Történetük

A padsorok megteltek a város lakóival, hiszen elég ritka eseménynek számított, ha valaki megházasodik, főleg idefent, a levegőben.
Amióta a negyedik nagy háború után a város felemelkedett, odalent az elöljáróktól engedélyt kellett kérni minden nagyobb esemény miatt, de ez a mai kivételes alkalom volt. A lenti helytartó fia házasodott, így nem volt szükség sürgönyre. Az emberek halkan beszélgettek, ez olyan érzést keltett a templomban, mintha a halkan morajló óceánt hallgatnák az egybegyűltek a tengerparton. Mindenki ünnepi díszbe vágta magát. Tollas kalapok, színes uniformisok, gazdag mosolyok, kivéve egyet. Egy nőét, aki ott ült a második padsorban és a vigyázzban álló fiatalembert szemlélte az oltárnál. A férfi magas volt, délceg és büszke. Széles vállaira az öltöny tökéletesen rásimult. A hosszú, karcsú mutatóujjával meglazította a nyakkendőjét és, mint aki érezte, hogy figyelik oldalra pillantott azokkal a hatalmas gesztenye barna szemeivel, amelyeket a gigászi méretű, sűrű szempillái kereteztek.
Megfeszült, ahogyan a kínlódó lányra pillantott. Méregzöld szemeivel a láthatatlan könnyek fátylán át pislogott a fiúra, majd keserédesen elmosolyodott és, mint akinek nem fájna semmi kín a szemeibe nézett. Álltak és néztek, mert nincs lenyűgözőbb, mint a szenvedés, aztán megszólaltak a harangok és mindenki hátra pillantott, csak ők nem. Jól tudták, hogy ezzel az el nem kezdett tündérmesének is vége szakadt.
- Sora, - hajolt a nő füléhez egy magas, idősebb férfiú, Leon, a férje - kérlek, nézz hátra - tette kezét a felkarjára, majd az oltáron lévő férfira nézett jég kék szemeivel, aki a földre pillantott, majd a közeledő menyasszonyra.
Sora hitetlenkedve nézett Leon szemeibe, aki megértően pislogott egyet és a menyasszonyra pillantott, míg a párja szorosan lehunyta a szemeit, majd a gondolataiba merült, a múltba.

- Készen állsz? - simította meg öreg, véreres kezeivel a nevelő apjám az arcomat és a homlokomhoz hajolva, megcsókolta, majd a fátylat lehajtotta.

- Nem - ráztam meg a fejemet nagyot nyelve. - Nem állok készen.

- Ne nevettess! - szólt rám szigorúan. - Ez a feladatod.

- Nem az enyém - lábadt könnybe a szemem. - Sokkal inkább a tied.

- Ezt most fejezd be lányom, és legalább tegyél úgy, mintha boldog lennél! - szólított fel, majd kezembe nyomva egy kála csokrot eltűnt az ajtók mögött.

A szemeimet összeszorítottam a fehér csipke anyag alatt, miközben az ajkamba haraptam. Amikor újra kinyitottam, a méregzöld tekintetem a könnyek fátylán át szemlélte a körülöttem lévő világot és láttam magamat az előttem álló tükörben. Csak pár perc volt már a ceremónia megkezdéséig. Nem tudtam, hogy mi lenne a leghelyesebb dolog amit tehettem volna. Elfuthatnél, de legyek gyáva? Cáfoljam meg önmagamat? Nem, azt nem tehettem meg. Tűrnöm kellett, mint egy igazi amazonnak.

- Sora- szólított meg csendesen egy magas, jóképű fiatalember, akinek hatalmas gesztenye barna szemei voltak és apró borostája.

- Matthew, te, mit keresel itt? - fordultam a hang felé ijedten. - Miért jöttél ide?

- Azt hitted férjhez mehetsz nélkülem? - vigyorodott el keserűen.

- Miért jöttél ide? - tettem fel ismét remegő hangon a kérdést.

- Sora, én csak...

- Nem vagyok rá kíváncsi - jelentettem ki határozottan.

- Szükségünk van rád - jött közelebb.

- Nélkülem is meg tudjátok oldani - fordultam el, de megragadta a karomat és magához húzva felé fordultam.

