Csak te

Fáradt tekintettel álldogált egy férfi a verandán. Idegesen kifújta a levegőt, a kezét felemelte és először nem tudta eldönteni, hogy kopogjon, vagy használja a csengőt. Végül megköszörülte a torkát és halkan megütögette a faajtót, és mintha megbánta volna a tettét az öklébe harapott, hátat fordítva elindult lefelé a lépcsőn, hogy beüljön az autójába, amely a feljárón állt, de az ajtó egy kattanással kinyílt, amelytől a szélcsengő is megszólalt.
- Szia - köszöntötte őt egy középkorú, fekete ruhába öltözött hölgy, akinek a szőke haja gondosan feltűzve a feje tetején egy kontyban hevert.
Gondterheltnek tűnt, barna szemeiben a bánat könnycseppjei úszkáltak, mint megelevenedett halak a tengerben. Az ajkait keskeny mosolyba préselte, hogy bátorítsa kicsit a fiút, de ő maga is tudta, hogy ez lehetetlen egy ilyen abszurd helyzetben.
Amikor megszólította őt a nő, szinte sóbálvánnyá merevedett és pár másodperc után tudott csak megfordulni és ránézni. Idegesen meghúzta a felsőjét, száját szólásra nyitotta, de nem jöttek ki hangok. Hitetlenkedve kifújta a levegőt, majd megacélozta magát és felsétált a nőhöz.
- Jó napot - nyelt nagyot mielőtt ezt kimondta.
- Örülök, hogy eljöttél - mosolyodott el megkönnyebbülten a nő. - Tudom, hogy viharos volt a legutóbbi találkozásunk, de szerintem érthető volt és egyikünk sem volt éppen a helyzet magaslatán, és jaj, Istenem, hányszor mondtam azt, hogy volt? - nevette el magát idegesen,
- Semmi gond, de nem szeretnék sokáig itt időzni, remélem megérti.
- Hát persze - bólintott a nő szomorúan, majd betessékelte a sötétbarna szemű fiút a lakásba, aki a nappali felé indult el, de a hölgy megállította. - Ne. Most ne. Menjünk fel nyugodtan, csak ketten vagyunk, van időnk.
- Biztos? - tekintett körül aggódó szemekkel, mire bátorítóan megszorította a vállát a csinos nő.
- Menjünk a hálóba. Ne aggódj!
- Rendben - egyezett bele némi töprengés után és komótos léptekkel felcaplatott a lépcsőkön.
Fent a folyosón elfordulva lelassította lépteit. Minden ajtó nyitva állt, csak egyetlen egy nem. Remegő kezét a kilincsen nyugtatta és szemeit lehunyva lenyomta azt, és belépett.
A falak krém és orgona színben pompáztak. Egy igazi fiatalos, csinos leány szoba, amely majd kicsattant a vidámságtól és az életerőtől. Minden egyes használati tárgy ezt sugallta azoknak, akik beléptek. A falak fényképekkel voltak teletűzve.
A fiú lassan körbejárta a szobát miközben a képeket nézte és az egyiket le is vette és az ágyhoz sétálva leült.
Ketten vigyorogtak vissza a képről. Ő, a titokzatos, barna szemű, bozontos fekete hajú, borostás fiú, aki mindig tele volt álmokkal és tervekkel, és egy fiatal lány, aki nem volt egy topmodell alkat, de barátságos mosolya és zöld szemei elvarázsolták az embereket a kisugárzásával együtt. Állandóan mosolygott, mert hihetetlenül szerette az életet és nem akarta, hogy a közelében bárki szomorú legyen, ezért azt sem mutatta ki igazán, hogy ő mennyire is szenvedett sokszor. Persze a vége felé, már nem igazán bírta a színjátékot, de mégis mindenkit ő vigasztalt és nem hagyott egyedül senkit, de aztán mégis mindent itt hagyott. Mindent és mindenkit.
