Kirohant az épületből a hátsó ajtón keresztül a déli kert felé. A könnyeivel küszködve rohant végig a gondosan megmetszett hatalmas cserjék mellett a macskaköves úton, kikerülve a vele szembe jövő szökőkutat, amelyben éppen pajkos angyalkák zavarták fel a sellőket, akik vízköpetekkel szerették volna elűzni őket.
A jácint illata és színes, bohókás mezeje mindig jobb kedvre derítette, de most egyszerűen elfutott mellette. Számára most nem ragyogta be a napot a szikrázó fényesség, kellemetlennek érezte és alig kapott levegőt. Átfutott a korhadt hídon, amely a patakon keresztül vezetett, amely a tengerbe torkollott. Berontott a hatalmas lelógó fűzfa ágai között az erdőbe. A fűk sűrűn sorakoztak egymás mellett és nem engedték, hogy a fény betolakodjon a nyugodt, sejtelmes szférájába. Úgy álltak ott, mint a rendíthetetlen katonák, akik készen állnak arra, hogy megvédjék a délceg tartásukkal az uralkodójukat. Apró bogarak zizegtek az ágak és az elhaladó Eve körül. A madarak felreppentek, amilyen sunggal loholt a fák között, páran fel is krákogtak.
Akkor lassított le, amikor végre megpillantotta az aranyban pompázó filagóriát az anyja emlékművével.
Előre görnyedve kezdett vad köhögésbe, majd megpróbálta rendbe hozni a légzését, hogy ki tudjon egyenesedni.
Vadul szuszogva indult el felé. Végig simított a hűvös márvány alakon, amely az édesanyját és a bátyját ábrázolta úgy, hogy az anyja a pajzsot maga előtt tartva támaszkodik rá és a távolba kémlel egy aprócska mosollyal az arcán, míg Richard pengét kivonva áll mögötte komisz vigyorral a képén. Régen elhunytak már, talán nyolc éves lehetett, amikor a szeretett szülője távozott el, és tizenöt, amikor a testvére is eltűnt az élők sorából. Sokan azt rebesgették, hogy a családon átok ül, hiszen sorra távoztak a felmenők. Sokan a kormányzót hibáztatták a halálesetek miatt, valamint azért, mert nem volt a lakosoknak elég élelmük. Sajnos a háború, amely a világok között dúlt közel negyven esztendeje tartott, nem tett jót a kereskedelemnek és a társadalomnak. Az emberek egymás ellen harcoltak, nem bízhattak egymásban. Sötét idők jártak, legalábbis így szokták mondani, de senki sem tudta, hogy mi robbantotta ki ezt a mérhetetlen nagy konfliktust. Avari városa biztonságot is nyújthatna Rymeth városának, de más megoldás is lehetne.
- Tudtam, hogy itt találom - csendült fel egy markáns, csendes hang Eve mögül nem messze.
Összerezzent erre a simogató hangfoszlányra, majd a válla fölött hátrapillantott.
- Ugyan, honnan tudhatta volna? - próbált közönyös maradni, majd az apró lépcsőfokokon felmászott a kis épületbe és megtámaszkodott az egyik oszlopnál, és a távolban morajló tengert figyelte, ahogyan a hullámok a sziklák éleit nyaldosták és ahogy a hajók hogyan kötnek ki és játszik vitorlájukkal a szél.
- Mindig iderohant, ha baj történt - mosolyodott el, miközben hátra tette a kezét és felsétált hozzá.
- Mit tudhat ön erről? - fordult vele szembe haragosan.
- Eve, még mindig haragszol rám? - vizslatta hatalmas szemeivel a nő vonásait.
Zavarba ejtően tudott nézni, de még hogy! Meg sem kellett rebegtetni a szempilláit, mint a nőknek, ő egy pillantással leigázta a világot. Eve is csak nagyot nyelve tudott közönyös maradni, bár látszott, ahogyan az ajkát harapdálja.
- Én nem haragszom Önre. Talán volna rá jogom? - hunyorgott rá, mire a férfi felnevetett.
- Eve, tisztában vagyok az érzelmeivel...
