Loralei, nekem sem nagy öröm, hogy egy ellenséges lányra kell vigyáznom, csak azért, mert felelőtlen volt és nem volt képes végig hallgatni. És ne mondd, hogy meg akartalak ölni, - fogta be a számat, amikor meg akartam szólalni - mert ez nem igaz. Születésed óta téged kerestelek, mert minden gyermeknek van egy vigyázója. Neked én lettem, de ezt a sors választja ki, nem önszántunkból. Sokáig kerestelek, de hiába, mert eltűntek a nyomaid, és...
- Sajnálom. - böktem ki tök véletlenül. - Tiszta lap?
Damen értetlenül nézett rám, keresve, hogy hol a trükk. Kezet nyújtottam, amit óvatosan először megvizsgált, majd megfogta.
- Nincs hazudozás, elmesélsz mindent, amit tudni szeretnék, kezdve azzal, hogy mi van ezzel a kitiltós dologgal, meg hogy mi is az én dolgom. Áll az alku?
- Nana! Nekem is vannak feltételeim. Például, nem leszel hisztis, türelmetlen, nem követsz el rajtam testi sértést, azaz nem pofozol meg, nem szúrsz le, nem kérsz meg mást, hogy vágjon nyakon és megpróbálsz hinni nekem.
Fontolgatva, amit mondott, megráztam a kezét.
- Oké, de nem is vagyok hisztis.
- Hát persze, hogy nem. - nevette el magát és beterelt a szobába.

Az este folyamán Damen elmesélte, hogy háromszáztizennyolc évvel ezelőtt vált lidérccé. Szereti a szépet és állítólag, az első lidérces ötven évben voltak szerelmi fellángolásai, mert nem tudta feldolgozni, hogy mi történt vele. Volt egy ikertestvére Derek, akinek a haja világosabb volt, mint neki, és ő sokkal jobban hasonlított a hírhedt Casanovára, mint ő, de Derek húsz évesen meghalt, és mindent Damenre fogtak, mert nem tudták, hogy Dereknek volt testvére. Ugyanis a szülei állítólag nem voltak egy pár, mármint nem házasodtak össze, így külön éltek egymástól. Damen az édesapjával élt, ahol már volt egy nővére és vele együtt nőtt fel, a tőle pár hónappal fiatalabb öccse.
Szó esett még arról, hogy a többieknek csak azért van medáljuk, hogy bezavarják az Árnyat, de a medálokból hat igazi. Az enyém, Monáé, és a négy küldöttnek. A medalionok birtokolják a képességeink egy részét, az életerőnket. A gyermekek, csak akkor válnak szabaddá, ha összegyűlik a négy építész kardja, a Mennynek a fénye, a pokol egy kígyója, és a gyermek lánca. A kardokat a négy égtáj szerint kell lerakni az Árny "barlangjában" a Titkosak körébe. A pengék hegyére kell helyezni a pokol kövét, amelyre a kígyót kell leengedni. Ezek után a láncot fölé kell emelni, míg az égi fény megtöri az átkot. A bökkenő csak annyi, hogy eddig még senkinek sem sikerült.
Az Árnyról már régebben szó esett a történelem órán, de Damen kiszélesítette a látókörömet. Ez a tag, régebben úgymond besúgó volt, mind az égi körökben, mind az alvilág bugyraiban. De a kénköves pokol és a nagy főnök is odafent megelégelte azt, hogy majdnem kirobbantott egy háborút, ami felboríthatta volna az egyensúlyt a világok között. Letaszították őt, és a pokol alá egy sötét ketrecbe zárták, de összeszedte minden erejét és az évek során hatalmassá nőtt. Megszökött és bosszút esküdött. Lucifer is a csatlósává lett. Senki sincs biztonságban, mert az emberek árnyékai is őt szolgálják. Ezért lett Damen a bébi csőszöm, mert neki nincs árnyéka, mert ő már amúgy is egy lidérc.

Nem tudom, hogy mikor aludtunk el.
Azt tudom, hogy én egy furcsa madárcsicsergésre ébredtem fel.
A földön ültünk az ágynak támaszkodva. A fejem a vállán pihent, ő a sajátját a fejemen pihentette. Az egyik karjával átkarolta a vállamat.
Nem volt szívem felébreszteni, habár nekem kényelmes volt és furcsa megnyugvást találtam.
- Damen. - szólítottam meg, majd megbökdöstem kicsit.
Felhorkantott.
- Damen, ébredj! Meg kell találnunk a többieket! - mondtam kicsit erélyesebben.
Semmi.
- Damen! - ordítottam a fülébe, amitől rögtön talpra ugrott én pedig nevetésben törtem ki.
- Hé, megegyeztünk! - simogatta a fülét.
- Abban, hogy nem foglak megütni. Ez nem volt az alkuban. - mosolyogtam rá, mire kezet nyújtott és segített felállítani.
Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és előrelendültem, de még időben elkapott.
Felnéztem azokba a szemekbe. Pár napos borosta tarkította az arcát, ami még jól is állt neki. Kósza hajtincsei a szemébe lógtak. Sötét írisze körül halvány fény jelent meg.
- Most magadra hagylak. - motyogta, de nem engedett el.
- Persze. - motyogtam én is.
Elengedtem a kezét.
Figyeltem, hogyan szerencsétlenkedik, míg tolat kifelé. Majdnem egy asztalka és a falon lévő festmény bánta. A képet időben elkapta.
Haját hátradobta, de visszahullott a szemébe, mire ő morgott egyet. Megigazította a képet és kisompolygott.
Az arcomon maradt a mosoly, és tök hülyén éreztem magamat.
Egy fejrázás kíséretében odasétáltam a paraván mögötti tükörhöz és a kis vizeskorsóból a porcelán tálba öntöttem egy keveset, hogy felfrissítsem a pórusaimat.
Amikor belenéztem a tükörbe, a hajam szőke volt és a szemeim szinte feketék. Megpofoztam magam, hogy jól átok-e, de igen és a tükörkép is utánozott. Mégis mit csinált volna? Nekem támad, mint a Tükrükben? Ugyan már. Jobb ez a tükör, mint a kínai ketyerék, mert így legalább tudom, hogy a szőke az sápaszt, így megelőzhetem, hogy befessem.
Tovább mosakodtam, de a tükörkép nem mozdult.
Jobbra-balra hajolgattam, de semmi.
Megpöcköltem a tükröt.
- Elment az eszed Loralei? Eltöröd a tükröt, benne maradok! – sikította hisztérikusan a hang, amitől ösztönösen hátráltam és beleestem a hideg vízzel teli kádszerű dézsába.
- Mi vagy te? – köptem ki a számban lévő vizet.
Az alak a tükörben nevetni kezdett.
- Loralei, Loralei, édes kis Loralei. Itt te nem kérdezhetsz. – mosolygott a nő. – Ha jól látom Earth vendége vagy. – nézett körbe a szobán.
- Mit akar? – húztam össze a szemöldökeimet.
- Nem nyilvánvaló? Téged…vagyis azt ami nálad van, mert az az enyém. - nézett rám úgy, mint akit a zárt osztályról hoztak beszélőre.
- Nincs nálam semmi. Soha az életben nem láttam magát. – fordultam el a tükörtől.
- Biztos vagy te ezekben? Én nagyon is emlékszem rád, apuci szemefénye – köpte a szavakat. – Add ide a medált Loralei.