- Szükségem van rád, Sora. Ha nekik nem is, de nekem mindenképpen - felelte csendesen, miközben az arcomat mustrálta.

Értetlenül tekintettem rá, és éreztem, hogy a homlokomat is összeráncoltam a hallottak miatt. Nem lehetett, hogy ennyi év után, pont most mondja nekem ezeket az elképzelt, epekedve vágyott szavakat. Nagyot nyelve figyeltem a komoly tekintetét, a hívogató ajkait, a szája szélén megbúvó apró mosolyt.

- Sora, kérlek - suttogta ismét, a lehelete csiklandozta a bőrömet, majd egy aprót ugortam, amikor a harangok fülsértő ricsajjal megszólaltak. - Kérlek, mondd, hogy este eljössz!

El akartam fordulni, hiszen lassan nyílott a kapu, de ő visszarántott.

- Ígérd meg!

- Azt sem tudom, hogy hova Matt. Kérlek, hagyj békén - suttogtam, majd mint a kámfor, eltűnt.

Megviselten tekintettem oda, ahol az előbb állt, majd megigazítva a ruhámat az ajtók felé fordultam. Amint kitárult kimért léptekkel haladtam előre, miközben a padokból szánkozó tekintetekkel illettek engem, még a szobrok és a freskók is engem méregettek, mint egy áldozati bárányt. Hamis, bíztató mosolyokat küldtek felém és összesúgtak, hogy milyen szép is a menyasszony, közben nem tudták, hogy a lelkem feketében vonul a vesztébe. Ők hittek a boldogságban és abban a csalfa reményben, hogy egy kényszerházasság csak jó, kifizetődő lehet. De az emberek csak azért hisznek, mert szükségük van a remény ópiumára, csak éppen nekem nem adagoltak eleget ebből a szerből.

Mint egy sóbálvány, csak álltam Leonard mellett, aki mosolyogva pillantott rám, amikor csak rámnézett. A monoton szöveg nem jutott el az agyamig, csak Matthew szavai jártak a fejemben, hogy szüksége van rám. Ennyi év után, most mondta ki a számomra kedves szavakat, amelyek most idegennek tűntek és távolinak.

- Sora?

- Hmm? - ráztam meg a fejemet és pillantottam az Atyámra.

- Akarod férjedül az itt megjelent, Leonard Clayton parancsnokot? - tette fel a kérdést szigorúan figyelve engem, míg én a földre pillantva hezitáltam.

- Ak... Akarom - mondtam halkan és felpillantottam.

- Ezentúl önök férj és feleség. Megcsókolhatja a kedvesét! - sóhajtott fel a pap, mire Leon a fátyolért nyúlt.

A szoknyámat néztem és erőlködtem, hogy ne sírjam el magamat. Az ujját az állam alá helyezte és kényszerített, hogy ránézzek.

- Jól vagy? - suttogta aggódva, mire aprót bólintottam. - Megcsókolhatlak?

- Ez a kötelesség nem? - mosolyogtam rá, mire ő hunyorogva, kicsit töprengve, de az ajkaimhoz hajolva, apró, gyengéd csókot lopott, mire a tömeg örömmel felállt és tapsolni kezdtek, mintha mi sem lenne természetesebb.

Mosolyt erőltetve fordultunk az ünneplők felé és a templom elé vonultunk, hogy fogadjuk a gratulációkat, köszöntéseket, a sok képmutató hazugságot, a módit, az illemet.

Oldalra pillantottam, amikor láttam, hogy Matthew felénk tart a kimért, büszke lépteivel.

- Leon - vigyordott el, mire ő is a hang felé fordult és fivére elé sietve magához ölelte őt. - Gratulálok!

- Matt, micsoda meglepetés! - tolta el magától az öccsét, hogy még inkább szemügyre vehesse. - Nem tudtam, hogy eljössz.

- Nem is volt tervben, de ne menjünk bele a részletekbe - húzta el a száját. - Nem tartom fel a sort. Gratulálok Sorának, és itt sem vagyok - ölelte magához ismét a bátyát. - Majd még találkozunk. Á, Sora - lépdelt felém és a kezeit nyújtotta nekem, míg ő a lépcsőn felfelé igyekezett. Habozva, de megfogtam őket és éreztem, ahogyan egy papírdarabot csúsztat át nekem, amitől értetlenül pislogtam rá. - Gyönyörű vagy - nézett rajtam ismét végig, mint egy kiéhezett vad, aztán elém lépett és magához ölelt. - Mindent leírtam. Kérlek, gyere el, Sora! - suttogta a fülembe, majd lágy csókot nyomott az arcomra és eltűnt, megint.

