Kapitány és kaloda 1.

Sziasztok!
Újabb novellácskát hoztam nektek, melynek hamarosan hozom a következő részét. Azért bontom kisebb szeletekre, mert egyben lehet, hogy sokaknak nagyon hosszú lenne. A középkori fantasy kedvelőinek teljes mértékben ajánlom, remélem sikerül egy nem sablon történetet kikerekítenem a végére! :)
( Ja, és most megpróbálok nem kínozni senkit! :D )
Kellemes időtöltést! :)
C.

- Ön ezt nem gondolta komolyan! - jelentette ki hevesen a fiatal nő, aki dühösen meresztette a gesztenyebarna szemeit az előtte álló szobalányra.
- Hölgyem! Nem akartam felzaklatni már kora reggel!
- Sikerült! - simogatta a homlokát. - Ki látta még?
- Nem tudom - hajtotta le a fejét, miközben a kötényét babrálta.
- Derítse ki! Még az hiányzik, hogy az apám fülébe jusson! - adta ki az utasítást. - Menjen már! - mutatott a vastag faajtóra.
- De a ruha...
- Fel tudok öltözni egyedül is! Siessen! - ripakodott rá megint, majd megvárta, hogy távozzon.
Amikor az ajtó becsapódott mögötte nagyot sóhajtva leroskadt a baldachinos ágy szélére. Az arcán az aggodalom ráncai jelentek meg nyugtalanítva őt, hogy vajon mi fog történni, ha ez kiderül.
Nem maradhatott itt, mert az még gyanúsabb lett volna, így erőt vett magán és a tükörhöz sétált, ahol leült az alacsony fa kisszékre és előre vette a vállán át a fekete, hullámos haját, amelyet kefélni kezdett. A tükörben folyamatosan az arcát figyelte és próbálta felidézni az estét és azt, hogy vajon megéri-e ez. Mindeközben a haját laza kontyba tűzte, majd a paraván mögé sétálva magára húzott egy sötét kék, arany hímzéses egyszerű ruhadarabot, majd büszkén felszegve a fejét kivonult a szobájából.
Ahogy elhaladt a személyzet mellett mosollyal köszöntötte őket, akik viszonozták ezt a gesztust. Páran szóba is elegyedtek a hölggyel, fel-fel nevettek a közvetlenségén, majd hagyták, hogy tovább folytassa az útját. Valójában nem volt mindig ilyen házsártos, mint az imént. Eredetileg jószívű, kedves és nagylelkű, bár az anyja és fivére halála óta, eléggé magába fordult és sokat változott. Talán komolyabb lett.
Az étkezőbe ment, ahol már a hatalmas tölgyfa asztal tele volt mindenféle finomsággal: pékáruval, amelyet a falu legjobb pékje sütött, sült tojással, szalonnával, gyümölcsökkel, különféle teákkal. Mindig annyi étel foglalt itt helyet, hogy egy komplett hadseregnek is elegendő lett volna. Emiatt mondjuk sokszor volt vita a szakácsnővel, hiszen a faluban nagyon sokan éheztek, míg ők itt tengették a napot.
Lassan a megszokott helyéhez sétált, ám észrevette a másik négy terítéket is. Hunyorogva pillantott körül, hogy vajon ki tudja őt felvilágosítani arról, hogy kik a korai vendégeik, de nem tartózkodott odabent senki.
- Eve! - harsant fel a jókedvű hang az ajtóból.
Eve megfordult és mosollyal az arcán ment köszönteni az édesapját, aki magához ölelte a lányát és eltusolta az etikett által előírt szabályokat. A hölgy arcán a meglepettség minden színe szikrázott, de nem tudta hova tenni ezt a gesztust. Annyiban volt biztos, hogy ő még nem tud arról a kis afférról.
- Nahát, milyen jó kedve van, apám! - nevette el magát.
- Szép napunk van! - csapta össze a tenyerét és komótos léptekkel az asztalfő felé indult, mire Eve szemöldök összehúzva követte a mozdulatait.
A kopott lovagló csizmáját viselte, melyben a fekete nadrágjának a szára eltűnt. A derekán egy veretes öv díszelgett, amelyen a család jelképe is díszelgett. A fehér inge fölött egy sötétkék mellény feszült, amelyről mindenki azt hihette volna, hogy direkt öltözött össze a lányával. A körszakállán már az ősz szálak vették át az uralmat, de a válláig érő haja még mindig olyan ébenfekete volt, akárcsak Eve-é.
A székhez érve végig húzta a padlón, amely vészjóslóan sikított fel, majd leült. A szék megreccsent alatta, de nem ellenkezett.
- Apám, a többi teríték miért van itt? - foglalt ő is helyet kicsit csendesebben, mint a felmenője.
- Vendégünk lesz - felelte sejtelmesen széttárva a kezeit az asztalon.