- Itt van - lépett be a lány édesanyja egy borítékkal a kezében hülyén mosolyogva. - Felbontottam, mert annak volt címezve, hogy aki megtalálja, csak ugye az első bekezdésben az is le van írva, hogy ne olvassam tovább, mert neked kell - vont vállat szipogva. - Amolyan utolsó akarat - és átnyújtotta a fiúnak nagyot nyelve.
Hitetlenkedve pislogott rá és a kinyújtott kezére, de remegve elvette tőle.
Először csak figyelte a borítékot, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
A borítékon csak ennyi állt: " Csak te "
- Hát jó - suttogta és kivette a gondosan összehajtott papírlapokat, majd megköszörülve a torkát olvasni kezdte:

Drága valaki!

Nagyon örülök, hogy megtaláltad a levelemet. Tudom, hogy elég nagy kupit hagytam magam után, de nem értem rá mindenre az utolsó napjaimon, főleg úgy, hogy gőzünk sem volt, hogy melyik is lesz az utolsó. Tehát köszönöm, hogy megtaláltad, de arra szeretnélek kérni, hogy ha nem Te vagy az, akkor kérlek ne olvasd tovább, mert azt szeretném, hogy ő olvassa fel az egészet, mert tudom, hogy amúgy nem juttatnátok el neki, vagy éppen csak megkönnyítem a dolgotokat, hogy összehozzalak titeket és csak egyszer hallgassátok végig ezt a sok sületlenséget. Tudom, tudom, nem kellene ennyire nyersen, vagy nem is tudom hogyan fogalmazni. Nos, tehát, ha nem Te vagy, akkor ne olvasd! Keresd meg őt és olvassátok együtt. Köszönöm!

Hát itt vagy! Szia! Remélem nem utálsz azért, hogy csak úgy iderángattalak. Gondolom derült égből villámcsapásként ért a hír... Mármint az is, hogy meghaltam és az is, hogy utána meg ki tudja mennyi idővel idecsődítettek. Lehet, hogy már egy vén trotty leszel és a nevemre sem fogsz emlékezni, sem az arcvonásaimra, sem arra, hogy volt egyszer egy ilyen szeleburdi kislány, aki elvetemülten írt egy búcsúlevelet, és egy "idegennel" olvastatta fel. De azért máshogy képzelem ezt a pillanatot. Remélem tudod, hogy most elhúztam a számat és lehajtottam a fejemet, mint amikor zavarban vagyok. Biztos emlékszel, hogy meg is jegyezted, hogy nem kellene ennyire elárulnom az érzéseimet. Persze utána jót nevettél, amikor rákvörös lett a fejem! Na, mindegy. Most, hogy tudd vigyorgok és tudom, te is, mert mindig imádtad, ha zavarba hozhattál. Te is vigyorogsz! Ne tagadd! Biztos majdnem el is nevetted magad és a szemeidet forgatod, vagy a fejedet rázod, hogy "Te nő!". Legalábbis remélem, hogy nem vesztetted el ezt a jó szokásodat, hiszen tudom, hogy nagyon ritkán nevettél, de ha átadtad magad ennek az érzésnek, akkor percekig képes voltál önfeledten kacagni úgy, hogy még a szemedből a könny is kicsordult. És arra is emlékszem, ahogy csillogó szemekkel, kisimult arccal néztél utána rám és megköszönted, és soha sem értetted, hogy miért sütöm le a szemeimet és miért nézek rád utána komolyan. Majd most elmondom, csak előtte még van pár ember, akitől el akarok búcsúzni és szeretném, ha te tolmácsolnád a szavaimat, hiszen tudod milyen sokat jelent nekem az ilyen. Jó, nem is szaporítom tovább a szót, kezdjük is a búcsú özönt.

