Szenvedélyem a karnevál

Bágyadtan fújt a hajnali szél odakint, miközben odabent a lágy andalító muzsikára, az arany mintákkal tarkított vörös tapéta magába szívta az emberek, a cigaretta füst, a brandyk és a hölgyek erős parfümének az illatát, szagát.
Az emberek jókedv mögé rejtőztek, hála az arcukat takaró álarcoktól, amely kíváncsisággal és merész bátorsággal töltötte el viselőik szívét.
Héba-hóba, de elég gyakran felcsendült egy bizsergető nevetés, ahogy az önjelölt Casanovák udvaroltak az általuk kiszemelt nőknek. Lehetett férjezett, özvegy, anya, hajadon, ezen az éjszakán az nem számított. Odabent tombolt a kéj és a földi örömöktől átitatott vágy a levegőben.
A tarka öltözetek kacéran lengedeztek a parketten. A nők szédelegve botorkáltak, vagy éppen ültek levegő után kapkodva, amit a fűző kiszorított belőlük. Mindent megtettek, hogy a mai éjszakán csodálatosan fessenek. A legdrágább ékszerüket, frizura költeményeket viselték, hogy megmutassák kik is ők.
Csak egy hölgy álldogált a sarokban A vonalú, egyszerű sötét színű ruhájában, szabadon engedett rozsdavörös hajával kitűnt a tömegből. Úgy állt ott, mint egy kakadu a verebek között.
Várakozott, legalábbis úgy tűnt. Körbe-körbe kémlelt, ám arcát egy fekete álarc takarta el. Tengerkék szemeiből sütött a keserűség, amely párosult a veszélyes kalandokra csábító tekintetével.
Amikor megbámulták, vagy rámosolyogtak a telt ajkait egy mosoly szerű görbébe préselte, de nem vitte túlzásba, amely még inkább felkeltette a férfiak kíváncsiságát.
Sokan legyeskedtek körülötte, de sokakat elhajtott. Senkivel sem táncolt, csak állt és várt.
Hamarosan odasétált mellé egy ismeretlen férfi és átnyújtott egy pohár pezsgőt. A nő hol rá, hol pedig a pohárra bámult, majd elvette.
- Köszönöm, igazán figyelmes... - jegyezte meg egy csipetnyi gúnnyal.
- Egy ilyen szép hölgy elfáradhat a várakozásban - húzta mosolyra az ajkait a férfi. - Gondolom a kísérőjét várja, merre van?
A lány rápillantott és végig futtatta rajta a szemét.
Magas volt, sötét barnát haját a tarkóján lófarokba kötötte, de nem vette fel a nevetséges parókáját. Arcát borosta tarkította, hatalmas zöld szemeiből sütött a jókedv és az élet.
Ő nem tudhatta, hogy mik zajlanak a palota alatt és nem sejthette, hogy egyszer őt is eléri majd a törvény keze.
Nevetséges vörös harisnyát viselt, amire arany színű buggyos nadrágot húzott, amely visszatükrözte a kor divatját.
- Egyedül jöttem - felelte nemes egyszerűséggel a hölgy és tekintetét visszakapta a táncparkettre.
- Ezen segíthetek, ha engedi... - ajánlotta.
- Mint mondta, biztos várok valakit. Így igaz.
- Csak egy táncra, ha szabad...
- Nem tudok táncolni - nevette el magát a lány a siralmas próbálkozásokon.
- Csak egyetlen egy tánc, ne tegyen tönkre, kérem! - tartotta a kezét s a nő egy kis vacillálással, de megfogta a kezét.
- Csak egy tánc - jegyezte meg útközben. - Tényleg várok valakit.
A férfi biccentett egyet.
A parkettra vezette, ahol a férfi meghajolt, a nő pedig pukedlizett egyet.
Mind a ketten feltartották a kezüket s elindultak a menüett ritmusára. Lágyan ringó, suhogó szoknyák tánca volt ez, amely kislányos bájjal csábította el az emberek tekintetét a test minden egyes mozdulatára.
- Ahhoz képest, hogy kegyed nem tud táncolni, egészen jól csinálja.
- Gyenge udvarlással nem megy semmire - mosolyodott el a nő s megfordult.
Partnert váltottak majd amikor újra egymáshoz kerültek a férfi megkarolta s közelebb húzta magához.
- És ha azt mondom, hogy rám várt egészen éjen át? - nézett komolyan a nő szemeibe, aki megmerevedett a karjaiban, de bátran figyelte őt továbbra is.
- Akkor szörnyű hibát követtem el, ahogyan ön is - nyelt nagyot és érezte, ahogyan az ajkai kicserepesednek.
Most jól jött volna a pezsgő.
- És ha én a jó vagyok, nem pedig a rossz?