Na, tessék! Mindenkinek az az ócska kis bizsu kell. Létezik az ilyen?
- Nincs nálam. – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Átlátszó vagy.
- Rendben. Akkor, viszlát. - és a kis kancsót a tükörnek hajítottam, ami darabokra tört, de a borzalmas sikítás az egész szobát megrázta.
Az ablakok kinyitódtak, a festmények leestek a falról. A paraván felborult. A tükör darabjai beleálltak a falba, a dézsába, a kezembe.
Zihálva térdeltem fel a dézsa mögül.
- Kisassz... Úristen! - rohant oda hozzám az a nő, aki segített tegnap felöltözni. - Mi történt? - vezetett az ágyhoz.
- Nem is tudom. - borzoltam meg a hajamat. - Kezdek megőrülni? - néztem ijedten a kedves arcú nőre.
- Kisasszony, egy őrületben él egy hete és még nem csavarodott be. Ennyi még belefér és minden tisztelet a magáé - ült le mellém és szemügyre vette a kezemben lévő szilánkokat.
Megcsóválta a fejét.
Csettintett egyet az ujjaival, mire a talajból apró gyökerek törtek a felszínre egészen addig, amíg el nem érték a nő kezét. A gyökerek végén apró tövisek voltak.
- Nyugodj meg, nem fog fájni! - mosolygott rám bíztatóan, amikor elkezdtem remegni.
Miért van az, hogy ha valaki azt mondja, hogy nyugodj meg, még jobban parázol mint előtte? Védőoltásnál is, direkt szívat az orvos: ne nézz oda, ösztönösen odanézel. Ebből mi következik? Hogy egy középkorú puding képű szakállas fazon próbál újraéleszteni, hogy mások is várnak még a sorukra. ÉS a legszebb, ha valaki tériszonyos: Ne nézz le! Mindig lenézünk, ez is bizonyítja, hogy amit tiltanak, azt ösztönösen megszegjük. Hiába kaptunk szabad akaratot, az ember sajnos ösztönösen fittyet hány a szabályokra, tiltásokra. Ezért vagyunk ott, ahol.
Amíg ezen agyaltam, csak apró bizsergést éreztem és láttam, hogy a tövisek csipeszként működve szedegetik kifelé a karomból a szilánkokat. Belülről olyan érzés volt, mintha beleültem volna egy tucat hangyabolyba és a szorgos kis dolgozók araszolnak a karomon.
Miután az összes szilánkot kioperálta a kezemből, a csuklóját a véráztatta alkaromra tette, a szemeit becsukta.
A kezéből indák, levelek hálózták be a kezemet, amelyek a szivárvány színeiben pompáztak. Kinyitotta a szemét, a kezét elhúzta, a növényzet hirtelen elszáradt és porrá vált.
A karomon kisebb hegek tanúskodtak arról, hogy az előbb majdnem széttrancsíroztak.
- Köszönöm. - bámultam a kezemre. - Ezt hogy csinálta?
- Ugyan ez semmiség volt. - mosolyodott el. - A föld népe híres arról, hogy remek gyógyítói vannak. Egy vagyok a tizenkettőből.
- Tizenkettő? Mint az apostolok? - húztam fel a szemöldökömet.
- Olyasmi. - nevetett fel. - Ha jól tudom, ma útra kelnek, de előtte a királynak meglepetése van számára és szeretné, ha a reggelin részt venne.
- Ez természetes. - viszonoztam a mosolyát.
Ezek után sürgött-forgott a szobában, ahogy elővarázsolt egy fekete ruha, amelynek hosszú ujjai voltak, az a-vonalú szoknyáját néhány bordó csík tarkította.
A hajamat befontam és előre vettem, így sétáltam ki a szobából.
Ismét pár tűzoltópillanat után, abban a teremben voltam, ahol tegnap meg volt a szembesítés, de állítólag itt terítettek meg a reggelihez.
A király éppen az ablakon bámult kifelé.
- Jó reggelt! - szólítottam meg, de ő nem mozdult, nem is felelt.
Közelebb sétáltam. Senki nem volt még a teremben, de a király nem mozdult.
Ismét megszólítottam, de meg sem rezzent.
A csendtől, amely a teremben volt, kirázott a hideg és kellemetlen érzés lett rajtam úrrá.
Mély levegőt vettem és megfordítottam a királyt, aki egyenesen rám esett.
Felsikoltottam, és segítségért kiáltottam, amikor megláttam a hatalmas tőrt a hasában.
Belenéztem az ablakba, ahol az a nő képe kacsintott rám, aki rám szabadította a tükör szilánkjait, majd eltűnt.
Kitapintottam a gyenge pulzusát a királynak. Megütögettem az arcát, amire erőtlenül felnyitotta a szemeit.
- Mi történt? - hallottam a kiabálást, amikor szörnyülködve nézték, ahogy egy hatalmas tőr áll ki a hűn szeretett uralkodójuk hasából. - Hívják a gyógyítókat!
- Mi az ördög folyik itt? - mondta Damen, aki gyorsan mellém szaladt.
Fülét a mellkasára hajtotta, megnézte ő is a pulzusát.
Kicsit arrébb lökött magától. Szabadkézzel szétszakította a királyon lévő inget. Egyik kezével a vágás mentén, kicsit felhasította a bőrt és benyúlt a sebbe, amíg a másik kezével kihúzta a tőrt és a földre dobta.
Majdnem elájultam. Nem a vértől, hanem azért, mert Damen annak a férfi hasában már a könyökéig benne volt.
A következő pillanatban annyit láttam, hogy Zane rohan be az ajtón, mögötte a királyné, majd Idhreniel, Boo, és Moniq.
Láttam, ahogyan pár társával jön befelé az a hölgy, aki engem is meggyógyított.
Damen-t még megkérték, hogy maradjon a helyén.
Hatan voltak. Három férfi és három nő.
A bal tenyerüket a nehezen légző király testére tették, a jobbal pedig egymás vállát fogták. A tenyerük alatt felizzott egy apró fénycsóva, amely egész lényüket körüllengte. Apró indák kezdtek kinőni a nők tenyereiből, amíg a férfiakéból durva fás szárú hegyes növények, amelyek egyenesen a sebbe torkollottak.
Halk zümmögő hang hallatszott, amíg a tömeg feszült csenddel figyelte a történéseket. Jeleztek Damennek, hogy elveheti a kezét.
A fehér ingje véráztatta volt. Moniq nem zavartatta magát: mellé lépett és átölelte.
Egy pillanatra eluralkodott rajtam az az érzés, hogy odamegyek és megtépem, de tényleg csak egy pillanatra, mivel testem-lelkem nem akart sem egy újabb zúzódást, sem pedig bármit érezni bárki iránt ezen a földön.
A király testét a magasba emelték a gyökerek. A király erőtlenül felnyögött, majd a szemeit lehunyta.
Visszaeresztették a földre. A láncot megszakították, a fénycsóva eltűnt. A király békésen aludt, bár szaporán vette a levegőt.
- Mi történt? - kérdezte Zane, amikor letérdelt a király mellé.
- Én... én lejöttem és láttam, hogy nem reagál és megláttam a tőrt és láttam azt a nőt az ablakban, aki majdnem szitává lőtt a tükördarabokkal. - hadartam.