Jaj, de ciki. Mind tudjátok, hogy utáltam búcsúzkodni, mert az mindig valaminek a végét jelentette és teljes bizonytalanság vette körül a búcsút. Persze itt nincs szó semmi bizonytalanságról, ha olvasod. Ez itt már tényleg az. Egy örökös lezárás kivéve, ha tényleg van reinkarnáció. Ki tudja? Lehet én vagyok a fekete rigó kint a fán, vagy az a giliszta, akit elcsapott egy autó valamelyik esős nap után. Szép kilátások, ugye? De maradjunk annyiban, hogy most búcsúzunk, próbáljuk meg komolyan venni.
Jó, ezt én sem gondoltam komolyan!
Úristen! Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz egy ilyet írni! Nem értem, hogy anno hogyan tudtak annyi szerelmes levelet írni az emberek! Nekem egy sem megy, hiába próbálkozok keményen, de egyszerűen annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy szinte fáj. Egyiket sem tudom igazán megragadni, mert akkor jön egy újabb és újabb gondolatfoszlány, amit muszáj megosztanom veletek és nem szabad, hogy feledésbe merüljenek, mert minden fontos, hiszen tudjátok, a szavaknak hatalmuk van és én most szeretnék ezzel a természetfeletti erővel bírni, persze nem ígérek semmit.

Nos, egy ilyen remek átvezető után, remélem, megérkeztek a szüleim, és ott ülnek veled. Ha nem, az egyikük tuti ott van, mert nem engedtek volna be a házba és nem adták volna ezt oda. Lényegtelen.
Tehát: Anya és Apa. Isteni jó szülők vagytok! Nem is tudjátok, hogy mennyire hálás vagyok nektek és mennyire szeretlek titeket. Tudom, hogy nagyon sokszor ezt rohadt hülyén mutattam ki és gyakran veszekedtünk, főleg veled Anya, de nem akartalak egyszer sem megbántani. Az lett volna az utolsó gondolatom! Tudom, hogy minden amit tettél az értünk, értem volt. Értem güriztél, azért hajtottál, mert tudtad, hogy több van bennem, és nem akartad, hogy a lustaságom miatt feladjak valamit. Persze, sokszor elég nehéz természeted volt, de megértem, csak sokszor hirtelen nagyon rosszul esett és úgy éreztem, hogy nem szeretsz, vagy hogy nem is igazán akartál engem. Azt is tudom, hogy mindig szépnek akartál látni és azt akartad, hogy én is higgyem el ezt magamról. Azért vettél nekem szebbnél szebb ruhákat, cipőket, amiket lehet, hogy néha fújoltam, de mindig örültem neki, hogy gondoltál rám. Igaz, hogy szörnyen ki tudtam mutatni az emberek felé az érzéseimet, de mégis valahogy soha sem mondtam ki igazán azt, hogy szeretlek, pedig így van. Attól féltem, hogyha kimondom ezt neked, akkor hirtelen elvesz téged tőlem az ég és egyedül maradok. Nagyon féltem attól, hogy elveszíthetem a világ legjobb nőjét, aki sosem restellt benézni hozzám éjszaka és, ha úgy volt velem virrasztani az ágyam mellett. Mindent megadtál nekem és előteremtetted. Mindig igyekeztél, hogy jó színben tüntess fel, még akkor is, ha egy utolsó szemétláda vagyok, mert sokszor nem úgy viselkedtem emberek között, ahogyan kellett volna. Simán szégyenkezhettél volna miattam, de inkább magadra vetted és azt hitted, hogy rossz vagy. Emlékszem, hogy párszor megsirattalak. Szörnyen éreztem magam és tudom, nem mondtam ki, hogy bocsánat, de féltem attól, hogy ellöksz. Simán megérdemeltem volna és tudtam, hogy nem tennéd meg, de akkor is rettegtem a tudattól, hogy elveszíthetlek, Anya! Nem akartam neked fájdalmat okozni! Soha sem! És most, lehet, hogy megint miattam sírsz, de kérlek ne tedd, hiszen olyan szép vagy! Mindig te mondtad, hogy ne sírjak, mert úgy maradok és csúnya leszek! Az én anyám egy rohadt csinos, okos nőci, és őrizze is meg ezt a remek szokását! Hallod, Anya? Ne sírj, kérlek! Nagyon szeretlek!