- Az érzelmeimmel? - artikulált értetlenül, miközben a csípőjére tette a kezeit.
- Persze - fordított hátat, majd leült vele szemben egy vékonyka kis lócára, majd magára mutatott egy kihívó fejmozdulattal. - Sok szívet törtem már össze sajnos és rettentően sajnálom, hogy a tieddel is ez történt, de hívott a kötelesség és...
- Már megbocsájtson! - integetett maga előtt. - De valamit nagyon-nagyon félreértett! Én soha sem!
- Mindenki ezt mondja, ilyen szituációkban, nem kell szégyellni - jelentette ki barátságosan, mire Eve majdnem felrobbant.
- Miért jött vissza? Hogy bosszantson? Hogy felhergeljen? Hogy esélyt adjon, hogy megöljem?
Az utolsó mondatra Crion kapitány szemöldöke a magasba szaladt, de csak horkantott egyet.
- Tudok a légyottokról - vonta meg a vállát.
Eve arcán a döbbenet játszott felváltva a kíváncsisággal és a félelemmel.
- Hogyan?
- Tudja, sokáig nem válaszolt a leveleimre... Tényleg miért is nem? - tette fel érdeklődve a kérdést és bizalmasan előre hajolt.
- Elégettem őket - vont vállat semlegesen. - Télen hideg van.
- Na, és nyáron?
- Néha segítek a konyhán. Mindig akkor, amikor a postagalamb visszarepült - mosolyodott el.
- Tényleg... A postagalambbal mi történt?
- Mondtam, hogy néha segítek a konyhán? - vonta meg a vállát és kérdőn még a kezét is felemelte, mintha ez valami újdonság lenne.
- Nem lehet ennyire gyerekes! - horkant fel a kapitány szem forgatva.
- Gyerek voltam Crion! Ez ezzel jár - jelentette ki határozottan. - Tehát, honnan veszi ezt a badarságot?
- Ugyan, hölgyem - nevetett fel. - Attól, hogy elmentem, nem hagytam önt magára, bármennyire is ezt hiszi.
- Tehát kémkedett utánam? Ugye, tudja, hogy most kiálthatnék és fejét vehetnék - mosolyodott el önelégülten.
Crion elnevette magát, felállt és mögé sétálva a füléhez hajolt. Mélyen beszippantotta a nő illatát, aki erre libabőrös lett.
Sokszor álmodott vele, hogy egyszer visszajön és talán... De elvetette ezt az ötletet, amint az eszébe jutott, hiszen itt hagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. A női önbecsülése nem akart engedni, ezért előre lépett egyet és szembe fordult vele.
- Az inas kihasználja önt, kisasszony - jelentette ki rezzenéstelen arccal. - Veszélyes lehet ez a játék, ha továbbra is folytatja.
- Crion, egy kalitkába zárt madár vagyok. Nem hagyhatom el a birtokot, ezt az apró kalandot is sajnálja tőlem, pont most, amikor az apám... Elad? - csóválta meg lemondóan a fejét. - Ha kiderül, őt megölik, engem pedig bezárnak.
- Eve, egyszer biztos eljön a hercege, még ha toronyba is kerül. Annyit kell tennie, hogy leereszti a haját - fogta ujjai közé a fekete tincseket, mire Eve elmosolyodott.
- És majd felmászik a hercegem? - bólintott Crion, majd Eve elfordult és az oszlophoz sétált. - Amilyen szerencsém van, úgyis lezuhan.
- Mindig is értékeltem a humorát - sétált mögé és tette kezeit a vállára. - Eve, kérem. Hagyjon fel ezzel a játékkal - suttogta.
- Nem menthet meg - felelte csendesen, majd szembe fordult vele.
Egy orrhegynyi választotta el őket. Crion a kezével kisimított egy kósza tincset Eve szeméből és a füle mögé rejtette. Szemeit nem vette le a nőről, szinte falta a látványt. Rég voltak egymáshoz ilyen közel. A kifújt levegő perzselte a másik bőrét. Crion talán egy másfél fejjel magasodott felé és hajolt egyre közelebb, de Eve elfordította az arcát, miközben a mellkasa hevesen fel-le járt, a szíve vadul zakatolt és nagyokat nyelt. Crion továbbra is csak nézte őt.