A titkos üzenetet néztem a tenyeremben, majd egy gyors mozdulattal a kesztyűmbe rejtettem és tovább mosolyogtam, mint egy jól nevelt kislány.

Nem volt lagzink, hiszen Leonnak dolgoznia kellett. Ő volt a rendfenntartás őre, soha sem pihenhetett. Ahogy véget ért a templomi mizéria, hazamentünk, hogy összeszedjek pár holmit, majd hozzá, az új otthonomban, ahol rögtön magára öltötte az egyenruháját.

Míg ő készülődött én elefántként óvatosan végig jártam a barlangját, hiszen soha sem engedett be ide még senkit. Az ujjaimat végig húztam a sarokban álló zongorán és tekintetemet a könyvritkaságain futtattam végig, míg az megállapodott egy régi, öreg női arcképen. Hunyorogva nyúltam utána és simítottam rajta végig így próbálva rájönni, hogy ki lehet ez a nő.

Hallottam, ahogyan Leon közeledik, így a képet visszatettem, mintha mi sem történt volna.

- Ugye, nem haragszol, hogy rögtön, az első éjszaka egyedül kell, hogy hagyjalak? - lépett előm, miközben a nyakkendőjével babrált.

Elnevetve magam kaptam utána, hogy segítsek neki, mielőtt megfojtaná magát.

- Gyakrabban kellene mosolyognod - közölte halkan, mire felpillantottam rá.

Markáns arcvonásai voltak ugyanúgy, mint az öccsének, bár az ő szemei inkább hasonlítottak a barlangokban lévő jégkristályokra, mintsem a gesztenyékre. Ő szőke volt, nem pedig barna. A szemei alatt szarkalábak húzódtak, így már látszott rajta, hogy közelebb van a harmincöthöz, mint a húszhoz.

- A mosolyokat sem szabad túlzásba vinni - jegyeztem meg kedvesen. - Egyébként nem haragszom, nem voltam valami fényesen. Szerintem kipihenem magam és holnapra minden rendbe jön.

- Úgy legyen - csókolt homlokon, és kisétált az ajtón.

Hosszú percekig néztem utána, hogy nem-e jön vissza valamiért, majd lerogytam az ágyra és lehúztam azt az átkozott kesztyűt, amely alatt az aprócska kis titok perzselte a bőrömet. A fecni a padlóra esett és rögvest utána kaptam, mintha ez a kis lapocska képes lenne arra, hogy megrengesse a földet.

“ Drága Sora,

A felkelőknek szüksége van Rád. Leutazunk, hogy tárgyalhassunk. Találkozzunk a mólón, tízkor.

M.”

Felpillantva körbe néztem csodálkozva, hogy biztos rosszul olvastam, aztán újra végig pillantottam a sorokon, hátha csak a képzeletem játszadozott velem, de nem. Semmi változás nem történt.

Szökjek el? Talán, ha csak megpillantanám, hogy mit akarnak... Butaság, pontosan tudtam. Meg akarták akadályozni, hogy a lázadást, amely már a lenti tartományok között úrrá lett, leverjék. Ők, ahogyan én is, békét akartunk, de hogy ezt elérjük, harcolnunk kell érte. Az én hibám, hogy erre a lépésre szánták el magukat, hiszen működött az óvárosban egy titkos társaság, akik a rendszer, azaz Leon ellen voltak, és én hajtottam mindig azt, ha nem megy békésen, akkor szerezzük meg erővel azt, amit akarunk. Sok hülyeséget csináltunk polgárpukkasztó eseményeink, zendüléseink miatt sokszor kerültünk a bírák elé, illetve Leonard irodájába. A nevelőapám elég rég óta ismerte őt és sokat beszélt vele, hogy engem mentsen és ne csukjon a rácsok mögé, emiatt találta ki a legrosszabb megoldást: börtönbe zárt. A lélek és a fogadalom börtönébe, házasság címszó alatt. Nem azzal volt gond, én kedveltem a parancsnokot, de nem szerettem úgy, mint... Mint ahogy kellett volna. Színészkednem kellett mai napig... De valljuk be, pocsék előadó vagyok, a fegyverekhez sokkal jobban értek és a szökésekhez.