- Milyen nő? Milyen tükör? Loralei jól vagy? - nézett rám Damen értetlenül, akinek a mellkasán még mindig békésen pihent Moniq, mit sem törődve azzal, hogy a király egy perccel ezelőtt még haldoklott.
- Csak volt egy... Mindegy, lényegtelen. - legyintettem.
Körülnéztem és az ajtóban megpillantottam, Nana-t.
Odasétáltam és nem tudom, hogy mi vitt rá, de megöleltem.
- Egy nőt láttál, aki beszélt hozzád? - suttogta a fülembe, Nana.
Hirtelen hátraléptem, hogy láthassam az arcát, amely aggodalommal volt tele, de a szemében ott csillogott valami, amit nem tudtam beazonosítani.
- Loralei. - érintette meg a vállamat Zane, aki fekete pólóban és fekete farmerben volt.
- Zane, mikor jöttetek át?
- Éjfél körül, de ez most lényegtelen. Mi történt az apámmal? - aggódó tekintete a szívembe mart.
- Ő az apukád? - kerekedett el a szemem és latolgattam, vajon mennyit áruljak el. - Egy szőke hajú nőt láttam az ablakban, aki eltűnt, amikor én segítségért kiáltottam.
- Nincs itt senki Loralei, és aki megpróbált volna innen leugrani, az meghalt volna. - zárta be az ablakot Damen.
- Miért olyan valószínűtlen az, amit mondok? Egy hét se telt el és megtudtam, hogy léteznek tündérek, manók, elfek, varázslók, lidércek. Miért ne lehetne, mondjuk egy boszorkány seprűvel, vagy csak szimplán szárnyakkal? Miért nem hiszel nekem, Damen? - éreztem, ahogyan megfeszülnek az izmaim.
- Mondjuk éppen azért, mert egy hét sem telt el, és semmit sem tudtál előtte, és lehet, hogy többet képzelsz bele mindenbe. Plusz az előbb a karjaid között majdnem meghalt valaki. - az utolsó szót kihangsúlyozta.
- Nem vagyok őrült, tudom mit láttam, és azt verd ki a fejedből, hogy én döftem a gyomorszájába egy tőrt. - fordultam Nanához, aki felvont szemöldökkel figyelte Damen-t.
- Én ilyet nem mondtam. Csak annyit, hogy pihenned kellene és utána még egyszer elmondhatod, hogy mi történt. Apád is ezt szeretné. - válaszolta kimérten.
Ez több volt a sokévi átlagnál. Mi az, hogy kérdőre von, hogy drága kicsi Loralei, te nyársaltad fel a király bácsit? Nyugodtan elmondhatod, mi nem harapunk, csak éppen megbosszulnának. De az, hogy már megint szarkasztikusan az apámra hivatkozik az sok volt.
- Damen, gőzöd sincs, hogy mit akarna az apám. Gőzöd sincs az életemről, de hipp-hopp, azt képzeled, hogy köszönettel tartozok neked, azért, mert belerángattál ebbe az egészbe, mert anyám betuszkolt a suli ajtón, aki mellesleg, miattad fekszik élettelenül a suli épületében! Egyetlen porcikám sem kívánja a társaságodat, azt meg pláne, hogy olyannal vádolj, amit te nem láthattál. Azt meg főleg, hogy az apámról beszélj! - ordítottam a képébe.
Nem érdekelt, hogy a teremben megállt az idő, és minden szem ránk tapadt.
Damen letörölte az arcát: - Pihenj le. - zárta rövidre és hátat fordítva nekem Moniqhoz sétált.
Miért van, hogy az emberek megfutamodnak a válaszadástól, vagy csak szimplán elfutnak a kérdésektől? Vagy miért keresik rögtön a kiutat abból a maszlagból, amit ők kavartak? A folytonos menekülés, menekülést szül.

Mint az engedelmes kiskutya fújtatva másztam fel a szobámba, ahol még mindig a padlón voltak a maradványok. Úgy voltam vele, hogy ennek a szobának már úgyis mindegy, így felrúgtam a kisasztalt, a sarokban heverő vázát a falhoz vágtam, a falon fekvő festményt a földre dobtam.
Fújtatva vágtam be magam mögött az erkélyre nyíló ajtót és a falmentén lecsúsztam törökülésbe. A fejemet a kezembe hajtottam és zokogásban törtem ki.
Amikor a Nap narancssárgára festette az eget, a szemem egy távoli pontra szegeződött, ahol az árnyékban egy fának dőlve állt egy sötét köpenybe burkolózott férfi, aki álarcot viselt. Hasonlított arra a férfira, akit az álmomban láttam.
Az a tudat, hogy egy ilyen álom pasi figyel ENGEM, kicsit legyőzte azt a fájdalmamat, amit az a vadbarom okozott nem is olyan régen. De mivel tudtam, hogy itt senkiben sem szabad megbíznom, nem fűztem hozzá reményeket.
Egy sóhaj kíséretével befejeztem az önmarcangolást és besétáltam a szobába, ahol, Nana az ágyamon feküdt, amíg Zane valami hülye poént mesélt neki.
- Hát ti? - töröltem meg a szememet.
A hangomra ijedten rezzentek össze. Zane felállt, mögém sétált felállított egy széket mögöttem és lenyomott rá.
- Lora, először is bocs, Damen viselkedéséért. Nem is tudjuk, hogy bírtátok ki eddig. - mondta komolyan, amikor újra az ágyra ült velem szemben. - Damen, amúgy is az ilyen visszafogottabb, zárkózott fajta és szeret parancsolgatni, de ha kell, az életét is feláldozná a jó célért.
- Légy szíves, ne védd őt! - horkantam fel.
- Igazad van, bocs. Szóval, Elisa elmondta, hogy összevarratta a kezeidet, és Nana pedig azt, hogy egy szőke nőt láttál a tükörben és apámnál. Hát... Senki sem tudja, hogy ki ő, csak annyit, hogy tulajdonképpen ő az Árnyak Úrnője. Így nem vagy biztonságban itt, mivel a medálodat kérte.
Mérlegeltem és bólintottam
- Vagyis ma este elindulunk. Megkeressük a labirintust, ahol Damen egy ismerőse az őrző. Ő majd elmondja, hogyan tovább.
- Rendben van, akkor átveszek valami kényelmesebb cuccot és felőlem indulhatunk.
- Remek! - csapta össze a kezét, amitől összerezzentem - Szólok a többieknek.

Az elindulásunknak vicces körülményei voltak.
Először is Nana elvesztette a táskánkat, amikor nekik rohant egy őz. Én eddig azt hittem, hogy a vaddisznók veszélyesek, de úgy tűnik Bambi bosszút esküdött az anyukája miatt. Na, és ezért Elisa jött. Ránk varázsolt egy fekete bőrnadrágot, egy barna térdig érő csizmát, meg egy fekete tunikát, amely alatt egy fehér fűző rejtőzött. A csizmák zsebeiben két apró tőr foglalt helyet. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy a csizma nagyon szűk volt és alig jött fel a lábamra. Ha megtámadnak, mit csinálok? Időt kérek és megvárja, amíg lehúzom ezt a vastag csizmát, aminek a szagával egy óra járkálás után ölni lehet?
Másodszor, az itteni koszt, felér egy egyiptomi nászúttal, amit a felek a budin töltenek, mert megszegték az aranyszabályt: Ne igyál vizet! Körülbelül a helyzet ugyanez volt, csak itt a konyhás nénik túlzásba vitték a fahéjat.