Aj, édes drága Apukám! A világ legjobb nője, a világ legjobb palijával van. A világ sem alkothatott volna jobb párost, mint ti, és milyen jó gyerekeitek lettek! Nem?
Apa, ne legyél szomorú, kérlek! Inkább sírj egy nagyot, de ne legyél szomorú, nem akartam elrontani az életedet, ahogyan senkiét sem. Te voltál a legjobb barátom. Mindig ökörködtél velem, hülyeségeket csináltunk, segítettél a matek vagy a fizika példákban és igaz, hogy néha fel-fel emelted a hangodat, mert bamba voltam, de a végén tök jó eredményeket értem el, és ez volt a lényeg! Megtanítottál arra, hogy kemény munkával mindent elérhetünk, ahogyan arra is, hogy legyél bármilyen menő, befolyásos, a kétkezi munka nem szégyen. Tudom, hogy keveset segítettem be, "épp eleget", de tudom, hogy többre is képes lettem volna, és most bánom azokat a pillanatokat, amiket elszalasztottam. Emlékszem, hogy süldő koromban mindig kint voltam veled és barkácsoltunk! Hányszor ütöttem le az ujjaimat a kalapáccsal! De te mindig ott voltál és puszit nyomtál a lefeketedett körmömre és suttogtad, hogy katona dolog és játszottunk tovább. Minden hülyeségben benne voltál, ha kértem volna együtt leugrottunk volna a felhőkből is. Mindent megadtál, kérni sem kellett. Anyával mindig kitaláltátok, hogy mire van szükségem. Mindig itt voltál, biztattál, nem hagytad, hogy elhagyjon a remény és mindig újabb fénysugarat mutattál, amit követhettem. Soha sem felejtem el, ahogyan magadhoz öleltél esténként és váltottunk pár fontos eszmecserét csillámpónikról és házi pandákról és nevetve mentünk el aludni. Amikor bejöttél és elviselted, amikor a hangszereket vinnyogtattam, pedig mindannyian tudtuk, hogy nem vagyok egy maestro, de elfogadtál és nem hagytad, hogy feladjam. Persze, mindig mondtad, hogy magamnak csinálok mindent, minden az én érdemem. Sokszor nem fogadtam el a tanácsokat és a segítséget, amiért leszidtál néha, de teljesen igazad volt, mindenben. Apa, remélem tudod, hogy nagyon szeretlek és mindig velem maradtok? Sajnálom, hogy itt hagylak titeket, de ti tudjátok a legjobban, hogy az élet mindig megy tovább, mondjuk lehet, hogy csak akkor, ha jól hátsón billentenek, de megy tovább, és nem szabad leállni azon töprengeni, hogy mit és hogyan és hol rontottunk el. Nem rontottatok el semmit! Követtünk el hibákat mindannyian, de egy ilyen szerető család nem mindenkinek adatik meg, mint a miénk, és szeretném, ha ez így maradna. Kérlek, legyetek jók és vigyázzatok egymásra! Szeretlek titeket!

Ó, és itt van az én drága testvérem is! Szia! A pólód valahol a szekrényben van, a pendrive-od azt hiszem a felső fiókban hever valahol, és a tartozásom ott van a pénztárcámban.