Erőt véve magamon felállva a bőröndömhöz léptem, és kutatni kezdtem benne, míg meg nem találtam a fekete nadrágomat és kapucnis felsőmet, majd egy apró mosoly kíséretével berontottam a fürdőszobába.

Odakint csípős szél fújdogált, miközben a móló felé siettem az árnyékban maradva lopva hátra-hátra pillantva, hogy nem-e követ valaki. Elég érdekesen vette volna ki magát, hogy Mrs. Clayton a nászéjszakájuk helyett a sötét éjszakában kószál.

Előrefordulva zsebre dugott kézzel haladtam előre és erőlködtem, hogy ne forduljak vissza a lelkiismeretem miatt.

- Állj! - lépett ki elém két katona, akik az egyenruhájukban díszelegtek előttem.

Megtorpanva pislogtam a földre, hogy most mi lesz és mit kellene tennem. Nagyot nyelve folytattam az utamat feléjük és próbáltam megőrizni a hidegvéremet.

- Nem hallotta? Álljon meg!

Gyorsítottam és megacéloztam magam, ahogyan közeledtem feléjük, majd kilőve közöttük elrohantam, mint egy eszelős. Ők észbekapva ordítozva utánam eredtek és egy golyó is elsuhant mellettem, amely az egyik hordót kilyukasztotta. Szitkozódva tekintettem hátra, majd a szembe jövő korláton megtámaszkodva leugrottam az útra, ahol tovább loholtam keresztül a hídon, míg továbbra is lövöldöztek felém. A torony óra elütötte a tizet és zengve adta tudtul, hogy mindjárt lekésem a találkámat. Ahol csak tudtam rövidítettem. A pékség mellett rohantam el, amikor megpillantottam a dokkokat a parton. Csak fohászkodtam, hogy még ott legyen. Ez volt az utolsó reményem.

Hátra pillantva láttam, hogy a két tagú társaság hét főre nőtt, amelytől az adrenalin szintem még jobban megugrott, mint előtte. A fa hordók között lejtettem végig, és ahogy haladtam mindegyik megmozdítottam, vagy felborítottam, hogy ne legyen könnyű dolgok.

Rettegve vettem észre, hogy a Freedom, nevezetű hajó már az égen lebeg és komótosan távolodik a parttól. Nem lehetett itt vége.

- Matt! - kiáltottam el magam teli torokból, ahogyan a kikötő pereméhez értem. - Matt! - visítottam ismét hisztérikusan a sötétbe, míg nem valaki felrántott a derekamnál fogva és a vékony pallóra tett, míg szorosan ölelt magához.

- Késtél - suttogta a fülembe, amelytől és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

- De itt vagyok - pillantottam sután oldalra.

A Hold fénye a sunyi mosolya körül táncolt és komolyan tekintettem rá, mire viszonozta pillantásomat. Minden egyes rezdülését megjegyeztem, ahogyan a hajó felé tartottunk és ez az arc, örökre az emlékeimbe égett.

- Khm... - köszörülte meg a torkát és lányos zavaromba lepillantottam, amikor egy felhő felett reppentünk át. - Majd, most fogunk ugrani, szoríts erősen! - adta ki az utasítást, mire grimaszoltam egyet és az agyamon átsuhant a gondolat, hogy soha a büdös életbe nem foglak elengedni. - Most! - erre átkaroltam, míg ő elrugaszkodott és mint a filmekben, egy pillanatra repültem a holdfényben és olyan érzésem volt, mintha mi lennénk Pán Péter és Wendy.

Ahogy közeledett a fedélzet a mellkasához bújtam, hogy ne fájjon annyira, ha pofára esnék. Ő átkarolva magára rántott, amikor földet fogva megfordultunk a talajon.

Felnyögtem a hirtelen becsapódás miatt, majd szemügyre vettem, hogy ő megvan-e?

- Jól vagy?