- Ha nem is hagyja, akkor tényleg nem - válaszolta a kapitány.
- Egy csókkal akar megmenteni? Miféle új taktika ez, kérem? - szegezte neki a kérdést, mire ő csak elmosolyodott.
- Másoknak olyan gyakran osztogatja a csókjait, azt hittem ez még belefér, hogy... - azzal pofon vágta őt.
A szemei szikrákat hánytak a csalódottságtól, a dühtől és a megjelenő könnyektől. Arrébb lökte őt, hogy kiszabaduljon a kezei közül, mire ő megfogta a csuklóját és magához rántotta.
- Eve, nem akartam! Ne haragudj! Csak elragadott az indulat -hebegte.
- A halál! Az ragadjon el! - ordította sértődötten, majd kitépte a karját a szorításából és elrohant.
- Eve, várj! - futott utána ő is.
Nem a kúria felé loholt, hanem a tenger felé, de ott is rossz irányba. Az erdő néha kacifántos útvesztőjében könnyen életet vesztheti az, aki nem figyel és a haramiák felé veheti az irányt.
Így, még soha sem bántották meg! Mindenre fel volt készülve, de erre nem. Egyáltalán nem akart ilyen szituációba keveredni.
Gyerek kora óta ismerte a kapitányt. Öt év volt közöttük. Eve a nagyapjával utazott volna el a tengeren, de ágyú tűzbe keveredtek, ahol a lányt Crion mentette meg. Plátói szerelmévé vált, mint a mesékben. Gyerekszerelem volt, nem tagadható. Csak ő volt az egyetlen barátja, aki meghallgatta és olyan támaszt nyújtott neki, mint senki más a birodalomban. Ezért is érezte támadásnak, amikor ő elment. Egyedül hagyta és fel kellett nőnie. Most pedig visszajött, hogy megkeserítse az életét, pont most, amikor...
- Nocsak, nocsak! - ugrott elé egy koszos férfi, aki meresztette a guvadt szemeit és az ajkait nyalogatta. - Ms. Eve Turner, a kormányzó lánya.
- A kormányzó lánya - visszhangozták a fák, ahonnan folyamatosan ugrottak le a férfiak.
- Eltévedt kedvesem? Talán, segíthetünk? - harsant fel a sejtelmes nevetés, miközben egyre inkább közeledtek felé.
- Azt hiszem... Azt hiszem eltévedtem - próbálta remegő hangján a határozott hölgyet mutatni, kevés sikerrel.
- Tudja, hogy mit beszélnek az erdő ezen részéről kedvesem? - krákogta egy fiatalabb a fülénél, mire Eve megrázta a fejét. - Hogy aki erre jár, többet nem kerül haza.
- Ó, gondolom befogadják őket és új életet kezdenek... Ez kedves - nézett rá Eve mosolyt erőltetve, holott nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinálhatnának ezek egy magafajtával, hiszen két dús kebellel is rendelkezett. A többiek persze felnevettek, majd egyszerre harsant fel, ahogy a pengéiket előhúzták a hüvelyekből.
Eve nagyot nyelve hátrált, miközben vadul körbekémlelt, hogy felmérje az esélyeit. Mellette még mindig nevetett egy férfi, aki csak a derekánál matatott, ő bizonyult a leggyengébbnek közülük, így felé fordulva megfogta a kard markolatát és kihúzta miközben hasba rúgta őt, aki meglepetten fenékre ült.
Többen támadták rá és ő próbált védekezni, ami nem sikerült olyan könnyen.
- Eve! - harsant fel az ordítás, majd Crion is kardot kiöltve vetette bele magát a küzdelembe.