- Arra rájöttem - nevette el magát feszélyezve - de mégis, kik a vendégeink?
 És végszóra kinyílt az ajtó, mire mind a ketten felemelkedtek a helyükről.
A komornyik a kézfejével intett, majd mélyen meghajolt, ahogyan elhaladt előtte három úr. A szomszéd város bárója mogorva tekintettel haladt előre, miközben a száját húzogatva tekintett körbe a teremben, ahol a hatalmas boltíves ablakokon áradt be a sziporkázó napfény és mellettük a falakon különféle festmények, örökölt holmik, kardok sorakoztak, illetve a vadászatból szerzett zsákmányok koponyái, agancsai. Félelem keltő volt, ahogyan olyan szaporán halad előre, mintha otthon lenne. Az ősz haja a vállára omlott, aranyhímzéses fekete kabátot viselt, amely alatt fehér ing feszült. Őt a két fia követte. Teljes ellentétei voltak egymásnak, bár mind a ketten magasak és elegánsak voltak. Az egyiküknek aranyló, rövid fürtjei voltak és szemtelenül kék szemei, amelyek Eve tekintetét kereste, hiába, hiszen ő nem pillantott fel. A másiknak a barna haja tökéletesen hátra simítva állt, bajusza is illedelmesen követte az ajka vonalát.
- Collins! Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat a fiaival együtt - veregette meg a báró vállát, akinek az arcán először terült el egy mosoly szerű valami.
- Ugyan! A kormányzónak mindent - nevette el magát. - Milyen szép ifjú virágszállá nőtt a leányod - futtatta végig a szemét az előtte álldogáló nőn, aki most először nézett fel.
- Örülök, hogy vendégül láthatjuk önöket - mosolyodott el. - Sajnos én csak az imént értesültem az érkezésükről, ha korábban tudom meg, akkor valami alkalomhoz illőbbet veszek fel - nézett az apjára szigorúan.
- Ha megbocsájt kisasszony, önnek remekül áll ez a hétköznapi öltözék is - villantotta ki fehér fogait a bajszos, Eric.
- Köszönöm - préselte össze az ajkait, majd helyet foglalt. - Nos, ha jól látom, még várunk valakire, vagy csak a személyzet elszámolta a terítéket.
- Még van számodra egy meglepetésem.
- Még csak az hiányzik - dünnyögte halkan magában.
Az ajtó kinyílt és az inasok beszállingóztak, hogy kiszolgálják a vendégeket.
Egy magas, sármos férfi egy kancsóval a kezében járt sorra, hogy a poharakat színültig töltse. Eve előtt foglalt helyet a báró és éppen neki töltött, amikor a hölgyet fürkészte a zöld szemeivel, aki elmosolyodott.
- Tölthetek? - ért mellé, aki helyeslően bólintott. - Ha megengedi, ma egészen káprázatosan néz ki...
- Való igaz! - ütötte össze a tenyerét az ajtóban egy másik férfi.
A hangra mindannyian összerezzentek. A kormányzó felállt és őt hitetlenkedve a lánya is követte.
A büszke, szép dalia mosollyal az arcán közeledett a reggeliző tömeg felé. Eve erősen küszködött, hogy ne legyen rosszul.
- Kapitány! - nevette el magát a kormányzó.
- Crion kapitány! - mondta a báró hüledező hangon és amint odaért kezet fogott vele és a fiaival. - Rengeteg történetet hallottam önről és a flottájáról! Már-már csodálói vagyunk annak, ahogy a tengerünket védi.
- Ezek a magasröptű szavak! - nevette el magát a bársonyos hangján, amelyektől Eve karján a libabőr futott végig. - De köszönöm! Igyekszünk. Elnézést a késésért, de a kikötés nem megy mindig olyan egyszerűen - ecsetelte, majd megkerülve a kormányzót a nőhöz sétált. - Ms. Turner! - emelte meg a kézfejét és csókolta volna meg, de ő elrántotta. Mosolyogva egyenesedett ki, mint egy igazi szívtipró. - Örülök, hogy ennyi év után újra látom.
- Bár én mondhatnám el ugyanezt - mosolyodott el ő is. - Tudja elég gyakran fohászkodtam, hogy süllyedjen el a hatalmas önbizalmával és a hajójával együtt, vagy hogy falja fel önt egy tengeri bestia, de úgy látom, az imáimat nem hallgatták meg odafent.
- Mindig is imádtam, ha bókol nekem.
- Eve, ülj le! - morogta az apja, mire megrázta a fejét és szófogadóan helyet foglalt.
Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet, és inkább akasztaná fel magát az affér miatt, de ő is belátta, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy színt valljon. Megpróbált jó képet vágni, ehhez a szörnyű reggelihez, és ahhoz a tényhez, hogy mellé ült Crion kapitány.
- Meséljen kapitány az útjáról!
- Nem szeretném untatni önöket - emelte fel mentegetőzve a kezeit.
Sötét barna haja, amely feketének is tűnhetett volna a tarkóján egy szoros, apró lófarokba volt fogva, habár legfeljebb a válláig érhetett csak. A hatalmas mélybarna bogár szemeit a sűrű, hosszú fekete szempillái foglalták keretbe. Telt ajkai körül férfias borosta díszelgett.
- Köszönjük - vigyorodott rá Eve. - Megtisztelő, hogy nem akar minket hajnalok hajnalán visszaaltatni,
- Eve!
- Ugyan! Teljesen igaza van - emelte fel a kezét a kapitány ismét. - Meséljen ön Ms.Turner. Hogy s mint?
- Talán hat évet nehéz lenne szavakba önteni - fordította felé az arcát ártatlanul.
- Igaza lehet, szerencsére a szemei sokat elárulnak pont, mint régen - fordult felé ő is, hogy jobban szemügyre vehesse őt.
Eve arcán az undor és a gyűlölet mintája vonaglott, majd észbe kapva ismét felöltötte az álarcát és semleges kifejezéssel bámult a kapitányra, aki szemtelenül elvigyorodott, hiszen mindig is imádta, ha ilyen heves érzelmeket tudott kiváltani a hölgyekből. Eve megrázta a fejét és legszívesebben az asztalra csapott volna - ha nem rögtön a kapitány képére-, ezért inkább visszafordult és megköszörülte a torkát.
- Megtudhatom, hogy mi ez az egész? - tette fel a kérdést viszonylag higgadtan az apja felé fordulva.
- Nos, arra gondoltunk, hogy megerősíthetnénk a kapcsolatunkat Avari városával, ha kötünk egy egyezséget.
- Ez remekül hangzik, hiszen akkor a kereskedelmi kapcsolat állandó lenne és lenne a környékbelieknek elegendő élelmük - jelent meg az arcán az őszinte mosoly és fellelkesülve szólalt meg. - Ez remek! Na, és mi lenne az egyezség?
- Te - harapott az ajkába a kormányzó, miközben az ujjait ütögette össze.
- Én? - hunyorgott rá a lánya.
- Arra gondoltunk, hogy mi lenne előnyösebb, mint egy házassági szerződés... - szólalt fel Collins, mire az inas elejtette az arany kancsót és elnézést motyogva kapta fel rögtön a földről, míg pár szobalány sietett be, hogy feltörölje a kiöntött vizet, Eve arcát elöntötte a pír és hitetlenkedve pislogott remélve, hogy valamit rosszul hallott. - Két fiamat is elhoztam, hátha valamelyikük elnyeri kegyed szívét minél előbb.
- Nem. Ez rettenetes ötlet! A válaszom nem.
- Eve...
- Nem! - állt fel az asztaltól.
- Nem te döntesz! - követte őt az apja is. - Ez már eldőlt! Ülj vissza!
- De...
- Azt mondtam...
- Nem...
- Az apád szava szent! - üvöltött rá ingerülten.
Szinte megfagyott a levegő odabent. Mindenki feszülten figyelte a két álló alakot, akiknek hevesen emelkedett a mellkasuk fel és le, hogy az ujjaik hogyan fonódnak ökölbe, majd ismét vissza.
Mind a ketten makacsak voltak, soha sem egyeztek. Eve nem akart férjhez menni, mert elvakultan vallotta az anyja hitét, aki eredetileg egy katona volt, hogy nem kell a nőnek pesztonka, hogy magabiztos legyen és megvédje magát, hiszen kell a kaland az életébe. Élni akart... Még egy kicsikét, hiszen ő is akart gyerekeket, és fiatal anyuka akart lenni, de nem tizennyolc évesen.
- Elnézést! - nyögte, majd megfordulva az ajtó felé indult.
- Eve, ülj vissza! Nem hallod? - üvöltötte utána az apja, de ő kifordult a teremből.
A dühtől, félre söpörte a poharát, melynek tartalma az asztalra borult.
- A megállapodás áll, ne aggódjon - nézett rá a báróra, aki helyeslően bólogatott.
- Majd az én fiam megmutatja a lányának, hogy a nőknek hol a helye. Eric, menj és...
- Attól tartok ez rossz ötlet - szólt közbe a kapitány, aki folyamatosan az ajtót bámulta. - Ismerem Ms.Turnert elég heves a természete és, ha kell a szoknyájával is képes lenne megvédeni magát.
- Hat éve látta utoljára - emlékeztette a kormányzó.
- Úgy bizony, tehát jobb lesz, ha én most megkeresem és jobb belátásra térítem, mint egy idegen - nézett a két fiatalra, akiknek egyszerre emelkedett meg a szemöldöke. - Ha megbocsájtanak - állt fel az asztaltól és büszkén kisétált az étkezőből.
- Akkor hát... - habozott kicsit a kormányzó. - Együnk!