Remélem, nem szomorkodsz. Jó, tudom, hülye vagyok, mert ha valaki meghal, akkor nem illik bulizni és örvendezni, de emberek! Ez nem a világ vége! Kérlek, értesd meg velük! Tudom, hogy nem voltunk minta testvérek régebben, de aztán benőtt a fejünk lágya. Én el sem tudnám képzelni az életemet nélküled. Imádtalak húzni, még bántani is, de ezt te is ugyanúgy elmondhatod. Sokáig féltékeny voltam rád, mert mindig hozzád hasonlítottak, mert te voltál az idősebb. Mondjuk te is sokszor az orrom alá dörgölted, hogy milyen egy faszagyerek vagy, de utána szerencsére kinőtted, és azon voltál, hogy megismerj és szeress. Igaz, hogy nem sokszor engedted, hogy letámadjalak és ölelgesselek, mert akkor mindig elkezdtél piszkálni, vagy verekedni kezdtünk, de annyira szeretlek téged is! Azt hittem, hogy majd én lehetek a keresztanyja a gyerekeidnek! Szerettem volna látni, hogy olyan jól fognak-e kinézni, mint én! Ha-ha! Remélem nem tervezed, hogy rólam fogod elnevezni valamelyik lurkót. Elég hülyén nézne ki, ha a halott húgodról elneveznél egy új életet. Mi van, ha az én tragikomédiám jutna mindenkinek az eszébe? Ezt már verd ki a fejedből! Ugye, szeretsz? Tudom, hogy igen, de azért jól esik megkérdezni, még akkor is, ha nem kapok rá válasz. Én téged nagyon és minden jót és sikert kívánok neked, mert tudom, hogy nagyon, de nagyon sokra fogod vinni az életben és életeket fogsz menteni, mert te egy zseni vagy!

Jaj, drága barátaim! Hogy is feledkezhetnék meg rólatok? Nem akarok neveket mondani, mert akkor soha sem érnék a végére. Mindnyájatokat más dolgok miatt szeretek nagyon. Valamelyikőtök full kreatív, művész, aranyember, drágakő, édes, komoly, stb. Mindannyian másban vagytok nagyon jók és különlegesek, csak ezeket sokszor ti sem látjátok be. Én voltam az, aki a sor végén állt és kullogott utánatok, hogy akit seggbe kell rúgni, azt had tegyem rendbe és indítsam ismét újra. Remélem eredményes munkát végeztem és most a tűz körül ültök, söröztök és hallgatjátok ezeket a sorokat egymás vállára hajtva a fejeteket. Ugye ott van a gitárod? Tuti, hogy ott van! Nem mész nélküle sehova! Tessék elővenni! Igen, úgy, és játszd azt a dalt, amit úgy szerettem! Amire annyiszor éjszakába nyúlóan táncoltunk! Kérlek, játszd az akkordokat és ne legyetek búsak. Erre tanított titeket anyátok? Azért szerettetek, mert feszt mosolyogtam, és amikor kicsit leeresztettem, szinte megköveztetek, hogy én nem lehetek ilyen! Azt hittem ragadt rátok egy kis életszeretet! Na, fel a fejjel skacok! Mi ez itt: sirató? ... Nem, nem az! Kérlek! Nem hagyhatom, hogy itt üljetek megkukulva. Ha igazán szerettetek engem, akkor nagyon jól tudjátok, hogy nem szabad ezt csinálni. Tudom, hogy fáj, kinek jobban, kinek kevésbé, de ez egy elkerülhetetlen dolog. Előbb utóbb úgyis bekövetkezett volna. Nem mondom, hogy nem szerettem volna élni még vagy nyolcvan évet, de azt sem mondom, hogy szenvedve szerettem volna azt a nyolcvanat végig élni. Szerintem elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy eltanuljátok a filozófiámat, hogy olyan idegesítővé váljatok, mint én, hogy mindenbe beleüssétek az orrotokat és, hogy kiálljatok magatokért! Rengetek közös emlékünk van, nem? Jók is, rosszak is, de mindenből kell egy, mert akkor túl utópisztikus lenne a látvány, ha visszalapoztok az emlékek könyvében. Tudom, hogy sokszor hülye voltam és megbántottalak titeket a nyers, bunkó modorommal, de soha sem akartam, hogy fájjon nektek. Nem akartam, hogy szenvedjetek és ezért mindig őszinte akartam lenni veletek. Remélem nem utáltok nagyon. Persze, nem lett volna szabad eltitkolnom a betegségemet, de nem akartam, hogy sajnáljatok, mint most. A sajnálattól nincs rosszabb, mert a szemeitekből is sütött volna. Ha rám néztetek volna, egy halottat láttatok volna. Halottként tündököltem volna a retinátokban és elpártoltatok volna tőlem. Nem akartam azt, hogy egy olyan emlék legyek, akire ráhúztok egy átlátszó lepedőt, hogy csak arra emlékezzetek amire akartok. A komplett lényemre kell emlékeznetek, nem pedig arra, hogy szegény lány, akit megtámadott a rák és meghalt. Csak ez lebegett volna a szemetek előtt, nem pedig az, hogy ő az a gyökér, aki felmászott a fára almát lopni és nem tudott lemászni például. Srácok, szeressetek már na! Kérlek, ne haragudjatok! Tudjátok, halottról vagy jót vagy semmit, de én arra kérlek titeket, hogy mocskosul beszéljetek ki! Nem akarok tabu lenni, eddig sem voltam az , és most sem akarok azzá válni. Kérlek! Csók nektek kedveseim!

És itt vagy te... Mit is mondhatnék neked? Azt, hogy őrülten szerettelek, csak te erről nem akartál tudomást venni? Hogy éveken keresztül csak arra vártam, hogy végre felnyíljon a szemed és észrevegyél? Hogy nekem csak te voltál az egyetlen? Hogy hiába udvarolt más én csak téged szerettelek? Miért mondanék ilyet? Hogy lelkiismeret furdalást okozzak? Nem áll szándékomban. Nem akarlak bántani, téged főleg nem, mert tudom, hogy milyen érzékeny vagy és, hogy mennyien bántottak már. Tudod, én azt hittem ismerlek téged és sokszor az volt az érzésem, hogy átlátsz rajtam. Tuti, hogy átláttál rajtam, hiszen mindenki más is levette a szituációt, nem lehet, hogy pont te ne vetted volna észre! A lányos zavaraimat, a pirulásomat, a bizonytalan lépteimet, próbálkozásaimat feléd. Csak veled akartam lenni! Amikor találkoztunk akkor is, de tudod, mi a legviccesebb az egészben? Hogy amikor veled álmodtam, akkor is mindig volt közöttünk valami és soha sem lehettünk együtt! Talán az álmok is arra szolgáltak, hogy verjelek ki a fejemből, de nem sikerült. Mindig az eszembe jutottál, a szívem összeszorult, amikor megláttalak! Libabőrös lettem, akárhányszor rám néztél, és amikor megszólítottál... Azt hittem itt a vég! Mindig arról álmodtam, hogy egyszer felnyílik a szemed és elismered, hogy én vagyok az, aki neked kell. Egyszer-egyszer találkoztunk és milyen jól éreztük magunkat! Még te is meglepődtél, és megjegyezted, hogy mennyire szerencsés lennél, ha olyan barátnőd lenne, mint én, aztán semmi. Mindig elhúztad előttem a mézesmadzagot, majd pofára ejtettél, de mindig felálltam. Tudod, te, mennyire kínos volt már a barátaim szemébe nézni, hogy egy olyan szekér után rohanok, amely még meg sem áll, csak lelassít? Amely megvárja, hogy utolérjem, aztán hirtelen begyorsít, hogy hasra essek? Tudod, te, hogy mennyien néztek hülyének és hányan fordultak el tőlem miattad? Hogy mennyien mondták, hogy idióta vagyok? Tudod, hogy milyen rossz volt nézni, ahogyan szenvedsz és ahogyan eltaszítasz? Tudod, hogy milyen rossz volt melletted lenni, de aztán a Tejút másik végéről visszaintegetni? Miért nem adtál egy esélyt? Csak egyetlen egyet szerettem volna, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire szeretlek is téged! És tudod, hogy mi a legviccesebb az egészben? Hogy rohadtul nem tudok rád haragudni, és még büszke is vagyok rád, a sikereidre, azokra amit elértél, amik sikerültek! Nem hinnéd, de így van.