Vadul csaptak össze az emberek. Vad hörgések, horkantások, szitkok reppentek a levegőbe, mintha mi sem lenne természetesebb. Olyan volt ez, mintha ők csak az étellel játszanának, míg Eve és Crion az életéért küzd. Criont öten vették körbe, és ő leguggolva körbe fordulva sebezte meg támadói lábát, akik közül páran felugrottak, ketten pedig hátra estek. Az egyikük tarkón vágta a kapitányt, míg a másik lefogta a karját. A harmadik a gyomrába öklözött, illetve a száját, amely szétcsattant és apró vér csíkok csordogáltak le a mellkasa felé.
Eve-t ketten tartották fel, alábecsülték őt. Hevesen bánt a pengével, és minden mozdulatra figyelt. Mindent fejben kiszámított. Ahogyan az egyikük megemelte a karját, Eve a bordáit célozta meg sikeresen, ám a másik ezután az akció után megragadta a nő karját, erősen szorította a csuklóját, míg a kard kifordult a kezéből. Felvisított, de a lábát meglendítve rugdosta őt meg és fordult felé. Arcon fejelte őt, mert nem ért fel a homlokáig, de ez is eredményes volt, hiszen hátratántorodva szitkozódott a férfi, akinek így eltörte az orrát. A kardért ugrott és neki szegezte. Folyamatosan közelítette felé, míg a férfi hátrált tőle, míg a szakadékba esett éles sikolyok közepette.
Hirtelen fordult meg egyszerre Crionnal. Csak ketten álltak egymással szemben és mind a ketten vadul ziháltak.
A kapitány leeresztette a kardját és felnevetett.
- Mi a baj kapitány? - nézett rá kihívóan, aki nem igazán hitt a szemének. - Nem vagyok elkényeztetett, rózsaszínbe bugyolált porcelánbaba, akinek gondol.
- Nem - nevetett továbbra is. - Jaj, szegény férjének! Inkább hasonlít egy szeszélyes vadmacskára, mintsem egy kormányzó lányára.
- Ne nevessen, mert a szemei bánhatják!
- Köszönöm, hogy figyelmeztet, majd vigyázok! - fordult meg nevetve, de Eve rátámadt.
Egy pillanata volt, hogy védekezzen, míg ők folyamatosan haladtak előre hátra, jobbra és balra. A kapitány arca meglepettségről tanúskodott és nem értette, hogy mi ez az egész, így az első adandó alkalommal ellökte a lányt. Ő felhergelten szökkent talpra és ismét támadásba lendült, míg megvágta a férfi karját és leeresztette a pengét.
- Ki volt az az eszement, aki a maga kezébe kardot adott? - üvöltött rá Crion. - Mi volt ez az egész? Miért támadt meg? Elment az esze?
- Ennyi jár nekem - felelte mosolyogva. - Elégtétel... Amúgy, emlékezzen. Ön adott először kardot a kezembe - hajolt meg előtte és visszafelé indult.
Crion ott állt, a hajába túrt és bámulta az eltűnő alakot.
- Micsoda nő...
Vadul szuszogva indult el felé. Végig simított a hűvös márvány alakon, amely az édesanyját és a bátyját ábrázolta úgy, hogy az anyja a pajzsot maga előtt tartva támaszkodik rá és a távolba kémlel egy aprócska mosollyal az arcán, míg Richard pengét kivonva áll mögötte komisz vigyorral a képén. Régen elhunytak már, talán nyolc éves lehetett, amikor a szeretett szülője távozott el, és tizenöt, amikor a testvére is eltűnt az élők sorából. Sokan azt rebesgették, hogy a családon átok ül, hiszen sorra távoztak a felmenők. Sokan a kormányzót hibáztatták a halálesetek miatt, valamint azért, mert nem volt a lakosoknak elég élelmük. Sajnos a háború, amely a világok között dúlt közel negyven esztendeje tartott, nem tett jót a kereskedelemnek és a társadalomnak. Az emberek egymás ellen harcoltak, nem bízhattak egymásban. Sötét idők jártak, legalábbis így szokták mondani, de senki sem tudta, hogy mi robbantotta ki ezt a mérhetetlen nagy konfliktust. Avari városa biztonságot is nyújthatna Rymeth városának, de más megoldás is lehetne.
