Zavar 4. Döbbenet

Mégsem mentem vissza. Inkább ott maradtam. Leszedegettem a könyveket, tekercseket és kerestem egy félreeső helyet, ahova nyugodtan leülhetek és a kutyát nem zavarom... Na meg ők sem engem.
Egy ideig csak kínlódtam a betűkkel. Sehogy sem fért a fejembe, hogy mi ez az egész, hogy röpke fél nap alatt, ugyanaz a férfi eldob magától. Ilyen még a mesékben sincs. Ha ezt tudom, nem ugrok be abba a büdös, kéken izzó léleklyukba. Agyrém! Egyáltalán, miért hittem egy szellemnek? Mi lehet velem? Vajon éppen most is küzdenek az életemért, vagy lekapcsolták a gépeket? Ha ott meghaltam itt élhetek? Lélek nélkül élhet ott a testem? Lehet, hogy már csupa csont és bőr vagyok vagy szét vagyok aszalódva, mint azok a nékik, akik azt hiszik, hogy ha bugyirózsaszínre festik a hajukat, nem látszik, hogy mekkora nagy szarkalábak és olyan ráncok húzódnak a szemük alatt, amiket a redőnykészítő is megirigyel? Rettentő volt belegondolni.
Soha sem voltam az az igazán hiú, de a haláltól a második X-ben járva, azért mindenki fél. Eszembe sem jutott, hogy akkorát zakózhatok a motorommal, hogy életveszélybe kerülhetek.
Már totyogó koromban, amikor tanultam járni, állítólag akkor kaptam az első műanyag gurulós mocimat. Biztos nagyon menő lehettem, ahogyan kötött kiscipőben, szemekbe húzott két számmal nagyobb kötött sapeszban, illetve bodyban löktem magamat az utcán és a bojtommal játszott a szél. Utána négy, öt éves koromban megkaptam az első triciklimet, mert már nem bírt el a műanyag moci és összetört alattam. Katasztrófa volt. Emlékszem, addig rágtam apa fülét, míg be nem adta a derekát, hogy temessük el MociDicket. Gyönyörű szertartás volt, de visszatérve a triciklire: megtanultam ugyan tekerni, mint mindás más normális kölyök, de hiányérzetem volt. Tíz éves lehettem, amikor egyszer úgy bevágtam a durcát, hogy kitéptem a karomat anya kezei közül és elrohantam. Persze, hallottam, hogy utánam kiált és láttam is, hogy rohan, de nem izgatott. Talán egy hülye Barbie miatt volt az egész, akinek motorja volt. Ahogy rohantam sarkokon keresztül, eltévedtem. Vadul bolyongtam és nem találtam vissza. Kiáltoztam, de ezzel csak pár mániákusan kigúvadó szemű, sok szekrény méretű, tarkó mimikájú, büdös fickó figyelmét keltettem fel, akik úgy közeledtek felém, mint a mordori orkok a Gyűrűk urában és látszott rajtuk, hogy nem éppen pénzt akarnak kölcsön kérni, hogy hazatelefonálhassanak, hogy "Hé, hello drágám, büdös kukák között élek és patkánysültet vacsizok, de az anyósom nélkül!" Amikor az egyikük megnyalogatta a szája szélét ez valószínűvé vált. Sarkonfordultam és rohanni kezdtem, ahogy csak az apró lábaim bírták. Pár percnyi macska-egér játék után elzakóztam egy kiálló kőtömbben. Ők közeledtek, én meg véres, felhasadt térddel, pityeregve csúsztam a földön, míg elhajtott előttem egy fekete motoros. Utána kiáltottam, de nem sokat hallhatott a motor hangja miatt, de visszafordult. Kikapta a járgányt egy kerékre és a támadóim hitetlenkedve bámultak, de nem mozdultak. Miután feléjük indult, szaporára fogták a dolgot. Visszajött hozzám. A motort kitámasztotta, levette a bukóját. Fekete haja a szemébe lógott, de az arcára nem emlékszem kristálytisztán. Letérdelt és megvizsgálta a lábaimat. Rám villantott egy fél oldalas mosolyt és a fejemre húzta a bukóját. Felültetett maga mögé úgy, hogy a sérült lábamat előre vonta. A legközelebbi kórházba vitt, ahol elmondtam a szüleim nevét, akik rögtön odasiettek. Azt hittem, hogy kapok két nagy nyaklevest és letolást, de nem. A szülők nem ilyenek. Magukhoz vontak és úgy öleltek, mintha bármelyik pillanatban világvége lehetett volna. Megkönnyebbültek. Ezt az idilli családi jelenetet végig nézte a megmentőm, aki lazán, felhúzott térddel állt a kórterem kék falának támaszkodva, karba font kezekkel. A mellette lévő kis asztalkán lévő vázából kihúzott egy fehér rózsát. Az orrához emelte és mélyet szippantott, majd elmosolyodva odasétált hozám. Leguggolt, hogy egyvonalba kerüljön az arcunk. A virággal megpöckölte az orromat, majd átadta, azokkal a szavakkal, hogy ha tíz év múlva újra összefutunk, elvesz feleségül. Teljesen elolvadtam. Egy világhalálán levő kislánynak ez felért a Mennyországgal. Utána az iskoláéban ezt meséltem fűnek fának és számoltam a napokat. Talán ez volt a másik oka, hogy szerelmmemé vált ez a véletlen baleset. De lehet, nem is volt véletlen.
Lehet, az sem véletlen, hogy most itt vagyok. De mi lehet a feladatom?
Megráztam kicsit a fejemet, hogy visszazökkenjek a hihetetlen valóságba.
Felcsaptam az első tekercset, ami a kezembe került, A nakuk birodalma címmel.

A naku istenek hatvanhetedik esztendejében, mikor külön vált a két világ s megszületett a Föld és Merkantia, a törzsek békében éltek.
A Földről nem tudunk sokat, csak annyit, hogy néhol vannak átjárók, de két világ közötti szakadék nagyon nagy, már-már áthidalhatatlan.
Merkantia birodalma hatalmas volt. Keletről Operence, a Tengerek tengerének szigete szegélyezte. Itt éltek a nixek, a hajózás és a tengeri kereskedelem nagymesterei. Operence fejedelme Richtofil volt, kit nem sokkal a birodalmi szakadás után, megölettek. Helyére véres harcok során öccse került, ki elvette fivére lányát a törzsi hagyományok szerint.
Ha valaki a tengerhez akart eljutni, be kellett járnia a Hétfejűek törzsének erdejét, amelyet Onbreztől egy sűrű erdőbe rejtett mély szakadék határolt, ahol csak egy lengő híd vezetett át, amit Agora őrzött.
Agora az ősök őse. Magas, meggörnyedt hátú, vak férfi volt, akit sokan nagy erejű mágusnak tartottak.
Onbreztől nyugatra a Leláncolt hárpiák hegyén át vezett egy völgy Leader szigetére, hol a déli nakuk éltek.
Az északiak és a déliek sokáig háborúban éltek egymással. Fény és sötét harca volt ez. A sötét közeledett. Felemésztett mindent. Az árnyak befészkelték magukat a birodalom szegleteibe.
Leader közelében Záabál sötét erdeje helyezkedett el. Ott él az Árny, aki...

És mindig az izgalmas részeknél hiányzik a tekercs többi része. Agyrém!
Kinyitottam egy fekete bőrkötésű könyvecskét.

Kedves naplóm!

Gigantikus mosoly húzódott az ajkamra, amikor megtaláltam a naplómat.
Faltam a sorait. Benne volt minden. Elég vastag könyvecske volt. Ahogy kinyitottam az első oldalakon a látomásom volt leírva, ami nem rég történt a folyosón. Az előzmények is le voltak írva. Gyilkolás?
Nem tudtam elhinni.

A dadám lélekpürét készített amit nem voltam hajlandó megenni. Ennem kellett. Éhes voltam, de az nem volt elég, de még nem voltam teljes értékű naku. Én? A képébe dobtam, amit ő rögtön magába szívott. Felpattantam és rohanni kezdtem. Nem igazán vettem tudomást róla. Dagi volt, nem képzeltem, hogy utánam fut. Rohantam a ködös réten és egyszer csak egy visiítás hallatszott. Megtorpantam és visszaszaladtam. Kiáltottam a nevét, de nem láttam sehol. Hirtelen fleszállt a lelke egy gödörből. Elkiáltottam magam. Ő elmosolyodott majd közelebb szált. Nem akartam. Nem tudtam, hogyan kell, de kinyújtottam felé a kezem. Ő engedelmeskedett. Meleg volt. Tele volt érzelemmel, lehet azért volt olyan dagi. A szabad kezemmel az ajkaim felé sepertem a lelket s szívni kezdtem. Melegség áradt végig a testemen s megteltem. Apám jött, s meglátott. Elterült az arcán a vigyor. Odalépett mellém. Átkarolt és terelni kezdett, aztán kiadta a parancsot, hogy kapjanak el, mert gyilkos vagyok. Rohanni kezdtem...

