Suttogó próféciák - Lidérces egy szerelem (epilógus)

Epilógus
Nyomtalanul nem múlik el az élet, valaminek mindig történnie kell.
Látod, a szemem alatt már ott van néhány ránc, és mégis az vagyok, akinek engem látsz.

Nem tudom, hogy mi lett a történet vége. Megkértem Moniq-t, hogy fejezze be. Talán tanár úrnak igaza volt abban, hogy a nevetségesnek hitt szerelembálványozás, több embert ölt meg mint a háborúk, de ez az életrendje. Egy szerelmi kapcsolat a világokat ráébreszti arra, hogy olyan szerelem is létezik, amelyben a felek nem tudják, vagy csak titkon remélik,de mégis félnek tőle. Mármint a szerelemtől. És ha eljön az idő egymásért, és ha kell egymás ellen is harcolnak. Ez történt önnel is és Anatiellel is. Ezért utálja a szerelmi históriákat, mert magának el kellett hagynia a nőt akit szeret, azért hogy megmentse a világot. Utáltam magát az elején... meg a közepén, de megértettem a dolgokat. A szerelem lehet, hogy csak illúzió, de a legcsodálatosabb dolog a világon, amiért igenis érdemes harcolni.Írta: Loralei Swan

Az öreg hölgy összezárta a füzetet és nagyot sóhajtott. Felpillantott a gyerekekre a szemüvege fölött és elmosolyodott.
- Vége. - jelentette ki.
- Ennyi? - csattant fel a kicsi Annie.
A porcukros szája tátva maradt a döbbenettől és erősen simogatta vörös hajú babájának a haját.
- Igen. – mosolyodott el a nő és látta, ahogyan a gyermekek izgatottak. – Van talán kérdésetek? - kérdezte, miközben levette a szemüvegét és gondosan megtörölgetve azt, lerakta a karosszék mellett pihenő asztalkára,
- De hol a happy end nagymami? - kérdezte David, aki a legidősebb volt, azaz kilenc éves.
Hollófekete haja a fülét söpörte. Igéző smaragdzöld szemeit az édesanyjától örökölte, de a markáns vonásai láttán az emberek úgy fogalmaztak:: „Tiszta apja ez a gyerek!”
- Kedveseim, a valós történetekben csak ritkán van happy end. - jelentette ki a néni és elmosolyodott, amikor megpillantotta két hét után a gyerekek apját a küszöbön. - Nem jössz beljebb?
- Apu! – ugrott fel mind a négy gyermek és letámadták az apjukat.
- De nagymami, a való világban nincsenek is boszorkányok meg ilyenek, így nem lehet valós történet. – jelentette ki határozottan Rosie, aki a legcserfesebb volt a családban, aztán elkerekedett szemekkel hozzátette. - Vagy mégis? És hazudtatok a mumusokról? Mi van, ha úgy járok, mint Lora?
A gesztenyebarna szeméből áradt a melegség és a csupa szeretet, de sokszor meg is tévesztette ám az embereket, Ő volt a legelevenebb, sokszor rossz fát tett a tűzre és a testvéreire fogta.
- De tudjátok mi a legviccesebb? - kérdezte Sophie, aki másodikként jött a világra. Smaragdszín szemében csillogott az értelem és a tudásvágy. Igazi realista alkat. Vajon el tudja fogadni majd a tényállást?
- Micsoda? - kérdezte az apja.
- Hogy téged nagyi Monicának hívnak, és a történetben az egyik szereplőt Moniqnak hívták. Az aput pedig Matthewnak, mint a vándort. És hát apuci, te is elég sokat vagy távol. Tiszta kísérteties. - rázkódott meg az apja ölében és rá vigyorgott..
- És mi történt a többiekkel? - nézett a nőre David.- Meghalt Damen és Lora. A többiek ott maradtak? Miért lett szárnya Moniqnak? Mr.Brave elmondta a lányának, hogy ő az apja?
- Visszamentek az iskolába? – csatlakozott Annie. – Az a csúnya Nika és Matt együtt maradt? – az apjának az égbe szaladt a szemöldöke, mire Monica elpirult és majdnem elnevette magát. – Mr.Brave és Anatiel együtt lehettek?
- Hát az egy másik történet drágáim és mára elfáradtam a mesékben. Talán holnap elmesélem nektek. – az ablakra mutatott, miközben felállt és a polchoz sétált. – Nézzétek, úgy látom elállt az eső, menjetek ki kicsit játszani.
- Jó! - pattantak fel mind a négyen és kicsörtettek a szobából.
Monica egy sóhajtás kíséretében megfogta a botját és a gyerekektől elzárt hálószobájába ment, ahol leroskadt a kristálytükör előtti székre.
Sokszor órák hosszat üt itt, nézve egykori magát a tükörben és elkalandozott. Azon gondolkodott, vajon mi történt volna, ha tudja, hogy ő a lány? Félt a gondolattól, hisz tudta nem lett volna képes arra, amire Loralei.
Matthew utána ment és a kezét a vállára tette. Monica megsimította a kézfejét és megpuszilta. A tükör vibrálni kezdett és Monica tükörképe visszaadta az eredeti, fiatal kori szépségét és vonásait. De abban a pillanatban ismét látta magát öregen. Sok ránccal az arcát, felkontyolt ősz haját és sápadt vonásait.
- Kedvesem! – szólította őt meg Matt és megölelte, amikor a lány sírni kezdett.
Moniq felállt, arcát a fiú ingébe fúrta és sírt. Úgy, mint ahogy már azt oly sokszor megtette.
Siratta a jelent, a múltat és a jövőt. Siratta azt az Alkut, amit kötött az Úrral.
- Mit mondott a Tanács? – kérdezte, amikor elapadtak a könnyei.
- Eljött az idő. Meg kell tudniuk. – csillogott a félelemtől gyönyörű barna szeme. – De úgy hallottam, hogy már Loralei történetét elmesélted nekik.
- Szakadt az eső, és ez tűnt a legjobb megoldásnak.
- Csúnya Nika? – emelte fel Moniq arcát, aki elvigyorodott.
- Nem én mondtam. – jelentette ki. – Túl eszes gyerekeink vannak, kedvesem. Amúgy is teljes mértékben igazuk van. Nem illettetek össze.
Matt elnevette magát és felemelte a nőt.
- Vigyázz a hátamra jó ember, nem olyan, mint régen. – rótta meg szelíden kedvesét a nő.
- Mert veled összeillek? – simította meg az arcát, miközben ő is lefeküdt mellé az ágyra..
Az állát a karján támasztotta meg.
- Ha már négy gyerekünk van, és összeaszottan is szeretsz, azt hiszem, hogy igen. – mosolyodott el ismét, de az arcán átsuhant az aggodalom. - Meg fognak gyűlölni, ha kiderül, hogy én vagyok az anyjuk Matt.- ismét a sírni kezdett majd felnézett a fiú gesztenyebarna szemeibe. - Te olyan vagy még mindig. – simított végig tüskés haján. Olyan, mint a történetben. Markáns vonalak, gesztenyebarna igéző szempár. És én? Egy vén boszorkány. – ült fel az ágyon.
- De te az én boszorkányom vagy. - mosolyodott el Matt és megcsókolta az asszonyt.
Egy pillanatra vissza változott a nő és szívből elmosolyodott.
- Itt az idő. - simította meg a ráncos arcát. - Szeretlek Desdemona.
A szemei felizzottak, feketévé váltak, majd ismét tisztán látott.
- Én is szeretlek! - sóhajtotta.