- Persze - somolygott, ami miatt fülig pirultam, majd egy kósza hajtincset a fülem mögé igazított, miután a kapucni leesett a fejemről. - Féltem, hogy nem jössz el.

- Miért? - pillantottam rá bizalmasan, kezemet pedig a mellkasán pihentettem.

- Mert...

- Nocsak, nocsak! - nyikorgott a falap a sötétből. - Azt hittük, soha nem értek ide - csacsogta Nica, miközben folyamatosan közeledett felénk és kezet nyújtott, hogy felsegítsen.

Szúrós tekintettel méregettem és legszívesebben elütöttem volna a kezét, de ehelyett uralkodva magamon lemásztam Mattről.

- Kalandos utunk volt - jegyeztem meg, amikor egy magasságba kerültünk. - Van valami tervetek?

- Azt hittem, hogy neked van.

- Úgy indultatok el, hogy nem döntöttétek el, hogy mit fogtok csinálni? - szaladt magasba a szemöldököm.
- Tudtuk... - kezdte volna Nica, de Matt a szavába vágva folytatta.

- Reméltük, hogy eljössz.
- Aha... Szedjük össze a többieket! - adtam ki a parancsot és elindultam a kabinok felé.

Furcsa volt, hogy a mi kis alakulatunk volt az a "szervezet", amely saját ügyének tekintette a társadalom akaratát. Odalent csúcstechnológiás kütyük működtek, de idefent ez nem volt jellemző. Persze, voltak számítógépeink, meg hasonló fontos készülékeink, de a háború óta mindenféle tömegkommunikációs eszköz felmondta a szolgálatot. Igen, próbálták helyre hozni a gondokat, de ez nem éppen sikerült. A fentiek feladata volt az, hogy egy utópisztikus államot mutassanak a lentieknek, mint követendő példát, de persze a mi "jólétünk" teljesen elérhetetlenné tette azt, hogy odalent elcsituljanak a kedélyek, sőt, olaj volt a tűzre, ezért sokan kitalálták, hogy a mi városunkat el kell törölni a Föld színéről, és meg kell szüntetni az égi várost, de mi ezt természetesen nem akartuk. Sajnos az elöljáróink nem sokat segítettek ez ügyben, mert viccnek fogták fel az egészet és lehetetlennek tartották azt, hogy lerombolják a földünket. Naiv voltak, éppen ezért kezdtünk el velük sunyi, aljas módon tárgyalni, több kevesebb sikerrel.
Ismét megbeszéltünk egy hadi tervet, majd a hajóorrhoz sétálva bámultam kifelé, mint akinek muszáj. Néztem a horizontot, miközben a felkaromat simogattam. Utáltam magam, hogy megszöktem a férjemtől az első adandó alkalommal. Tele voltam kételyekkel és félelemmel. Féltem a jelentől, a múlttól, de egyenesen rettegtem attól, hogy mit hozhat a jövő.

- Nem fázol? - lépett mellém Matt és felkönyökölt a korlátra.

- Egy kicsit, de ez ennek a szépsége, nem? - pillantottam rá.

- De, így is mondhatjuk - húzta el a száját és ahogy szokott, azzal a hirtelen fejfordítással felém nézett egy aprócska mosoly kíséretében.

- Na, és, hogy vagy? Milyen a házas élet? - vigyorodott el, mire megemelintettem a szemöldökömet és grimaszoltam egyet. - Jó, azért nem kell megölni.
- Utálom magam, hogy eljöttem.
- Ne emészd magad, mert nem vagy rossz ember.

- Dehogynem - mondtam és mielőtt mondhatott volna valamit hozzátettem -, mindent be tudok bizonyítani.

- Nos, igen. Mindent be lehet bizonyítani, csak nem mindegy hogy, hogyan és az kinek lesz kedvező - pillantott rám komolyan, mire elpirultam. Ő ezt látva sunyin elvigyorodott és inkább visszapillantottam a csillagokra a homlokomat ráncolva, majd megértettem a szavait és felé fordultam hitetlenkedve s látva az arcát elvigyorodtam..

- Igen, Matt - fordultam előre megint -, mindent be lehet bizonyítani, főleg, ha egy nőről és egy férfiról van szó.

- Így van - tette hozzá és megfordult. - Nem lenne kedved segíteni az árvaházban?

