Lidérc

Fekete felhők suhannak az éjben,
A tébolyító, torz lidércfényben.
Álmosan, monotonon köszönnek,
A megfáradott emberi lelkeknek.

Búg a harang, csendre int,

Fájón harsog odakint.
Felnéz a halott, elméláz,
Rothadó testéből egy kukac kikacsáz.

Figyel, mint temetetlen halott,
Ki a föld felett emberek között gyalogol.
Némán int és elvegyül,
Torz szívű szörnyek közé menekül.

Boldog, vagyis csak azt hiszi,
Majd az élet megint porba hinti.
Feláll és megy tovább,
De lábán a béklyó, egyre erősebb.

Visszarántja őt a földhöz ragadt nyomor,
Nem csak szív kell ehhez, hanem gyomor.
Barátok, társak, emberek,
Keserves, rossz kisdedek.

Megőrült lassan csendesen,
Elpusztította a benne élő gyermeket.
Undorító a világ s benne minden ármány, hazugság,
Koporsóra fel! jöjjön hát a csillagmilliárd!