Éden

Sarokban sarkamon ülve pillogtam ki az ablakon,
Vágyakozva a fényért és a mosolyért az egykori arcomon.
Visszanéz egy rideg tükörkép, mintha valódi volna,
Elmosolyodok lassan, hazudva, mintha csak igaz volna.

Sóhajok szakadnak fel mélyről, mint amikor a gyöngyök pattognak a kövön,
Egy pillanat alatt eláraszthatja az embert az emlék özön.
Hitetlenkedve nyitottam meg az ablakot, hogy lássam a nyírfa alatti alakot,
A tavasz fényjátéka játszott s alkotott.

Szemeimet lehunyva ott ültünk ketten egymással szemben,
Egyre csak szemléltük egymást a halk madárcsicsergésben.
A mosolyodtól kirázott a hideg s elnéztem,
Hiszen tudtam, hogy ezzel a pillantással is csak vétkeztem.

Felálltál s elmentél, rózsaszín világot építettél:
Vattacukorból volt az ágyam, s csillámló cipővel a gondolataim közt katonaként meneteltél.
Újra kimentem és ott voltál,
Közelebb jöttél, bemutatkoztál.

Beszéltél s beszéltem, nekem és neked,
Nyár lett és tombolt a szenvedély, bennem és benned.
Mint amikor a vulkán sárkány módjára okád,
Úgy emésztett belülről a vágy, hogy megszűnjön a blokád.

Megrészegítettél, mint egy rossz szesz,
Amikor hozzám érve úgy tettél mint egy gyerek, ki rosszat tesz.
Nem értettem és elmentél,
Kétségek között szétszedtél.

Kerestelek, de nem találtalak,
Aztán másnap megláttalak.
Őt karoltad úgy, ahogy azt én képzeltem,
Neki suttogtál a füleibe, amit én csak reméltem.

Mint akinek a fogorvos a szívet húzta volna ki,
Kicsinyes mosollyal hátat fordítottam neki.
Leültem a megszokott kis padomra,
Leült mellém, várakozva.

"Azt hittem szeretsz és hogy nem vagy tuskó,
Talpnyaló ökör és tapló.
Elhitettél velem egy hamis képzetet,
Felfordítottad bennem a világnézetemet.

Fordulj fel és hagyj engem békén,
Utállak téged és rohadt világbékét.
Legyen akkor háború, vér, fájdalom és szenvedés,
Öljük meg az érzelmeket s ne legyen többé szeretés. "

Gratulálok - mondtam halvány mosollyal,
Magához húzva átölelt ragyogva.
Sírni szerettem volna, mert utálom,
Szerettem volna, ha utálattal néz rám síromon.

Nem utáltam és nem utált.
Hogy utálhatott volna?
Szeretett, mint én is őt,
De őt jobban, míg engem nem, sőt.

Ha utált volna nem fájt volna,
Kegyetlen torz lelki anarchia.
Hevesebb lett volna az érzelem,
Szenvedéllyel kérlelem.

Elfogytam a szavakból és nem mazochiskodtam többet,
Felálltam és a házba söpörtem.
Eltűntek a színek, fehér lett a táj,
Míg odakint újra tombolt a nyár.

Kinyitottam a szemeimet,
Keserédes mosolyra görbítettem ajkaimat.
Az alak nem tűnt el, hiába pislogtam szaporán
- Lejössz? - kérdezte aztán mogorván.

- Le...- feleltem csendesen,
felálltam a párkányra mint a filmekben.
Ő rohanni kezdett én meg álmodni,
Felhők között szárnyalni.

A hajam lobogott és súlytalan voltam,
Erős karok között landoltam.
- Te idióta nyavalygó hisztérika! - förmedt rám, mint egy rendőr a bűnösre,
Magához húzva megcsókolt, mint Ádám Évát az Édenben...