- Tudtam, hogy itt találom - csendült fel egy markáns, csendes hang Eve mögül nem messze.
Összerezzent erre a simogató hangfoszlányra, majd a válla fölött hátrapillantott.
- Ugyan, honnan tudhatta volna? - próbált közönyös maradni, majd az apró lépcsőfokokon felmászott a kis épületbe és megtámaszkodott az egyik oszlopnál, és a távolban morajló tengert figyelte, ahogyan a hullámok a sziklák éleit nyaldosták és ahogy a hajók hogyan kötnek ki és játszik vitorlájukkal a szél.
- Mindig iderohant, ha baj történt - mosolyodott el, miközben hátra tette a kezét és felsétált hozzá.
- Mit tudhat ön erről? - fordult vele szembe haragosan.
- Eve, még mindig haragszol rám? - vizslatta hatalmas szemeivel a nő vonásait.
Zavarba ejtően tudott nézni, de még hogy! Meg sem kellett rebegtetni a szempilláit, mint a nőknek, ő egy pillantással leigázta a világot. Eve is csak nagyot nyelve tudott közönyös maradni, bár látszott, ahogyan az ajkát harapdálja.
- Én nem haragszom Önre. Talán volna rá jogom? - hunyorgott rá, mire a férfi felnevetett.
- Eve, tisztában vagyok az érzelmeivel...
- Az érzelmeimmel? - artikulált értetlenül, miközben a csípőjére tette a kezeit.
- Persze - fordított hátat, majd leült vele szemben egy vékonyka kis lócára, majd magára mutatott egy kihívó fejmozdulattal. - Sok szívet törtem már össze sajnos és rettentően sajnálom, hogy a tieddel is ez történt, de hívott a kötelesség és...
- Már megbocsájtson! - integetett maga előtt. - De valamit nagyon-nagyon félreértett! Én soha sem!
- Mindenki ezt mondja, ilyen szituációkban, nem kell szégyellni - jelentette ki barátságosan, mire Eve majdnem felrobbant.
- Miért jött vissza? Hogy bosszantson? Hogy felhergeljen? Hogy esélyt adjon, hogy megöljem?
Az utolsó mondatra Crion kapitány szemöldöke a magasba szaladt, de csak horkantott egyet.
- Tudok a légyottokról - vonta meg a vállát.
Eve arcán a döbbenet játszott felváltva a kíváncsisággal és a félelemmel.
- Hogyan?
- Tudja, sokáig nem válaszolt a leveleimre... Tényleg miért is nem? - tette fel érdeklődve a kérdést és bizalmasan előre hajolt.
- Elégettem őket - vont vállat semlegesen. - Télen hideg van.
- Na, és nyáron?
- Néha segítek a konyhán. Mindig akkor, amikor a postagalamb visszarepült - mosolyodott el.
- Tényleg... A postagalambbal mi történt?
- Mondtam, hogy néha segítek a konyhán? - vonta meg a vállát és kérdőn még a kezét is felemelte, mintha ez valami újdonság lenne.
- Nem lehet ennyire gyerekes! - horkant fel a kapitány szem forgatva.
- Gyerek voltam Crion! Ez ezzel jár - jelentette ki határozottan. - Tehát, honnan veszi ezt a badarságot?
- Ugyan, hölgyem - nevetett fel. - Attól, hogy elmentem, nem hagytam önt magára, bármennyire is ezt hiszi.
- Tehát kémkedett utánam? Ugye, tudja, hogy most kiálthatnék és fejét vehetnék - mosolyodott el önelégülten.
Crion elnevette magát, felállt és mögé sétálva a füléhez hajolt. Mélyen beszippantotta a nő illatát, aki erre libabőrös lett.
Sokszor álmodott vele, hogy egyszer visszajön és talán... De elvetette ezt az ötletet, amint az eszébe jutott, hiszen itt hagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. A női önbecsülése nem akart engedni, ezért előre lépett egyet és szembe fordult vele.
- Az inas kihasználja önt, kisasszony - jelentette ki rezzenéstelen arccal. - Veszélyes lehet ez a játék, ha továbbra is folytatja.