Ez véletlen volt, de el sem hittem a leírtakat. Az apám ennyire szőrös szívű lenne. Én meg egy utolsó gyilkos, aki lelkeket eszik?! Uram Teremtőm! Hova kerültem?!
- Kisasszony?
- Hahh? - rémülten néztem fel, s elvesztve az egyensúlyomat hátra dőltem a székemmel és összeszorított szemekkel bámultam a szemhéjaimat, miközben a hátsómat simogattam. - Au.
- Elnézést! - szökkent mellém a szolgálólány és felsegített. - Csak itt az ideje készülődni és az apja küldött.
- Készülődni? Mire? - ragadtam meg a karját és felültem.
- Az apja a jegyesség ünepére rendezett bálra. Elfelejtette? - pislogott rám reménytelenül.
- Hogy az... - grimaszoltam és hirtelen mindentől elment megint a kedvem.
Talpraálltam és nem firtattam tovább a hallottakat. Felkaptam a naplót s elindultunk a szobámba, ahol egy kádba forró vizet öntöttek. Levettem a ruháimat és alámerültem. Kellemes volt itt áztatni magamat. Vajon mikor éreztem ezt a kellemes, tisztító forrást? Legszíveseben elaludtam volna, de nem lehetett. Jött az egyik lány, aki akaratom ellenére is kiszállított. Rám terített egy fehér, rém könnyű leplet s megtörölköztem. Felvettem az alsót, s megragadva az ágy oszlopát hagytam, hogy kiszorítsák belőlem a szuszt is a fűzővel.
Ezek után leültettek az asztalkához és a hajamt laza konytba fűzték fel, fekete gyöngyökkel és tollakkal díszítve.
Egy karizmatikus asszony felállított s a szoba közepére vezetett, ahol rámadta az éjfekete ruhát, amelynek egyszerű, A vonalú szoknyája alul fehér selyemből készült s rá fekete muszlin került. A karomon az indákat fekete lepellel takarták le, amit suttyomba rögtönöztek, de az eredmény fantasztikus lett.
Alig hittem a szemeimnek. Ritkán hordtam ilyen szerkókat, de még én is azt mondtam rá, hogy jól állt.
Az óraból előbújt a madár, s kakukkolni kezdett.
- Mennünk kell. - jelentette ki az egyik hölgy.
Bólintottam.
Elindultunk lefelé, ahol már egy kisebb tömeg sorakozott s amikor feltűntem, elhallgattak és pofátlanul bámultak.
Nagyot nyeltem s leküzdöttem lányos zavaromat, majd haladtam tovább lefelé a lépcsőn. Apró biccentésekkel nyugtáztam a köszöntéseket.
- Hát itt vagy. - ragadta meg Lesu a karomat s rémülten pillantottam rá.
Szorított és ez fájt.
- Nem tudtam, hogy nőiesen is tudsz öltözködni Kayla. - karolt át s kezét végig húzta a hátamon s a fenekemen pihentette azt. - Hm - elhúzódtam, de visszarántott. - Hagyd abba! - markolt bele a csípőmbe, amitől felszisszentem.
- Baj van? - értünk le a lépcsőn s felvont szemöldökkel figyelt minket Noah.
- Nincs. - jelentette ki mosolyogva Lesu. - Igaz, kedvesem? - villantotta rám a szemeit, mire nagyot nyeltem és bólintottam.
Hitetlenkedve meresztette rám sötét barna szemeit, de bólintott egyet s meghajolt előttünk.
Lassan besétáltunk a bálterembe, ahol gyertyák égtek földön, a mennyezeten s a falakon. A trombiták felharsantak s mi a középen ülő, sötétkék szemű, ősz hajú, testes férfi felé vettük az irányt, aki szemmel láthatóan az édesapám volt.
Meghajoltunk mind a ketten és ő pöffeszkedve felállt s nem törődöm tekintettel odasérált hozzánk. Felállított s megölelt engem. Rideg volt. Egy követ is szívesebben ölelgettem volna, mint ezt a férfit.
- Kedves egybegyűltek! - kapott fel egy kupát. - Azért gyűltünk össze, hogy az északiak és a déliek törzsének egyesítésére tett kísrletet, a lányom és a déli fejedelmségek örököse, Lesu közötti eljegyzést megünnepeljük. Legyetek üdvözölve mind! Egyetek! Igyatok! Mulassatok! Kezdődjék hát a bál! - ordította s a banda rázendített.