Harmadszor, Damennek el kellett ugrania egy térképért. Ez igen korrekt ötlet, egészen addig, amíg nem tér vissza valaki felmálházva húsz térképpel, de azok közül egyik sem ezt az országot, vagy térséget ábrázolja. És még a nők térérzékét fikázzák az alfahímek. Jó igaz, már mondtam, hogy képes vagyok még az egyenesen is eltévedni, de könyörgöm, egy hatalmas medencét, amelyet hegyek, folyók vesznek körbe, hogy lehet a sivataggal összekeverni, ami ráadásul a földi Szaharát ábrázolja, Afrikában?
Végül is Mona kézbe vette a dolgokat és hozott egy rendes térképet és egy iránytűt,a pénzt meg visszakapta. Az eladót az óta se láttuk.
Ha lett volna nálam fényképezőgép, nem lett volna elég a film, hiszen annyi minden volt itt.
Az emberek nem használtak ekét, vagy ásót. A kezeiket kitárva irányították a növényeket, a gyökereket. A nők a pataknál mostak, de ott a tavi rózsák és a hínárok segítségével. A gyerekek pajkosan játszottak, különböző cseleket használva fogócskázás közben.
Egyre távolodva, egyre több fa és bokor kísérte az utunkat. Különböző állatfajok voltak mind a talajon, mind az égben. Egy díszes körülbelül száz centis madár repült el fölöttünk, amelynek a hangja kellemesen csengett, bár a többiek a fülüket befogva araszoltak előre. A madár alatt megreccsent egy ág, amikor leszállott. Megálltam csodálni ezt a dögöt, habár kifejezetten irtóztam a madaraktól. A madár a földre szállt, és lassú léptekkel felém indult. Nem is tudom, mit képzeltem, hogy megszagoltatom vele a kezemet, mint a kutyákkal? Talán. Már majdnem a csőre és a kezem összeért, Zane elrántott tőle, aki ingerülten a tollát kezdte borzolni, míg át nem változott egy hatalmas fogó, pikkelyes undorító szürke gyíkká. Vagy madárrá? Volt szárnya, meg a lába is ugyanúgy nézett ki, de inkább hasonlított egy gyíkhoz, mint madárhoz.
Zane a kezeit felemelve a talaj gyökereit hívta segítségül, amelyek körbefonták a lábát, és a csőrét, mi pedig elszaladtunk. Ismerős a mondás, hogy szégyen a futás, de hasznos. Így igaz!
- Mi volt ez? - lihegtem.
- Ez kérlek szépen, egy Mene.
- Mene?
- Igen - mosolyodott el. - A Mene arról híres... Jobban mondva hírhedt, hogy a dalával, amely mellesleg megszépíti, magához csalogatja a kiszemelt áldozatát, majd amikor megérintette az áldozat a csőrét, brutálisan széttépi, mert megérzi a friss vért az ereiben.
A torkomat simogattam, amikor lepergett előttem az a kisfilm, hogy a Mene széttép és megcsócsál.
Felzárkóztunk a többiekhez, akik észre sem vették, hogy eltűntünk.
Csendesen haladtunk tovább, egészen addig, amíg be nem sötétedett.
A mai napon rengeteget sétáltunk, de még mindig csak a hegy lábánál voltunk.
- Tábort ütünk éjszakára. - jelentette be Damen. - A sötétben nem biztonságos, és amúgy is elfáradtunk, így nem szeretném kockáztatni, hogy bárki odavesszen.
- Ez megnyugtató... - dünnyögtem.
- Parancsolsz? - szegezte rám a tekintetét Damen.
- Az nem én vagyok... - ültem le egy hatalmas kőre.
- Én csak nem egy embert próbálok védeni. - tette csípőre a kezét.
- Eddig jól csinálod maestro - forgattam a szemeimet.
- Ha ennyire nem bírod a képemet, akkor légy olyan kedves és keress tűzifát. - mondta higgadtan.
- Már megint parancsolgatsz...
- Megkért Loralei, ne feszítsd a húrt, ha lehet. - vágott közbe Moniq.
Összehúzott szemöldökkel jelentőségteljesen nézett rám. Viszonoztam a pillantását, de hátat fordítva elindultam a kisebb erdőbe.

Egyedül az erdő nyugalmában, a vaksötétben gyújtóst keresni olyan, mint tűt a szénakazalban, vagy mint megkérni Marilyn Mansont, hogy énekeljen egy operettet, azaz lehetetlen.
Hallottam az apró kacajokat, a "táborunk" felől és duzzogva kóboroltam.
Nem tudtam eldönteni, hogy mi ütött Damenbe. Miért lett ennyire bunkó? Moniq, miért tudott viszonylag emberségesen viselkedni az előbb, meg az egész úton? Hol van Matt?
Minél több volt a kérdés, annál inkább felhúzott a tehetetlenség érzése.
- A sötétben nem biztonságos, és amúgy is elfáradtunk, bla. - utánoztam beleélten. - Nem szeretném kockáztatni, hogy bárki odavesszen. Ah! Hogy oda ne rohanjak! - hajoltam le egy faágért. - Meg hogy, "Megkért Loralei, ne feszítsd a húrt", én meg mint jó kiskutya elsompolyogtam. - emeltem az egekbe a tekintetem.
- Remek előadás volt. - tapsolt valaki a hátam mögött.
Ijedtemben a kezemben lévő pár faágat elejtettem. Egy fiatal nő állt velem szemben, egy fekete bőrmelltartóban, és egy fekete rövidnadrágban. A felsőtestét két szíj keresztezte, amelyben késtől kezdve, robbanószerig, minden volt. Fekete haja lófarokban lógott és egy fém csattal volt a feje búbjára rögzítve. Körülötte kopaszra volt nyírva. A fülei hegyesek, mint Nanáé. A jobb karját egy tetoválás borította, amelyen az ujjbegyeknek fejeződtek be, és a füle mögül indult. Jobban megfigyelve, az egész testének a jobb részét, ez a tetoválás borította.
- Hallo, Leyla hívja Loraleit. - csettintgetett.
- Bocs - mondtam.
Bocs? Ki mond bocsit egy olyan személynek, aki láthatólag bántani akarja? Normális az ilyen?
- Tényleg cuki vagy, az Úrnő nem hazudott. - vihogott. - Na szóval, a tárgyra térek. Kellene a medál. Ha átadod, visszajuttatlak a suliba, odaadom az orvosságot, ami segít majd az édesanyádon és ki is juttatlak a suliból és mondjuk új életet kezdhettek Londonban, ahol a kutya sem fog titeket... téged keresni.
Kedvező ajánlat, gondoltam. Már majdnem bólintottam és kihúztam a medált a nyakamból, amikor szorítást éreztem a vállaimnál, majd a magasban voltam felakasztva egy stabil ágra.
- Maradj itt. - mondta a férfi.
- Hova mennék? - kérdeztem hisztérikusan.
A férfi leugrott, és a Hold gyér fénye megvilágította az arcát... jobban mondva az álarcát.
Ez a férfi volt az álmomban.
A nő karján felizzott a tetoválás. Megmarkolta a kardját, amelyet a tetoválás indái beszőttek.
Az egymásnak csapódó fém hangja lágy aláfestő zeneként funkcionált a csendes erdőben, ahol a hangokra vonyítással válaszolt egy farkas. A madarak felriadtak, a többi farkas is csatlakozott a vonyításhoz. Meghallottam Damen hangját, amint a nevemet kétségbeesetten kiáltja. Úgy kell neki!
Figyelmemet a kecsesen mozgó álarcos kötötte le, ahogy kikerülte a halálos döféseket. Hátraugrott, de a köpenye szélében megbotlott és eltaknyolt. A nő fölé állt, a férfi zihálva vette a levegőt. Amikor a nő az utolsó szúrást akarta elvégezni, az én Zorróm megszorította a csuklóját, majd átdobta a feje fölött a nőt. Kihúzva egy tőrt a szíjából, levágta a csuklóját, amitől a nő ordítva lökte le magától a férfit, majd sötét felleggé vált, és eltűnt.
- Most már lejöhetsz. - törölte meg a homlokát.
- Elárulnád, hogy hogyan?- kérdeztem flegmán.
- Bocs - válaszolta, azzal a fához sétált és megrugdosta, amitől leestem, de szerencsére elkapott.
A karjaiban tartott és rám mosolygott.
- Ki vagy te? - néztem rá elaléltan.
Ő csak mosolygott és leültetett a fa törzséhez.
- Még nem mondhatom el. Most mennem kell, de hamarosan találkozunk. Ígérem! - meghajolt előttem, kezet csókolt és eltűnt a fák sötétje között.
Hűlt helyét figyelve a csuklómat simogattam, mint egy nyolc éves.
- Loralei! - hallottam, ahogyan Damen felém fut. - Jól vagy? - kérdezte, csak elfelejtettem válaszolni, mert még mindig az erdőt bámultam. - Minden rendben van?
- Persze. - motyogtam. - Minden oké. - álltam fel. - De ha nem zavar, inkább bele sem kezdek, hogy mit láttam, mert még őrültnek titulálsz. - fordultam vele szemben, majd megőrizve a női büszkeségemet lazán megpróbáltam elsétálni mellette, de megragadta a karomat és gyengéden visszahúzott.
- Lora... - ejtette ki a nevemet, mitől a szemében aggodalom futott át - Sajnálom.
- Hát... Én is. - jelentettem ki.
Viszonoztam a pillantását, amiben már csalódottság is volt. Megsimítottam a karomon pihenő kézfejét és elindultam visszafelé.
Mit lehet tenni, amikor szörnyen megbántanak, aztán meg te érzel lelkifurdalást azért, mert beszóltál neki?
Hát, nem tudom. Én szimplán egyedül kóvályogtam az erdőben, ahol már eléggé hűvös volt.
Sehogy sem tudtam megérteni, hogy valaki hogyan lehet egyszerre egy taj paraszt, máskor meg egy angyali üzenet, hogy nem kell félned. Csak remélni tudtam, hogy egy nem egy skizofrénnel vagyok összezárva. De végül is tök mindegy, mivel itt már az is normális.
Kikecmeregve a fák közül, csak remélni tudtam, hogy a többiek már alszanak, mert nem láttam fényt.
Nem tudtam mióta vagyok távol, az időérzékemet elvesztettem pár nap alatt.
Ahogyan befordultam a hatalmas sziklánál, azt hittem menten elájulok.
A szőke nő a tükörből, a tetkós csaj, meg még pár sötét fazon röhögcséltek a táborunkban. A többiek a fához odakötve. Damen-t egy hatalmas, ragyás képű, talán férfi, vagy egy szőrös nő tartotta a magasba, nyaka köré kötél, jobban mondva indák csavarodtak.
- Hol a lány, Damen? - vetette keresztbe a lábait a szőke a sziklán.
Fehér ruhája meglibbent a Hold fényében, szépsége kihatott a természetre, szinte mindenkit megbabonázott, két széndarab szerű szemével.
- Gőzöm sincs. - lehelte Damen - De amúgy sem adnám ki.
Ez azért kedves.
Mit tehet az ember lánya, amikor belecsöppen egy tök abnormális világba, ahol van egy feltehetőleg gonosz boszi, aki ki akarja nyírni a barátaival együtt a főhőst, csak éppen nem almát használ, mint Hófehérke mostohája? Ezt speciel elfelejtették megtanítani az iskolában.
Én nagy nehezen előhúztam a csizmám szárából az egyik tőrt és visszaszaladtam az erdőbe.
A fák árnyékában haladva átjutottam a másik oldalra.
Lassan a sziklák felé lopakodtam. Felmásztam a gerincén, majd kikukucskáltam.
Először a meglepődéstől majdnem sikítottam. A felismerés, hogy egy karnyújtásnyira előttem a falba cövekelve függ Moniq először megrémített, majd fennhangon nevetni támadt kedvem, de uralkodtam magamon.
Halkan pisszegtem neki, mire óvatosan amennyire tudta a hang irányába fordította a fejét.
- Jól vagy? - suttogtam.
Lassan bólintott, aztán felszisszent, amikor valami fekete erőcsík döfte hasba.
- Ne mozogj, nem tudsz megszökni! - üvöltötték neki.
Nyöszörgött egy kicsit és megrázta a fejét.
- Mivel vagy iderögzítve? - suttogtam halkabban.
- Szerinted?! - sziszegte vissza óvatosan, de így is kapott még egy adag lövedéket.
Követtem a vékony sziklaperemet.
Láthatóvá váltam volna, ha nincs ott az a dög nagy fa.
A kezemet lassan Moniq keze felé nyújtottam. Kitapogattam, merre van az inda. Amikor végre megtaláltam, a tőrrel átvágtam, majd Mona kezébe nyomtam.
Megfordultam. A szemeimet szorosan összezárva megpróbáltam átugrani a fára.
Kicsit elszámítottam magam, de mindkét kezemmel erősen fogtam az egyik faágat.
- Mi volt ez? - szólalt meg valaki és láttam, hogy a fához sétál.
- Biztos csak egy griff, vagy valami. - kiáltotta oda a másik. - Ne hagyd el a helyed!
A csávó nem törődött vele. Körülnézett, nem látott meg. A baj csak annyi volt, hogy a kezem izzadt. Amikor alám ért, el sem kellett engednem a faágat, mert az velem együtt leesett, egyenesen a sötét köpenyt viselő csatlósra, aki eszméletlenül terült el alattam.
Ilyenkor, hogy minden porcikád megvan és végre valami neked is sikerült, mint az akciófilmekben, akkora adrenalin löketet kapsz, hogy lepattansz a csávóról, mert tudod, hogy úgyis mindjárt jön a másik, és az izzadt hónalja alatt átnyúlsz, megpróbálod megemelni, hogy tíz másodperc alatt behúzd a közeli bokorba. De sajnos hamar rá kell jönnöd, hogy nem vagy éppen egy Vin Diesel és az első próbálkozásnál, te is hátra vágódsz.
Lépéseket hallottam. Az adrenalin löketem a sziklafal árnyékához irányított.
A lépések zaja, egyre közelebbről és egyre gyorsabban hangzott. A férfi mellettem futott el a társához.
Na, igen, erre nem gondoltam, hogy mi van akkor, hogy ha megfordul.