- Crion, egy kalitkába zárt madár vagyok. Nem hagyhatom el a birtokot, ezt az apró kalandot is sajnálja tőlem, pont most, amikor az apám... Elad? - csóválta meg lemondóan a fejét. - Ha kiderül, őt megölik, engem pedig bezárnak.
- Eve, egyszer biztos eljön a hercege, még ha toronyba is kerül. Annyit kell tennie, hogy leereszti a haját - fogta ujjai közé a fekete tincseket, mire Eve elmosolyodott.
- És majd felmászik a hercegem? - bólintott Crion, majd Eve elfordult és az oszlophoz sétált. - Amilyen szerencsém van, úgyis lezuhan.
- Mindig is értékeltem a humorát - sétált mögé és tette kezeit a vállára. - Eve, kérem. Hagyjon fel ezzel a játékkal - suttogta.
- Nem menthet meg - felelte csendesen, majd szembe fordult vele.
Egy orrhegynyi választotta el őket. Crion a kezével kisimított egy kósza tincset Eve szeméből és a füle mögé rejtette. Szemeit nem vette le a nőről, szinte falta a látványt. Rég voltak egymáshoz ilyen közel. A kifújt levegő perzselte a másik bőrét. Crion talán egy másfél fejjel magasodott felé és hajolt egyre közelebb, de Eve elfordította az arcát, miközben a mellkasa hevesen fel-le járt, a szíve vadul zakatolt és nagyokat nyelt. Crion továbbra is csak nézte őt.
- Ha nem is hagyja, akkor tényleg nem - válaszolta a kapitány.
- Egy csókkal akar megmenteni? Miféle új taktika ez, kérem? - szegezte neki a kérdést, mire ő csak elmosolyodott.
- Másoknak olyan gyakran osztogatja a csókjait, azt hittem ez még belefér, hogy... - azzal pofon vágta őt.
A szemei szikrákat hánytak a csalódottságtól, a dühtől és a megjelenő könnyektől. Arrébb lökte őt, hogy kiszabaduljon a kezei közül, mire ő megfogta a csuklóját és magához rántotta.
- Eve, nem akartam! Ne haragudj! Csak elragadott az indulat -hebegte.
- A halál! Az ragadjon el! - ordította sértődötten, majd kitépte a karját a szorításából és elrohant.
- Eve, várj! - futott utána ő is.
Nem a kúria felé loholt, hanem a tenger felé, de ott is rossz irányba. Az erdő néha kacifántos útvesztőjében könnyen életet vesztheti az, aki nem figyel és a haramiák felé veheti az irányt.
Így, még soha sem bántották meg! Mindenre fel volt készülve, de erre nem. Egyáltalán nem akart ilyen szituációba keveredni.
Gyerek kora óta ismerte a kapitányt. Öt év volt közöttük. Eve a nagyapjával utazott volna el a tengeren, de ágyú tűzbe keveredtek, ahol a lányt Crion mentette meg. Plátói szerelmévé vált, mint a mesékben. Gyerekszerelem volt, nem tagadható. Csak ő volt az egyetlen barátja, aki meghallgatta és olyan támaszt nyújtott neki, mint senki más a birodalomban. Ezért is érezte támadásnak, amikor ő elment. Egyedül hagyta és fel kellett nőnie. Most pedig visszajött, hogy megkeserítse az életét, pont most, amikor...
- Nocsak, nocsak! - ugrott elé egy koszos férfi, aki meresztette a guvadt szemeit és az ajkait nyalogatta. - Ms. Eve Turner, a kormányzó lánya.
- A kormányzó lánya - visszhangozták a fák, ahonnan folyamatosan ugrottak le a férfiak.
- Eltévedt kedvesem? Talán, segíthetünk? - harsant fel a sejtelmes nevetés, miközben egyre inkább közeledtek felé.
- Azt hiszem... Azt hiszem eltévedtem - próbálta remegő hangján a határozott hölgyet mutatni, kevés sikerrel.
- Tudja, hogy mit beszélnek az erdő ezen részéről kedvesem? - krákogta egy fiatalabb a fülénél, mire Eve megrázta a fejét. - Hogy aki erre jár, többet nem kerül haza.
