Pesti éj

Városi fények tekintenek az égre,
Kérve a sofőrt, hogy vigyázzanak a világiak épségére.

Kivilágított ragyogó boltívek Budapest szívében,
Óvó karként intenek figyelemre.

Tekintélyes építmények csábítanak egyre és
Köpik a szépségüket a vándor szélvédőjére.

De miért akar vak lenni az ember és külső figyelőként
Csak várni a mesterséges szépségre?

Andalító muzsika árad a gépezetből,
És a szél kéri fel egy laza swingre a lobogó emberi tincseket.

Mesél a város éjjel, amikor táncra kélnek a fények,
S a kipufogó bűze ambróziaként lüktet az orrüregekben.

Ilyenek. nagyvárosok: büdösek, de szépek,

Főleg a reményteli, angyali fények.

Lázálmokkal gyötörnek meg egyre,
De mosolyogva tekintesz végig a Duna feletti pillérekre.

Szép ez a város hiába mondod,
Hogy ronda és dohányos.

Az embernek is van szenvedélye,
A városnak miért ne lehetne?

Övé a szmog és a szépség kergetése,
Az égi fények csábító sötétjében.

Állj ki a hídra és tekints végig a Dunán,
Mit látsz a horizonton át?

Kharón szedi a lelkeket,
Vagy az angyalok kergetik a verebeket?

Egy hajléktalan kuporog egy padon,
Csendben, ridegen szuszog.

Megijedsz tőle és elkerülöd,
Utánad néz, megtöröd.

Egyedül lesz megint, s te hagyod,
De felnéz a pesti égre, mint egy halott.

Elmosolyodik és nagyot szippant,
A fények az arcára mosolyt rajzolnak.

Zöldre vált a lámpa,
Új színt hozva a sivár szivárványba.

Felbőg a motor s elfut melletted a világ,
A fények elhalnak, mint egy törött szárnyú égi, földre hullott virág.