Lehajolt hozzá, a maszkját levette. Mint kiderült, a férfi, egy lány. Egy nagyon fiatal, és széplány. Az igaz, hogy neki is a jobb profilját tetoválás fedte. Türkiz kék szemei a Hold fényében megcsillantak. Láttam bennünk fellobbanni a harag szikráját.
Lassan felállt. Két karját a combjai mellett széttárta, és mind a két keze helyére, egy-egy éles penge tört elő a semmiből. Rövid fekete hajával a szél játszadozott.
A lány lassú, kimért léptekkel haladt a fa törzse felé.
Én pedig megpróbáltam a menedéket nyújtó árnyékban maradni. A falra tapadva oldalasan lépdeltem, mire elértem a szikla szélére.
Fellélegezve befordultam a sarkon, de abban a percben a lány türkiz szemeivel találtam szembe magamat.
- Ha azt mondom, hogy eltévedtem, elhiszed? - nyeltem egy nagyot.
A fejét határozottan megrázta, az egyik karja... vagy kése a fejem felé lendült. Én, mint egy ijedt nyuszi elhúzódtam előle, habár a penge súrolta az arcomat. A sebből rögtön előbújtak az első vércseppek.
- Sie vanna leyt ta kenna! Avuno lan! - szólt nekem.
- Hogy a szomszéd néni nagymamája?! - dörzsöltem az arcomat.
A csaj a szemeit forgatta és újra lecsapott, csak a másik kezével. Tanulva az előző hibámból, inkább leguggoltam a szemeimet erősen összeszorítva. Amikor nem éreztem semmi fájdalmat kinyitottam a szemeimet és elszörnyedve pillantottam a földre. A hajam oda.
Könnyes szemekkel megmarkoltam "egy adagot" és felálltam.
Dühös tekintettel mértem végig a lányt, aki nem értette, hogy miért lettem hirtelen ilyen harcias.
- Nem érdekel, hogy makkaiakaul beszélsz! Nem érdekel, hogy felsértetted az arcomat azzal a rohadt pengével! De a hajam az tabu kisanyám! Vágod?! - dobtam neki a hajamat.
Ő csak figyelte a göndör tincseket. Lesöpörte óvatosan a válláról. Felém lendült, és már elhajolni sem lett volna időm, de ekkor a lány homlokából előjött egy nyílvessző, a szájából apró vérfolyam. A gyönyörű szemei fennakadtak, és rám esett.
Éreztem, ahogyan a penge megvágja a kezemet, de egyéb tragikus eset nem történt, leszámítva azt, hogy egy halott csaj feküdt rajtam. Halott is, és még ráadásul nő is?!
Amikor tudatosult bennem, hogy egy centi választ el engem is a véres nyílvesszőtől... Kidobtam a taccsot. Csak semmi előítélet. Ennyi belefér.
- Fúj, de gusztustalan vagy! - hallottam Moniq nyekergését.
- Inkább szedd le rólam, ha már kicsináltad! - sziszegtem oda.
Legörgette rólam és szörnyű volt látni, hogy a nyílvessző teljesen kijött a feje másik oldalán.
- Te vérzel... - nézett a kezemre, aztán megrántotta a fejemet is, pusztán azért, hogy szemügyre vegye az arcomon lévő vágást. - És...- mosolyodott el - ki a fodrászod?
- Ezt most ne. - lábadt könnybe a szemem a hülye megjegyzésén. - Mit tegyünk? - húzódtunk gyorsan az árnyékba.
- Azt hittem, te tudod. - nézett rám meglepetten.
- Honnan?
- Kiszabadítottál, gondoltam ez a terv része.
- Akkor még adj pár percet! - szegeztem rá a tekintetemet, majd elfordultam.
Egyrészt ahhoz, hogy most rögtön fussak ki a világból és meg ne álljak az Antarktiszig, rengeteg érv szólt. Amellett, hogy maradjak, csak kettő. Az, hogy megmenthessem a "családom", és hogy megtudjam, mi ez az egész.
Amióta világ a világ, azóta szinte mindenkivel előfordult már, hogy a lába földbegyökerezett és nem tudott megmozdulni. Előfordult feleléskor, vagy korrupt bíróságokon, vagy esetleg amikor kiderül a csínytevés. De mégis olyankor a legjobb, amikor bármikor, bármelyik percben megölhetnek és te csak azt a szerencsétlen felnyársalt lányt nézed, akit az a nő ölt, meg aki melletted ült és te mégsem félsz már annyira tőle, mint az elején. A világ őrült meg, vagy csak én?!
- Tudom, mit teszünk... - suttogtam a felhúzott lábaim mögül és egyenesen a testre meredtem és a pillantásomat Moniq is követte.
Igen, elég elcsépelt ötlet volt az, hogy bújjak egy vérrel áztatott alig harminc kilós fémcuccba, hogy egy kicsikét Vasembernek érezhessem magam, de nem volt jobb ötletem. Mint ahogyan az is elcsépelt volt, hogy Moniqot megkötözve vittem magam előtt. És nem, nem néztem túl sok filmet, csak éppen eleget. Mit ad Isten, még a nagy fémdobozból is lehet tanulni egy keveset.
Nem volt olyan kecses a mozgásom, mint az "elődömnek", sőt mondhatnám mackósnak, vagy olyannak, mint amikor a fiúk úgy járkálnak, mintha két görögdinnyét cipelnének a lábuk között.
- Biztos sikerülni fog? - morogtam.
- A te ötleted volt. És nem biztos. - suttogta hátra.
A nadrágjának a hátulsó porcába tűzte a tőrt, miután letörte a csaj kezéről... vagy a kezét. Nem derült ki.
Kiértünk a holdfényre, ahol szinte megfagyott a levegő. Idhreniel és Boo a fának kötözve. Boo eszméletlenül, míg Idhreniel a fejét lógatta. A fához közel haladtunk, így halkan odapisszegtem neki. Lassan megemelte a fejét. Az undortól a lábam elé köpött. Érthető. Megszorítottam Moniq karját, aki egy apró pengét láthatatlanul Idhreniel lába elé dobott, aki egyáltalán nem értett semmit. Rám nézett és kacsintottam, mire láthatatlanul bólintott. Nem hiszem, hogy látott-e belőle valamit, vagy felismerte-e. Ugyanis a maszk szem része, apró hálóval volt elfedve, amin alig lehetett kilátni.
Tovább mentünk és láttuk, ahogyan Damen a sziklán fekszik, de a markáns vonásait sebek, zúzódások borítják. De amitől alig akartuk felismerni, az a véráztatta rongy, amivel nagy nehezen megtörölte az arcát.
- Ez meg mit keres itt? - üvöltött rám a tükrös nő.
Nem válaszoltam. Nem tudtam makkaiakaul és nem állt szándékomban felfedni magam. Így csak büszkén előre néztem.
- Süket vagy?! - ordított a fülembe, és pofon vágta Moniq-t, aki térdre esett.
Ismét csend, mire ő előrántott egy kést és a nyakamhoz szegezte.
Megrettentem, de nem mozdultam.
- Úrnő, ő Caerana. - szólalt meg hihetetlenül lágy hangon a szőrös, magas férfi, aki éppen Damen-t tartotta.
- Á, a niverni lány. Asu vena lane del grana vim?
Oké, akkor nem makkaikai volt, hanem niverni. Na, most mit válaszoljak rá?
Rászegeztem a tekintetemet, majd Moniqra, aki idegesen nézett rám.
- Kavama... levana.... devana... lum... vim..lum... - makogtam én is, számomra ismeretlen, másoknak szavakat.
- Hogy ki ürített a lompos rókák odújában? - fakadt ki hisztérikusan a nő, mire én majdnem elröhögtem magam.
Moniq fel is röhögött, amire a nő a hajától felrántotta a földről.
Moniq rávillantotta Colgate fogsorát, mire ismét kapott egy pofot, de megtartotta az egyensúlyát.
Megdörzsölte az arcát és a nőre meredt:
- Na, játszunk! - és előkapta a tőrt.
Én elugrottam, már amennyire lehetett ebben a szerkóban. Gyorsan kicsatoltam a derekamnál az egyik vaspántot, és kibújtam belőle. A maszk és a maci naci rajtam maradt.
Felém lendült egy izomagyú állat, akinek a fogsorára, hálót szőtt, az őskövült pók. Előhúztam a csizmámból a tőrt, és a nyelével tarkón sóztam az illetőt, aki kicsit megszédült. Rásegítettem egy kicsit, és hátsón billentettem, mire ő a fejét a sziklafalba verte és összeesett.
Mire felocsúdhattam volna, hogy igen, ezt én tettem azzal a szegény taggal, aki lehet, hogy abban a percben, ahogy magához húz kinyiffant, de azért na, mégsem érdemli meg.
Na szóval, nem adtak túl sok időt arra, hogy ezen töprengjek, mert egy szőrös tag volt mögöttem, akinek a karja a torkomat szorongatta. Ez még elfogadható lett volna, ha utána nem emel fel egy kézzel a torkomnál fogva, úgy, hogy a kis csápjaival a kezeimet és a lábaimat is lefogta, mindezt úgy, hogy mellesleg fejjel lefelé lógatott. Gyöngyözött a homlokomon a verejték, a fejembe szökött a vér. Mindig is úgy tartottam, hogy ez az egyik legszörnyűbb halál, a vízbe fúlás után.
Egyre kevesebb volt a levegő, amit lopni tudtam.
Kezdtem feladni. Már a szemeimet is lehunytam. Az utolsó, amit láttam, hogy Moniq még mindig hősiesen küzd Dr.Szöszivel, Damen is próbálkozik a nagy behemóttal, Idhreniel és a többiek kiszabadultak. Idhreniel tüzet hányt a szemével, Boo forgószelet csinált két tapssal, Zane a földre helyezte a két tenyerét, körülötte indák, kőtömbök emelkedtek ki és várták a parancsát.
Ám ekkor, a csápok leváltak a torkomról és a végtagjaimról.
Leestem a földre és hálásan szippantgattam a frissnek nem mondható oxigént.
Figyeltem, ahogyan Matt a sziklafalhoz vágja a csápos fazont. Előkapta a nyílvesszőjét és hátra felé lőtt. Én csak akkor vettem észre, hogy ketten akartak rárontani.
- Jól vagy? - nézett rám kimérten, ujjait a nyakamra tette és végighúzta rajta.
A hideg futkosott a hátamon.
- Amennyire lehet... - válaszoltam rekedten.
- Vedd le az erényövet és hajrá! - kacsintott rám és elnevettem magam.
Erényöv? Ki az a nem normális, aki még ilyenkor is poénkodni tud?
- Újra divatba jön, szóval, csitt! - álltam fel, de szót fogadva levettem azt.
Láttam, ahogyan Dament egy hatalmas sziklafalnak dobják. Azon végig csúszott és eltűnt a bokrok között.
Rögtön arra indultam, amikor valaki visszarántott a felsőmtől fogva és az árnyékba terelt.
- Még most sincs időm elmondani! - mondta az álarcos mosolyogva és kiugrott a holdfénybe.
Értetlenül figyeltem az eseményeket, ahogyan a többiek harcolnak, én meg kibúvókat találok magamnak.
Nem törődtem a bizonyos őrangyalommal, egyenesen Moniq felé szaladtam.
Mindkettejüknek szakadt volt a ruhájuk, a hajuk összekuszálva, több sebből folyt a vér.
A szőke nő nyugodtan forgatott a kezeiben egy botot, amelynek az egyik végére egy penge volt erősítve, a másik végére egy kígyó egy Zafírral.
Moniq-n látszott, hogy feszült és fáradt, de nyugodtan időzött a keze a két tőrének a markolatán.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
Azt reméltem, hogy tiszteletparancsoló lesz a hangom, pont, mint a főhősé a filmekben. De ezt is megtanultam: a francokat! Olyan a hangon, mint egy kisegér, miután kiköpte őt a macsek.
- És előbújt a nyúl is a fedezékéből...
- Nem mind nyúl, ami bolyhos... - válaszoltam flegmán.
- Igaz. - fordult felém és mosolyodott el. - A kérdésedre pedig a válasz: tudod jól.
- Jaj ne már... - köhintettem egyet - azért a kis bizsuért van ez a nagy hűhó?
Hallottam, ahogyan Moniq fejbe csapja magát, majd a szemeit forgatta.
- igen, a kis bizsuért. Add át és elmehettek. - nyújtotta felém a kezét.
- Jaj ne már! A XXI. században éltem, elég akciófilmet láttam ahhoz, hogy tudjam, miután átadnám a láncot, mindenki meghalna, vagy valami csiribú csiribá történne. - a beszélésben jó voltam, időhúzásnak tökéletes.
- Loralei, én nem éltem a XXI.században, de tudtam ott repkedni. Nos, ha nem adod békésen, el kell vennem. Tudod elég szoros a beosztásom, egy két helyre még el kell mennem, hogy pár káoszt robbantsak ki.
- Elég ciki, hogy egy ekkora gazember, mint te, személyesen intézi az ilyen ügyeket. - forgattam a szemeimet.
- Ezt bóknak veszem tőled, - mosolygott rám - mert még kezdő vagy. De nem értem, miért mondasz nekem ilyen sok csúnya-csúnya dolgot? - meresztett rám hatalmas boci szemeket, amelyekben megcsillant a Hold fénye.
- Miért, mást kellene mondanom?
Nevetni kezdett:
- Ó hát ezt sem mondták el neked? - törölte meg a könnyes szemét.
- Mégis mit? - hunyorogtam.
- Viszontlátni a halottnak hitt testvért, akkor örülni kellene nem? - villantotta meg hófehér mosolyát, majd kezeit széttárta, mint aki azt várja, hogy odaszaladjak és öleljem meg. - Na mi az, nem is örülsz?
Lefagytam. Ránéztem Moniqra, aki rám nézett és bólintott. Felnéztem a Holdra, azt várva, mikor szakad le az ég és mikor jön el számomra a megváltás. Meglepett, vagy dühös voltam? Nem tudtam. Visszanéztem Moniqra, amíg a szöszi hahotázott.
Egy kis idő után végre rám nézett. Ránéztem a kezébe lévő tőrre és a szabad kezére.
Ő lassan felállt, átdobta a tőrt, ami a lábam előtt a földbe szúródott. Összecsapta a kezeit és egy hatalmas tűz gömböt csinált. Mire a drága nővérem észrevette volna, már az erdő túlsó részén járt.
Damen, az álarcos, és Matt üvöltözve rohant felénk:
- Mi a fenét csinálsz?!