- Ó, gondolom befogadják őket és új életet kezdenek... Ez kedves - nézett rá Eve mosolyt erőltetve, holott nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinálhatnának ezek egy magafajtával, hiszen két dús kebellel is rendelkezett. A többiek persze felnevettek, majd egyszerre harsant fel, ahogy a pengéiket előhúzták a hüvelyekből.
Eve nagyot nyelve hátrált, miközben vadul körbekémlelt, hogy felmérje az esélyeit. Mellette még mindig nevetett egy férfi, aki csak a derekánál matatott, ő bizonyult a leggyengébbnek közülük, így felé fordulva megfogta a kard markolatát és kihúzta miközben hasba rúgta őt, aki meglepetten fenékre ült.
Többen támadták rá és ő próbált védekezni, ami nem sikerült olyan könnyen.
- Eve! - harsant fel az ordítás, majd Crion is kardot kiöltve vetette bele magát a küzdelembe.
Vadul csaptak össze az emberek. Vad hörgések, horkantások, szitkok reppentek a levegőbe, mintha mi sem lenne természetesebb. Olyan volt ez, mintha ők csak az étellel játszanának, míg Eve és Crion az életéért küzd. Criont öten vették körbe, és ő leguggolva körbe fordulva sebezte meg támadói lábát, akik közül páran felugrottak, ketten pedig hátra estek. Az egyikük tarkón vágta a kapitányt, míg a másik lefogta a karját. A harmadik a gyomrába öklözött, illetve a száját, amely szétcsattant és apró vér csíkok csordogáltak le a mellkasa felé.
Eve-t ketten tartották fel, alábecsülték őt. Hevesen bánt a pengével, és minden mozdulatra figyelt. Mindent fejben kiszámított. Ahogyan az egyikük megemelte a karját, Eve a bordáit célozta meg sikeresen, ám a másik ezután az akció után megragadta a nő karját, erősen szorította a csuklóját, míg a kard kifordult a kezéből. Felvisított, de a lábát meglendítve rugdosta őt meg és fordult felé. Arcon fejelte őt, mert nem ért fel a homlokáig, de ez is eredményes volt, hiszen hátratántorodva szitkozódott a férfi, akinek így eltörte az orrát. A kardért ugrott és neki szegezte. Folyamatosan közelítette felé, míg a férfi hátrált tőle, míg a szakadékba esett éles sikolyok közepette.
Hirtelen fordult meg egyszerre Crionnal. Csak ketten álltak egymással szemben és mind a ketten vadul ziháltak.
A kapitány leeresztette a kardját és felnevetett.
- Mi a baj kapitány? - nézett rá kihívóan, aki nem igazán hitt a szemének. - Nem vagyok elkényeztetett, rózsaszínbe bugyolált porcelánbaba, akinek gondol.
- Nem - nevetett továbbra is. - Jaj, szegény férjének! Inkább hasonlít egy szeszélyes vadmacskára, mintsem egy kormányzó lányára.
- Ne nevessen, mert a szemei bánhatják!
- Köszönöm, hogy figyelmeztet, majd vigyázok! - fordult meg nevetve, de Eve rátámadt.
Egy pillanata volt, hogy védekezzen, míg ők folyamatosan haladtak előre hátra, jobbra és balra. A kapitány arca meglepettségről tanúskodott és nem értette, hogy mi ez az egész, így az első adandó alkalommal ellökte a lányt. Ő felhergelten szökkent talpra és ismét támadásba lendült, míg megvágta a férfi karját és leeresztette a pengét.
- Ki volt az az eszement, aki a maga kezébe kardot adott? - üvöltött rá Crion. - Mi volt ez az egész? Miért támadt meg? Elment az esze?
- Ennyi jár nekem - felelte mosolyogva. - Elégtétel... Amúgy, emlékezzen. Ön adott először kardot a kezembe - hajolt meg előtte és visszafelé indult.
Crion ott állt, a hajába túrt és bámulta az eltűnő alakot.
- Micsoda nő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése