Zavar 1. Eszméletlenül

1. Fejezet Eszméletlenül
Aucs! - sziszegtem magamban, hisz olyan érzés uralkodott rajtam, mint amikor egy nagyon nehéz emberke rád ül és nem enged. Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Mi történt? Megvakultam? Hangokat hallottam csak. Monoton, sípoló szerű hangfoszlányokat, apró csoszogó léptek hangjait. A kézfejemnél éreztem egy kisebb matatást, de nem tudtam mi történik. Hol vagyok? Malacka! Emlékezz!
- Kayla... Nyisd ki a szemeidet, kérlek! - szólalt meg egy fáradt hang.
Olyan ismerős volt. Egyre jobban zavart ez az egész
- Valami jelet adj, hogy hallasz, vagy valami! - suttogta a levegőbe.
"Hallak! De te miért nem? Mi ez az egész?" - kérdeztem zavartan, de nem hallottam a hangomat, csak fejben. Nem igaz! - lettem dühös és ezzel az energiával kireppentem a kalitkámból.
Egy fehér, kórházi pizsama volt rajtam, amit a hátsómon rögtön összehúztam, s kötöttem rá egy görcsöt.
Ez kész! - sóhajtottam, majd felpillantva megláttam magamat az ágyon. Csövek lógtak ki minden lehetséges testnyílásból és egy gépre voltam kötözve. A fejem be volt kötve s csak a szemeim, az ajkaim valamint az orrnyílásaim látszottak ki. A jobb karom törött volt, a lábaimat nem láttam a lepedő miatt. A párom ült mellettem és fáradtan simogatta a kézfejemet. Kicsit másként nézett ki, amit furcsálltam. Mondjuk mindig is imádtam a borostás férfiakat, de sokkal idősebbnek tűnt. Három év volt közöttünk. Talán ez annyira megviselte, hogy megkomolyodott. Á, lehetetlen, hisz ő volt az örök ifjú. Olyan, mint Pán Péter. Örök optimista és sosem félt a holnaptól.
Mellé sétáltam s kezemet az övére akartam tenni, de az keresztülment rajta.
- Mi a...? - pislogtam nagyokat. - Ne már!!! - hisztiztem ott magamnak. - Itt vagyok! Nem látsz? Nem érzel? Melletted vagyok Jack! Hallod?! - integettem, cigánykereket hánytam, de nem volt elég.
Nem látott. Lassan kinyílt a kórterem ajtaja és belépett rajta egy szép, szőke nő. Az a tipikus Barbie. Tökéletes alak, irritálóan tökéletes kék szemek, tipp-topp megjelenés. Soha sem láttam. Ő keresztülsétált rajtam és Jack vállára tette a kezét és simogatni kezdte.
- Jack... Mennünk kellene...- mondta halkan. mire magasba szaladt a szemöldököm.
Dehogy kell menni! - morogtam.
- Azt hittem, hogy végre reagál valamit. - mondta halkan, meggyötörten.
- Változtatna valamin? - kérdezte a nő és a szemén látszott, hogy kicsit ideges lett.
- Nem tudom...
- Jack... Két éve itt fekszik. Minden egyes nap jössz és mellette töltöd az egész napodat. Nem is értem miért tartják még őt életben! - csattant fel a nő s kezdtem feldolgozni az információkat. - Már hozzám tartozol Jack! Megkérted a kezem és holnap lesz a nagy napunk! Akkor minek tetted, ha Csipkerózsikára vársz?
- Hallgass! - állt fel dühösen és a szék hatalmas csattanással vágódott el a földön. - Nem beszélhetsz így róla! - sziszegte. - Magam sem értem! Mert talán szeretlek
Mi mi mi mi mi mi? Nem nem nem nem nem! - pislogtam hevesen. - Itt vagyok!
- Akkor miért jársz hozzá folyamatosan? Szereted? - jelentek meg a nő szemében a harag könnyei.
Jack nagyot nyelt. - Persze, hogy szeretem... De már nem úgy. - mondta halkan s hallatszott, hogy ebben ő sem biztos. - Tudod jól, hogy miért. Ha felébred, legalább legyen mellette valaki, ha már a szülei is eltávoztak?
Az arcomat teljesen láthatatlan könnyek mosták és idegesen csapkodtam Jack mellkasát. HAZUDSZ! MINDENBEN! - sziszegtem, de felesleges volt.
- Akkor meg, holnaptól ne gyere be hozzá. - mondta a nő halkan.
Azt lesheted! Ha eddig bejárt, most is be fog! Mondd meg neki! - duruzsoltam a könnycseppek között.
- Ezt szeretnéd? - kérdezte halkan, majd lassan bólintott és nagyot nyelt. - Legyen. Csak... adj egy percet. - morogta, mire a nő arcán elterült a diadalmas mosoly és megcsókolta.
- Egy perc! Kint várlak. - fordult meg s kiment.
Jack! Ezt miért csinálod? Miért hazudsz mindenkinek? Tudom, hogy mikor vagy boldog! - hajtottam. Ő csak lehajolt a székért. Nem ült le. A kezemet megfogta s megszorította. Hülye test! Csinálj valamit! - kérleltem magamat.
- Kayla, most biztos kinevetnél, ha látnál...- kezdte halkan.
Nem! Felképelnélek és megfosztanálak a hímtagodtól! - morogtam tehetetlenül.
- Mióta két éve megtörtént a baleseted, minden egyes nap jöttem hozzád, abban a reményben, hogy kinyitod a szemeidet... - elnevette magát - Még álmodban is beszéltél most meg annyit sem mondasz, hogy rohadj meg, nem vagy vicces jó? - utánzott amitől kínomban én is elnevettem magam. - Vártam a csodára, de ... hiába.
Nem! Itt vagyok! Nézz rám! - kérleltem hisztérikusan.
- Ha felébredsz, itt leszek veled Kayla, de többet nem ígérhetek. Nem várhatod el, hogy éveket várjak rád.
Hallod magad?! Ahogy látom, kómában fekszek, állítólag két éve... Szerinted ez így korrekt?
- A szüleid megkértek, hogy vigyázzak rád. Ezt teszem Kay... Ezért teszem azt, amit teszek. - lassan odahajolt az ajkaimhoz, és azaz ismerős érzés átjárta mindenemet..- Viszlát, Kay... - suttogta az ajkaimra.
Elhúzódott, majd megdörzsölte a tarkóját. Elengedte a kezemet és csak úgy kisétált. "Könnyes" szemekkel néztem utána, ahogy kisétált az életemből. Térdre rogytam és kipislogtam a láthatatlan, szúrós cseppeket.
Pár perc telt el, amikor az ajtó ismét kinyílt és a tipp-topp Barbie hercegnő betipegett és az ágyamhoz sétált. Mit akar itt ez a plasztik tündér? Eleget csinált már! Húzzon innen! - sziszegtem persze feleslegesen.
- Jaj Kayla, végre vége ennek a szörnyűségnek. - mosolyodott el. - Neked mindegy, neki lezárul egy rémálom és elkezdődik egy új, velem. - nevetett fel kicsit s legszívesebben letörtem volna a frissen manikűrözött acetontól bűzlő körmöcskéit. - Nem akarom, hogy szenvedj!
Ó tényleg? Akkor fordulj ki és cipeld ki a hátsódat.... Ja meg küldd be Jack-et.
- Ezért... - folytatta és a gépet tapogatta végig.
Mire készülsz? - kérdeztem idegesen.
Lenyomta a gombot.
- Jó éjt Kayla! - nevette el magát és kitipegett.
Ne, ne, ne, ne, ne! - morogtam s magam mellé libbentem és az arcomat ütögettem.
Pár pillanat múlva egy konkrét orvosi kar jelent meg az ágyam körül és rám helyezték a defibrillátort, majd megcsapattak az árammal, amit én is éreztem. A sarokban megjelent egy fekete csuklyás alak, aki felém nyújtotta a kezét. Oly csábítóan, mégis félelmetesen.
Mit akarsz? - kérdeztem remegő hangon.
- Lejárt az időd... - mondta nemes egyszerűséggel.
Nem akarok meghalni... - suttogtam. - Én még fiatal vagyok ahhoz...
- Két éve már meghaltál, csak a gépek tartanak életben, ez nem élet.
Most kezdek felébredni, erre elvinnél?! Na, nem! Nincs máshol kliensed? Nincs várólista? Engem oda felfirkanthatsz! Fiatal vagyok hozzá. - mondtam makacsul miközben kinéztem az ajtómon s láttam, ahogy egy olyan lélekszerűség, mint én, csak úgy eltűnt a semmiben. Ott van valami.
- Tőled fiatalabbak is haltak már meg Kayla...
Azok mások! Én nem megyek veled! - jelentettem ki s a kilincsért nyúltam, de nem tudtam megfogni. - A franc. - morogtam majd átmásztam a falon. - Fúj! Mikor poroltak itt?! - morogtam s szaladni kezdtem. Meg akartak ölni... Na nem.
- Ne játssz az idegeimmel! - libbent utánam. Megpillantotta ő is azt a bizonyos kaput, amin az előbb átjutott az a másik fazon,
- Ne azt! - ordította utánam a kaszás, mire én nem gondolkodva berohantam rajta.