Szerettem volna leülni, de Lesu magához vont s a ritmusra táncolni kezdtünk. Testem lelkem nem kívánta, hoyg együtt ringatózzunk a hegedű keserves dallamára. Durvák voltak a lépései. A szemtelenül kék szemeitől a hideg futkosott a hátamon. Izmos teste menedéket jelenthetett volna, de én megijedtem tőle. Szabadulni akartam. Nem bírtam a szemébe nézni. Imádkoztam, hogy legyen vége a számnak, mielőtt rám jönne a sírógörcs.
Mintha odafent meghallgatták volna az imámat, a zene véget ért. Meghajoltam s elindultam, de visszahúzott.
- Még nincs vége Kayla! - sziszegte mosolyogva.
- Szomjas vagyok Lesu.
- Engem az sem érdekel, ha kiszáradsz. Táncolsz! - utasított.
A zene ismét megszólalt s megrökönyödve álltam ott. Tartotta a kezét és a semmiből felbukkant még egy.
- Szabad? - mosolygott le rám Noah.
- Nem. - morogta Lesu kihúzva. - Kotródj!
- Persze. - feleltem habozás nélkül s tenyeremet az övébe ejtettem.
Arrébvezetett. Az arcán diadalmas mosoly terült szét, ami hihetetlenül jól állt neki. Lassan ringatóztunk és újabbnál, újabb emlékek törtek felszínre. Figyeltem a tekintetét, ahogy egy nemes úr öltözékét figyeli és én eltoltam magamtól.
- Aha! Ön meleg! - mutattam rá vádlóan, mire kikerekedett szemekkel nézett le rám.
- Dehogy vagyok meleg! - bökte ki bambán, amjd megragadta a karomat és oldalra akart vezetni.- Sokan néznek minket... - nézett körül - menjünk kicsit arrébb. - jelentette ki, mire kitéptem a karomat az övéből.
- Nem! Ön vonzódik a férfiakhoz. - meresztettem rá kihívóan a szemeimet.
- Honnan veszi ezt a butaságot kisasszony?
- Itthagyott! Elment katonának, majd papnak.Ébresztő! Ott csak férfiak vannak...
- Kayla, - lépett közelebb s a fülembe suttogott, amitől egy kellemes bizsergés kúszott végig kínzó lassúsággal a gerincem mentén - ön ki akar hozni a sodromból?
- Igyekszem - feleltem dacosan mosolyogva s elléptem mellőle, hogy lássam az arcát.
- Hát jó, - nevette el magát és jó hangosan folytatta - azt azért ne felejtse el kisasszony, hogy az én karjaim között esett szét először.
Az állam a föld alatti aláig esett és gigantiku medvebocs szemekkel pislogtam. Mindig is használtam azt a kifejezést, hogy a fagyi visszanyal, de ilyen észveszejtő példát még sohasem éltem meg.
Miután összekapartam magam erőt vettem, hogy ne ugorjak neki és apátalanítsam, ígyhisztérikus hangon folytattam:
- Maga szórakozik velem!Hazugságokat fecseg és be akarja mocskolni a nevemet, hogy feltüntessen egy kis ....
- Én? - mutatott magára ártatlanul. - Ön feltételezi, hogy férfiak a zsánereim, pedig ön tudja a legjobban, hogy nem így van - kacsintott. - Szóval kikérem magamnak a feltételezést, hogy...
Közben Lesu magasba szökkent szemöldökkel bort iszogatva merdt ránk, apám dettó.
- Kérheti is, hát így van...
- Rendben. Keringő jó lesz? - pislogott rám, mire értetlenül hunyorogtam.
- Keringő?
- Rendben, akkor keringő. Maestro! - intett, mire a zenekar rázendített.
Megragadta a karomat és tiltakozásom ellenére a parkettra vezetett, megint. Megállt előttem és meghajolt.
- Ön szórakozik velem. - állapítottam meg erőltetett higgadtsággal, mire felegyenesedett. Hozzám lépett és magához vonvamozogni kezdtünk.
- Nem, kedves Kayla, bár be kell valjam, igazán élvezem a helyzetet. - vigyorogva sandított rám.
- Már nem azért a két aranyfillérért, de ezt valahogy észrevettem. - grimaszoltam egyet, mire kuncogva megfordított.
A tánc után az asztalunkhoz vezetett diadalmas mosollyal kacsintott a jegyesemre, aki spontán az arany kupát összenyomta.
Meredt szemekkel figyeltem az eseményt, s jobbnak láttam bejelenteni azt, hogy fáj a fejem és felvonulni a szobámba.
Egyedül tettem meg ezt a távot és a biztonság kedvéért egy széket támasztottam a kilincs alá, hogy ne jöhessen be senki.
Elmosolyodva öltöztem le s eltűnődtem a kapitány viselkedésén. Mi lehetett köztünk?
Ezzel a kérdéssel merültem álomnélküli alvásba.