- A hiba, az hiba, bármilyen is az - tépte ki a karját a férfi karmai közül s lesétált a parkettről.
A tömegtől elfordulva megtapogatta a fűzőjét s benyúlt a ruhája alá a mellkasánál, ahonnan előhúzott egy térképet.
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Csak a kulcsot kellet megszereznie. Ez nem volt tervben.
Szörnyen ideges lett. Látszott, hogy kezd eluralkodni rajta a pánikfélelem.
Összehajtogatta a papírlapot és gyors léptekkel kiosont a palota bálterméből.
Körbenézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem követi őt senki sem.
Meg fogja érezni. Biztosan kiszimatolja az illatát. Jól tudta, hogy ez lesz. Istenem...
A velencei karnevál idején az volt a jó, hogy a palota belsejében kevesebb őr járőrözött. Átvágtattam egy belső kerten, ahol egy fekete köpenybe bugyolált katona szemlélte az eget.
A nő magára erőltetett egy mosolyt s lépteit megrészegítette, majd felkacagott.
A férfi hirtelen megijedt és a döbbenettől majdnem leesett a kőpadról.
- Éljen a dózse itala! - kuncogott a nő erőltetett tettetéssel, de a férfinak ez fel sem tűnt.
- Kisasszony a bál arra van - mosolyodott el, de szemeit kajánul végig futtatta a nőn és elmosolyodott.
Szemeiből sugárzott a tenni akarás, amelynek csak a címe szabott határt.
- De én nem akarok visszamenni... - duruzsolta a hölgy, miközben még közelebb ment s mutatóujját a férfi mellkasának bökte.
Megbökdöste még párszor, majd lassan körözni kezdett ide-oda és megbabonázva figyelte.
Lassan felnézett a férfi arcába és elvigyorodott.
- Tudja, nekem nincs kísérőm...
- Egy ilyen szép hölgynek ne lenne? - nevette el magát az őr, de nem tett semmit.
Élvezte a helyzetét. Nem érdekelte, hogy a főcsatorna mellett egy hatalmas házban várta őt a felesége és a három gyermeke. Tetszett neki a nő és a feleségétől már régen kapott szeretetet és testi örömöket.
- Nem vagyok szép... - biggyesztette le az ajkait bánatosan, majd kezeivel megsimogatta a férfi arcát, majd a karját. - Ön erős ember... - jegyezte meg ámulattal teli hangon s elképedve nézett fel a férfi szemeibe.
Felemelte a kezét s végig simított a nő arcán, egészen a nyakáig, majd tenyerét megpihentette a tarkóján.
Közelebb húzódott hozzá, másik kezével végig szántott a nő hátán és megcsókolta oly hevesen, hogy a nő egy pillanatra azt sem tudta, hogy mit csináljon.

 Belement a játékba és közben a férfi derekán simított végig.
Óvatosan előhúzta a tőrt a tokjából és egy bagoly huhogásnyi idő alatt elmetszette a torkát.
A férfi szemei fenn akadtak majd erőtlenül összeesett a sötét udvaron.
A nő keresztet vetett, majd letakarta a férfi szemeit. A penge éléről letörölte a vért s magához véve folytatta az útját, mint ha mi sem lenne természetesebb.
Nem keltett sok feltűnést. Halkan szedte lábait. Olyan volt, mint egy macska árnya. Sötét és nesztelen.
Ideges volt. A lelkiismerete sem hagyta nyugodni, s emiatt gyakran hátranézett, hogy nem-e követik.
Amikor megbizonyosodott erről erőt vett magán s tovább folytatta az útját.
Erre voltak a lakosztályok, ahonnan furcsa, testi örömök szirénáinak a hangjai csendültek fel, ügyet sem véve arra a torz képre, hogy valami a palota falai között és alatt nincs rendben.
Ügyesen kikerülte az őröket. Kettőt ölt még meg szépen lassan, nesztelenül.
Lassan elért a tömlöcök lejáratához. A kulcsot leakasztotta oldalról és remegő kezekkel fordította el a zárban ám akkor a kezét megfogta valaki.
- Ne tegye! - mondta a zöld szemű alak, immár álarc nélkül.
- Muszáj... Megöl, ha nem teszem - suttogta.
- Akkor is megöli, ha igen - jegyezte meg maró gúnnyal.
- Mit érdekli magát a sorsom?
- Velence sorsa érdekel, nem a magáé.
- Akkor meg tűnjön innen! - sipította csendesen a nő, mire megrázta őt a vállainál. - Maga nem tudja, hogy mire képes.
- Ahogy maga sem Cathy!
- A hűségem kötelez...
- A hűsége? - értetlenkedett a férfi, mire megmutatta Cathy a nyakában függő jegygyűrűt és a vállán lévő égés nyomot.
A férfi hátrált egyet és bólintott.
- Értem...
- Kérem...
- Nem. Menjen és én kiürítem a termet, ha sikerül...
Cathy bólintott egyet, a férfi elrohant s könnyeit visszaszívva elindult lefelé. A falról leemelte az egyik fáklyát, a hosszú ruháját felhúzta és kézbe fogta.
Egyre mélyebbre ment, miközben orrát bántották a kellemetlen szagok.
A nyirkos félhomályban az emberek bűze keveredett az általuk otthagyott ammónia kellemetlen illatáradatával.
A penész és a rothadás keserves illata gyászként suttogta a halál közeledő, örökös jelenlétét.
Megpillantotta az első cellákat, ahol egy bal kéz nélküli, vértől festett ősz szakállú, csont sovány férfi üldögélt és karcolgatta a falat. A társa keze a falhoz volt rögzítve, miközben a kopasz fejére a vízcseppek egyre csak peregtek... Peregtek... Peregtek... Peregtek... Monotonan, őrjítőn.
Cathy elengedte a szoknyáját s kezét a szája elé kapta, amikor megpillantotta az egyik férfi rothadó sebét, amelyből apró bogarak kezdtek el kiszivárogni. Öklendezni kezdett s megsürgette lépteit, ám az egyik rab megrántotta a szoknyáját a rácsok mögül, amitől a nő hasra vágódott. Felsikkantott, de ütött és rúgott, mire felpattant s összehúzva magát haladt egyre mélyebben.
A 666. elzárt részhez érkezett. A fűzőjéből elővette a kulcsot, amelyet a zárba helyezett és egy rövid töprengés után, kinyitotta azt.
Lassan belépett s meglátta a férjét kifeszítve egy szálkás, durva faasztalon, aki csak nevetett.
- Sokáig tartott... - jegyezte meg undorodva, mire Cathy megremegett s közelebb lépdelt.
- Jöttem, ahogy tudtam... - felelte biztosan és erőt vett magán, hogy ne remegjen úgy, mint a kocsonya.
A lábaihoz lépett s eloldozta a csontig ledörzsölt lábait, majd visszanyelve a gombócot a kezeihez lépett, amit kioldozott s végül a nyakát.
Megölhette volna, mégsem tette. Szerette őt.
A férfi lassan felült és felnevetett, majd megragadta a nőt a nyakánál és felemelve közelebb húzta magához.
Cathy összeszorította a szemeit és lassan kinyitotta.
A fekete szempárban téboly ült, amitől a nő megremegett. Tudta, hogy hibát követett el.
- Kivel voltál, míg én itt sínylődtem? - kérdezte lassan a férfi s a feleségének a nyakához hajolt.
Mélyen beszívta az illatát és megpofozta.
- He? - szorította össze az állát, majd ellökte őt.
- Senkivel... - ordította a nő a sírás küszöbén állva s megbánta.
El kellett volna mennie innen. Biztos lett volna másik út is. Miért nem hallgatott rá? Az eskü miatt.
- Hazudsz! - állította őt fel s a sarokban heverő egyik tőrt felvette és a nő torkához szorította, aki remegve hátrált a falhoz. - Érzem az illatát.
- Odafent karne....
Nem tudta befejezni és holtan összeesett.
A férfi az ujját végig húzta a penge két oldalán és a vért édesen lenyalta, majd lassan fölsétált megállíthatatlanul.
A palota üres volt, és idegen. Mintha nem is történt volna semmilyen bál. Egy lélek sem járt itt.
Idegesen járt-kelt a csarnokban és nem tudta, hogy mi történhetett. A melankólia kellemetlen magánya járta körbe a férfit.
Lassan elősétált a zöld szemű férfi és lazán a zsebébe dugta a kezét.
- Megölted? - kérdezte kertelés nélkül.
- És ha igen?
- Nem volt hozzá jogod... - jegyezte meg halkan.
- Mindenhez van jogom, angyal... - köpte a szavakat.
- A szabadsághoz nincs, de neki van.... - jegyezte meg s hátra tette a kezeit, mint aki jól végezte dolgát.
- Nem teheted velem! - ordított.
- Nézz le a földre... - mosolyodott el és a pentagrammra mutatott, majd csettintett egyet.
Egy lángcsóva tört fel a jel közepéből ahol ő állt s pár pillanat múlva eltűnt.
Csettintett még egyet, amitől Cathy jelent meg mellette értetlenül.
- Hazamegyünk - karolta meg az erőtlen lelket, aki bólintott egyet s fejét a vállára hajtotta.
A férfi tapsolt egyet, mire visszatért a tömeg és az andalító lágy zene, a jó kedv és a kéj.
Elmosolyodott, ahogy végig nézett a boldog tömegen, majd egy kézmozdulattal eltűntek.

( Képért köszönet Tamás Eszternek -> http://smilee-foto.blogspot.hu/ )