Dühösen meredtem mind a hármójukra:
- Én?! Én, mi a fenét csinálok? Én?! Ha én nem lennék, most nem lenne mindenki úgymond szabad! Ti mi a fenét csináltok? Te azt hiszed, hogy itt a halloween! - mutattam rá az álarcosra. - Te csak úgy megjelensz a semmiből, mint aki jól végezte dolgát! Néztem meredten Matt-re. - Te pedig osztod az észt, beoltasz, amikor csak teheted, aztán meg olyan menőnek tartod magad és nézz magadra! Alig ismerek rád!
- Ne hisztizz! - ordította le a fejemet Damen, amitől megijedtem. - Matt, vidd őt! Anabeth-nél találkozunk!
- Mi az, hogy én megyek? - fordult Damen felé.
- Erre vártál, ne rinyálj! - mondta lazán Moniq mögöttem.
Az álarcos odajött hozzám:
- Menj Matt-el. De igyekeznetek kell!
- Mondod te! Egyáltalán, ki vagy és milyen alapokon osztod te is az észt?
Mosolygott: - Még nem vagy kész rá! - és megsimította az arcomat, amitől kirázott a hideg.
- Erre nem érünk rá. - mondta Damen és megragadta a kezemet, majd átlökött Matt karjaiba. - Induljatok már!
Matt kézen fogott és rohanni kezdtünk. Az első pár száz méter még ment is, de utána elestem. Matt felállított, de nem lassított.
- Még ilyet! - lihegte. - Tűsarkúban tudsz futni, mezítláb meg nem?
Nem törődtem vele.
Hallott valamit és hirtelen a földre rántott.
- Jól vagy? - nézett rám ijedten.
- Azt hiszem, gyökér fúródott a gyomromba. - mondtam elhaltan.
- Az még tűrhető. - mondta.
Megvártuk, amíg elmegy mellettünk, három sötét fickó, majd Matt felnyalábolt, de a karjaiban tartott úgy futott tovább.
- Ne sikíts! - mondta halkan.
- Miért sikítanék? - néztem rá ijedten.
Előre néztem és láttam, hogy eltűnik az út.
Matt elrugaszkodott és zuhantunk. Befogta a számat, amit megértek. Véletlenül elengedtem a nyakát és ő nem kapott el.
Most már teli torokkal üvöltöttem. Két tenyeret éreztem a csípőmnél, majd a jéghideg vizet, de rögtön a felszínre kerültem. Megfordultam, hogy lássam Matt-et.
Az álarcos volt.
- Mondtam, hogy vigyázz magadra! - nézett rám, majd lebukott a víz alá és eltűnt.
Lebuktam én is, de nem láttam semmit. Éreztem, ahogyan Matt a felszínre ránt.
Jelzett, hogy kövessem.
Harminc perc úszás után és két apróbb vízesés után kiértünk a partra.
A sötét felhők fölött néha elő-előbukkant a Napnak pár apró sugara. Rettenetesen fáztam. Kikecmeregtem a partra és összekuporodtam. Érzetem, ahogy valaki valamit rám terít. Nem érdekelt, nem tudtam, hogy mi történik. Kimerült voltam, nem akartam mást, mint végre átadni magamat a teljes semmiség állapotának.
Aztán megtörtént.
Egy sötét teremben voltam, ahol életnagyságú tükrök sorakoztak. Amúgy is sápadt vagyok, de a gyér megvilágításban egy élő zombinak tűntem.
Egy pánt nélküli méregzöld ruha volt rajtam. Nem tudtam, hogy az alsó szoknya, vagy a hatalmas abroncs szúrt annyira, vagy csak szimplán a fűző volt kényelmetlen. A hajam fonva volt. A kezemben egy ezüstös álarc csillogott. Közel tartottam az arcomhoz, hogy megnézzem, hogyan állna, de az rátapadt az arcomra, és nem tudtam leimádkozni. Ekkor megjelent a tükörben Lauren. Körbefordultam kezeimet a fülemre tapasztva, hiszen a nevetése töltötte be a termet és az arca a tükröket. Megpróbáltam közöttük elfutni, de egyre közelebb jöttek.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiugrottam az egyiknek, amely magába szippantott.
Ugyanott voltam, csak itt rengeteg álarcos fazon volt, akik menten térdre ereszkedtek, amint megpillantottak. Esetlenül pukedliztem.
Amikor Lauren mellém ért belém karolt.
A jég szőke haja, egyenesen omlott a fedetlen hátára. Hosszú fehér ruha volt rajta, mély dekoltázzsal. Fehér tollas álarcot viselt, amely csak a fél arcát takarta el.
- Hagyj békén! - sziszegtem, amikor szinte magához szorított.
- Loralei! - sóhajtott és megállt a parkett közepén. - Itt nem én vagyok a rossz. Én nem vertelek át. Amióta összefutottunk, én őszinte vagyok hozzád.
- Csak éppen egy mukkot sem mondtál?
- Sokszor a hallgatás az igaz válasz, amely néha kínos csenddé válik. A csend a válasz Loralei. A csend örök, csak meg kell tanulnod hallgatni és beszélni a nyelvét, hogy tudd, mit üzen neked a világ. - mosolygott rám, majd megszólaltatták a zenészek a hangszereiket.
A lágy dallam az egész teret betöltötte. Lauren az ördögi vigyorával hátrálni kezdett. Én a parkett közepén maradtam.
Valaki megérintette a vállamat.
Megfordultam.
- Apa?
Meghajolt, és elkezdtük a keringőt.
- Hol voltál?
- Túl sok a kérdés... de túl kevés az idő... és túl kevés a válasz Lora. Maradj erős Lora! Végig! Ez egy türelemjáték. Bíznod kell magadban, hogy végig tudd csinálni!
Amikor felnéztem a nyúzott arcába, az egy álarcos férfivá változott.
Az álarcossá.
- Miért nem vigyázol magadra Loralei? - kérdezett két forgás között.
- Miért vagy itt? - kérdeztem.
- Hogy megvédjelek.
- Angyal vagy? - néztem fel a sötét szemeibe.
Elmosolyodott: - Olyasmi.
- És ki ?
- Az titok.
- Miért?
- Ez bizony jó kérdés. - válaszolta.
Pár perc után hirtelen megtorpant. A kezét a torkához kapta és rám kiáltott: - Fuss!
Fellobbant a lábainál egy hatalmas lángcsóva, majd eltűnt.
A muzsika leállt, a tömeg abbahagyta a táncot és mindenki engem bámult.
Lauren lassan felállt a trónszékből, majd rám mosolygott. Az arca hirtelen eltorzult:
- Boszorkányság! A nép e miatt a nő miatt van veszélyben! Nézzétek a medálját! Az Árny szolgája! Kapjátok el! - és integetett.
A csőcselék ingerülten közeledett felém, majd egy fickó egy gyertyával leütött.
A többiek rám ugrottak, ütöttek ahol tudtak.
Egy nagy robbanás hallatszott.
A terem falai leomlottak. A teret Lauren nevetése lengte be.
Zuhanni kezdtem.
Ha felébredsz és az első, amit észreveszel, hogy eggyel több árnyékod van, az nem jelenti azt, hogy tök másnapos vagy, vagy hogy napkitörés lesz. Nem az azt is jelentheti, hogy óriási pácban vagy.
Ez már csak akkor derül ki, hogy ha érzed, lángra lobban a ruhád.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése