Tudod, van úgy...

Tudod, van úgy, hogy órákat várok valamire.
Persze, ennek legbelül oka van, amit meg akarok mindig cáfolni, de nem tudok.

Tudod, van úgy, hogy napokat várok valamire.
Persze, hiába valónak tűnik és gyerekesnek az a gyermeki izgalom, ami mindig kiül az arcomra, amikor erről a pillanatról áradozok.

Tudod, van úgy, hogy heteket várok valamire.
Persze, már kezdem feladni, és belopózik a fejembe, hogy reménytelen az egész, de mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak és letenni erről a nevetséges képzelgésről, hiszen csak ennyit jutott nekem, ezért szeretném kihasználni.

Tudod, van úgy, hogy hónapokat várok valamire.
Persze, ez már lassan betegesnek tűnhet, és tökéletesen egyetértek veled, hiszen, ha ennyi idő alatt sem történt semmi, mi a garancia arra, hogy most fog, és végre megváltozik az egész mese, én leszek Hócipőke, vagy éppen Hamufehérke, de senki sem kérdezi meg most sem, hogy miért bámulok ki az ablakon bámészkodva és idiótán elmosolyodva.

Tudod, van úgy, hogy éveket várok valamire.
Persze, azt mondod, hogy ritka türelmes egy ember vagyok, holott ez a világ legjobb vicce, mert soha sem bírok ki semmit, mégis akkor felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért várok még mindig, vagy mi ez az egész, de természetesen az senki fejében sem fogalmazódik meg, hogy ez egy béklyó, egy tömlöc, amely fogva tart és nem ereszt, mert leláncol, feszít, tönkretesz, nyomaszt, megöl, megtanít repülni, segít felnőni, aztán pofára ejt.

Tudod, van úgy, hogy ez a valami sok éven keresztül csak egy valaki.
Persze, biztos tudtad, mert a mai modern világban egy ógörög vázáról kevés memoárt írnak. Lehet te is olvasod, és nem érted, hogy mi ez az egész, miről szövegel egy spiné, aki nem meri levenni az álarcát, mert tudja, hogy a tied pillanatragasztóval van felragasztva és belefolyt a szemedbe és megvakultál. Most járassam le magam? Nincs értelme.

Tudod, van úgy, hogy több éven keresztül kergetek egy álmot.
Persze, ez a legédesebb álom a világon, amikor közel hajolsz, érzem a leheleted, amely cirógatja a nyakamat, aztán hozzám bújsz, megpuszilod az állam vonalát, én elmosolyodok, feléd fordulok, egymás tekintetében elveszünk, aztán megcsókolsz, mint egy igazi romantikus amerikai filmben, ahogy az lenni szokott, de ilyenkor mindig felkelt az ébresztőórám és belecseppenek a valóságba, amely olyan, mint az örökmozgó, soha sem áll meg, csak ha éppen egy emberből kifogy az elem.

Tudod, van úgy, hogy ez az egész hülyeség.

Tudod, hogy miért van ez így?
Persze, honnan is tudhatnád?

Tudod, azért van így, mert megint belopakodtál a fejembe és kezded feltörni a zárat a szívembe rejtett dobozról és nem tudok értelmesen gondolkodni.

Tudod, van úgy, hogy órákat várok valamire.
Aztán lekapcsolják a lámpát, és jön az álom, majd a rosszullét, aztán a napok, a hetek, a hónapok és az évek, majd újra az egész semmivé lesz, és te megjelensz, majd forog a film tovább, ugyanúgy, ahogy az örökmozgó ketyegi a dalát...