Zavar ( Prológus )

Az ajtó egy hangos kiáltással csapódott a keretnek.
Odakint szakadt az eső és az ég zenéjére a villámok egymást követve táncoltak végig az égbolt peremén gyönyörű, szikrázó ruhájukban.
Az öreg terasz falécei panaszkodva nyikorogtak a lépcsőivel együtt.
- Hülye garázs! - sziszegtem, amikor a fehér ajtó nem engedett.
Nagyot rúgtam bele s megpróbáltam újra, immár sikeresen.
Oldalt meghúztam azt a rövid, lelógó zsinórt, amely hatására felizzottak a neonszálak a fénycsőben.
A sálamat körbetekertem a nyakamon és magamra rángattam a fekete bőrkabátomat. A már-már szőkébe tűnő barna hajamat felcsutakoltam és a fejemre húztam a bukósisakomat.
Felültem a szeretett járgányomra s berúgtam. Megtornáztattam a motort, hisz szerettem a mély, dübörgő bariton hangját.
Amikor meg voltam elégedve, gyorsan felkaptam a lábamat majd hihetetlen sebességgel kirobogtam a helyiségből és nekivágtam az utaknak.
Nem érdekelt a vihar.
Ha ideges voltam, csak a sebességgel tudtam azt kompenzálni.
Elegem volt. Mindig, amikor vita volt otthon én voltam a hibás. Hát ki más? Bedöglött a mosogatógép? Biztosan rosszul raktam bele a tányérokat. Globális felmelegedés? Sokszor használtam a hajlakkot. A Titanic elsüllyedése?! Én voltam a jéghegy.
Igen, elég szélsőséges példák, de ezekhez tudok viszonyítani.
A legnagyobb családi problémánk jelenleg az, hogy mi legyen az egyetemmel?
Egész nap seggelek az anyag felett, de ez még nem felel meg az ősöknek. Majd ha felmutatom a doktori diplomámat esetleg akkor egy cseppet megnyugszik majd a pici szívük, hogy igen, a pici lányuk is képes pici dolgokra, ha egy iciripicit több energiát fektet bele.
Míg más a barátaival szórakozóhelyekre jár és jól is érzik magukat s nem stabil oldalfekvőben, összehányva vagy éppen egy belőle kilógó csövekkel teli orvosi szobában ébrednek, addig én néha napján eljárok a barátommal és pár barátnőmmel moziba. Nekem mondjuk elég volt, de ha folyamatosan rezgett a telefon a zsebemben, mindenki a pokolra kívánt, jogosan. Imádtam a szüleimet, de a folytonos aggódásuk, az "ezt csináld, azt csináld", valamint a mindig Kayla a bűnbak rendszert gyűlöltem.
A mostani perpatvar azért robbant ki, mert elfelejtettem elmosogatni és meg mertem kérdezni, hogy a szalagavató után elmehetek-e a barátaimmal valahová.
Természetesen ilyenkor robbant a bomba és elkezdték a méhecskés dolgot magyarázni és szimplán eltiltottak a kedvesemtől. Szép dolog.
Utáltam, amikor látták, hogy elgyengülök, ezért trappoltam ki a lakásból és pattantam fel a kicsikémre.
Megbízható volt, bár a csúszós út elbizonytalanított.
A sarkokat levágtam egy- egy mellékutcával egészen addig, míg ki nem értem a sztrádára. Ahhoz képest, hogy az emberek többsége utálja a viharokat elég sok autós vezetett itt.
Előzgettem s az volt a tervem, hogy a második lehajtón visszafordulok.
Kezdtem lenyugodni, amikor a bokrok közül elő ugrott egy szarvas, amitől megijedve elrántottam a kormányt s a lendülettől kikaptam egy kerékre, majd átrepültem a szembe jövő sávba. Felsikkantottam amikor a kamion fénycsóvái túl közelről nyaldosták a retinámat. Hatalmas ütést éreztem. Csontok roppanását. Millió fájdalmat, hideget, majd sötét lett.