Olyan vagy, mint az időjárás! Soha sem lehetett tudni, hogy melyik percben szakad le az ég, vagy mikor jelenik meg a szivárvány.
Tudod, egy barátom egyszer egy rubik kockához hasonlított engem, hogy olyan vagyok, mint egy rubik kocka egy kezdő kezében. Ez rád is igaz. Egyszer sikerült kiraknom az egyik oldaladat, de egy rossz lépés miatt elrontottam az egészet és kezdhettem elölről. Soha sem tudtalak megfejteni, soha sem hagytad magad! De tudod mit? Én boldog voltam így. És tudod miért? Mert küzdöttem érted végig, és nem adtam fel. Lehet, hogy ostoba vagyok, hogy még mindig így gondolom, de tudod, hogy mi volt az életemben az egyik legnagyobb öröm? Csak te. Csak te, az hogy megismertem egy ilyen remek embert. És tudod, hogy miért vagy itt? Miért vagy a szobámban, miért ülsz az ágyam szélén, miért olvasod remegő hanggal a sorokat, miért pillantasz a szüleimre, hogy miért ugrik be eléd a képem? Hát barátom azért, mert te is szeretsz engem. Nem tudtad, hogy miért kell idejönnöd, de itt vagy. Csak tudnám, miért vártál eddig? Miért vártad meg, hogy gyomorgörccsel írjam ezeket a sorokat, miközben a szemeim telegyűlnek könnyekkel? Miért vártál eddig? Miért féltél tőlem? Miért féltél az érzéseidtől? Miért hagytál mégis egyedül? Csak te tudod a választ, kedvesem. Csak te. Kérlek válaszolj! Miért hagytad, hogy idáig fajuljon? Miért hagytad, hogy egyedül csináljam végig? Neked sem lenne most ez ilyen nehéz! Tudod mi bánt a legjobban? Hogy nem jössz el a temetésre. Távolról fogod figyelni, hogy nehogy valaki leolvassa az arcodról, azt amit érzel. Végre, most erőt vettél magadon, és bevallottad. Tudod, hogy most mennyire örülök? Fogalmad sincs, ahogy arról sem, hogy mennyire szeretlek téged. Nekem csak te vagy, még most is, de nem kérhetem azt, hogy gyászolj örök időkig. Azt szeretném, hogy rejts el engem a szívedbe, kérlek, és ha jön egy normális lány, akit szeretsz, ne habozz! Mutasd ki neki, és vedd el őt feleségül. Nem leszel fiatalabb. Most hülyének nézel, pedig nem vagyok az, csak szerelmes. Nem akarom, hogy te is egyedül maradj.
Nem akartalak felzaklatni, csak szerettem volna tudni az érzéseidet és így végre én is megnyugodtam. Kérlek, ne gyűlölj nagyon, most biztos megint elnevetted magad, hogy te nő... Igazad van, ez már komikus. Még csak ennyit szeretnék mondani: Őrülten szerettelek..."

Vad zokogásba tört ki a fiú és összegyűrte a levelet. A lány anyja mellé rohant és csitítgatta, ahogy csak tudta, de ő képtelen volt megnyugodni. Fájt a lelke és nem akarta elhinni, hogy ilyet érezhet. Halk kaparászó hangra lett figyelmes és az ablak felé nézett.
Egy aprócska fekete rigó kapargálta a párkányt, s ahogy tekintetük találkozott, mind a ketten elhallgattak.
- Lehet én vagyok a fekete rigó - suttogta a fiú és az ablakhoz sétált óvatosan, nehogy a madár elrepüljön, de az csak állt ott és tudálékos tekintettel vizslatta a benti világot.
Az ablakot lassan feltolta s ujját a madár elé tette, míg másik kezével megtörölte a szemeit. A rigó az ujjára ugrott, s ő felemelte.
- Szeretlek - suttogta halkan, remegő hanggal, mire a madár hangját hallatta és elreppent a végtelenbe.