Felcsillant a szemem és rögtön rávágtam azt, hogy dehogynem, majd megráztam a fejemet.

- De, szívesen... Bármikor - mosolyodtam el, miután megacéloztam a hangomat, hogy ne úgy beszéljek, mint egy héliumot szívott hintaló.

- Remek, akkor ezt még megbeszéljük, Sora. Megyek, megnézem, hogy mit csinálnak a srácok.

- Rendben van - néztem rá, mire ő ismét megeresztett felém egy szívbe markoló mosolyt és elsétált.

Elvigyorodtam, miközben az előbb lezajló eseményeket újra lejátszottam magamban. Nem tudtam hova tenni, de boldog voltam. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről. Soha sem hittem volna, hogy valamikor meg fogom ezt élni, de most eljött ez a pillanat. Eljött az én időm. Szerettem volna, ha ez a tündérmese, amely most volt kibontakozó félben egyszer tényleg úgy ér véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem. Csak reménykedtem, hogy végre, hátha sikerül és révbe érünk.

Halkan felnevettem és megfordultam, amikor láttam, hogy egy számomra ismeretlen köpenybe öltözött férfi cigarettázott a fedélzeten. Ugyanaz a jel volt a karján, mint a többieknek, szóval nem sokat törődtem vele, inkább mosolyogtam a csillagokra, hogy végre, rám is szórták a fényüket.

Utáltam fellegjárókon aludni, mert sosem tudtam. Mindig felébredtem és nem éreztem magam biztonságban. A szemeim kipattantak, hirtelen felültem és körbepillantottam a kabinomban. Nica ágya üres volt, bevetett. Hunyorogtam. Teljesen fura volt, hogy pont ő legyen az, aki a legkorábban felkeljen és a fedélzeten tevékenykedjen, ami teljesen abszurdnak tűnt. Kinyújtóztattam a tagjaimat, kirecsegtettem a  nyakamat és hátra csaptam a hajamat. El sem hittem, hogy itt vagyok. A gyomrom kavargott, hiszen lelkiismeret furdalásom volt, hogy ott hagytam Leont, nem érdemelte meg. El sem tudtam képzelni, hogy mit reagálhatott, amikor rájött, hogy elszöktem? Hálátlan dög vagyok, aki nem tudja megbecsülnie azt, amit kapott. Felnyögve dőltem vissza és a párnát a fejemre nyomtam. Próbáltam a tollpihék közé süppedni szégyenemben, aztán a szemhéjaim alatt megjelent egy mosolygó, barna szempár. Szörnyű vagyok, de ő is. A legnagyobb dilemmám közepette pofátlankodik a gondolataim közé és nem hagyja, hogy normálisan belemélyedjek az önsajnálat tömör bugyraiba, mint akinek muszáj.
Újra és újra lejátszottam az elmúlt eseményeket. Erőt véve magamon felültem és kimásztam az ágyból. Megigazítottam magamon a fekete atlétámat és nadrágomat, majd felhúztam a cipőmet. Sután kisettenkedtem a félhomályban, hátha találok valakit, akivel beszélhetek vagy valami.
A félhomályban sétáltam végig a folyosón, amikor megtorpantam. a jobb kezem felől a fém ajtós kabin félig nyitva állt és fény szűrődött ki.
Kezemet az ajtóra fektettem és megtolva beléptem. Először a fejemet dugtam be, de nem volt itt senki. A másik ajtó is nyitva állt. Ahogy besettenkedtem végig húztam az ujjamat a gyér fényben a falakon, míg majdnem leütöttem egy képet. A szívemhez kaptam, majd a keretre pillantottam, amely belsejéből én és Matt mosolyogtunk vissza. Nem emlékeztem erre a képre, de hülye vigyorra húztam a számat, hogy egy ilyen kincset rejteget.
Ahogy a másik ajtóhoz értem, nem tudtam, hogy kopogjak vagy csak úgy rontsak be, mint valami eszelős, így bekopogtam.
- Gyere, végre, hogy itt vagy! - hallottam Matt vidám hangját és valami mágusnak hittem, hogy tudta, hogy el fogok jönni és a gyomrom görcsbe rándult, a hajamat gyorsan megigazítottam és kifújva a bent maradt levegőt, lányos zavaromban beléptem. - Nem tudtam, hogy mi tart ennyi ideig, hogy idetalálj - nevetett még mindig háttal nekem. - Nem jössz közelebb? - kérdezte, miközben egy térképet vizsgálgatott. Én erre felbátorodva mögé osontam és megöleltem, mire lágyan hümmögött egyet, majd a kézfejemet megfogva az ajkaihoz húzta, megcsókolta, míg ezt a gesztust halk sóhajjal jutalmaztam, szemeimet lehunytam. - Hol van a gyűrűd? - és megtört a varázs.
- Hát, izé... Levettem? - kérdeztem, mire Matt ijedten hátra fordult.
- Sora? Te mit keresel itt? Nem kellene itt lenned! - ripakodott rám visszafogottan, mire értetlenül bámultam rá.
- Mit hittél, hogy ki vagyok? - remegett meg a hangom és éreztem, ahogyan könnybe lábad a szemem, vad szuszogásba kezdtem.
- Sora... Nyugodj meg, valamit félreértettél - nézett rám és a vállamra tette a kezét. - Engem keresel? - zavarban voltam és kétségbeesett, nem tudtam, hogy mi lenne erre a legjobb válasz, ezért nagyot nyelve, kicsit feszélyezve, csak annyit feleltem, hogy nem, mire ő flegmán grimaszolva hátat fordított nekem és sétálgatni kezdett a kabinban. - Dehogynem.
Mérges lettem. Legszívesebben megcsapkodtam volna egy komplett Dosztojevszkij kemény fedeles életművel, kétszer.
- Matt... Matt, mit hittél ki vagyok? - ráztam meg a fejemet egy kis idő után.
- Sora, miért jöttél ide? Jól vagy?
- Igen, jól vagyok, csak nem tudtam aludni, de kérlek, válaszolj a kérdésemre - haraptam az ajkamba.
- Matthew, itt vagy? Á, Matt! - rontott be Nica és magához húzva életem szerelmét, megcsókolta.
A vállam vadul emelkedett, ahogyan végig néztem a jelenetet. Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyekkel, amiért elhúztam a számat, hiszen nem volt jogom arra, hogy sírjak. Elnéztem oldalra, és kiengedtem az ökölbe szorult kézfejemet. Miután abbahagyták egy mosolyt erőltettem az arcomra, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Sora! Nézd, mit adott nekem Matt - nyújtotta felém a kezét, amelyen ott csillogott egy egyszerű, egy kövű ezüst jegygyűrű. - Úristen, Sora, jól vagy? Vagy mi a baj? - pislogott rám álszentül.
Kicsinek éreztem magam, megalázottnak, legszívesebben elbújtam volna a világ elől.
- Semmi, minden rendben. Jól vagyok, tényleg. Elnézést - mondtam remegő hanggal és kisétáltam.
- Sora - lépett utánam Matt, aki elkapta a karom és maga felé rántott. - Sajnálom.
- Sajnálod? Én tudod, mit sajnálok? Hogy ennyire szeretlek! - suttogtam a szavakat a szemeit figyelve, majd leráztam magamról a kezét és kifordultam.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon és megrázva a fejemet elmosolyodtam. Elmosolyodtam azon, hogy milyen bamba is tudok lenni, hogy elhittem azt, hogy egyszer csak megvalósulhat az én tündérmesém. Csak egy álom volt, én meg naiv. Egy gyerek, aki most azért sír, mert elvették a legszeretettebb játékát. A legrosszabb helyzetbe cseppentem, amiért sirattam a múltat és a jelent. Itt volt egy karnyújtásnyira, de a távolság közöttünk átszelhette volna a világűrt.
Míg ezek a gondolatok a fejemben keringtek a fedélzeten voltam és a korlátnak támaszkodtam szipogva.
Olyan érzés volt, mintha egy óriási karót állítottak volna a szívembe és azt nekem kellett csavargatnom. Nem értettem, nem is akartam érteni. Ugrani akartam, hogy vége legyen ennek a tébolynak. Kihasználtak és átvertek. Semmit sem értettem, és nem tudtam szavakba önteni, hogy mit érzek. Fojtogatott az érzés, a gerincem mentén végig a hideg a futkosott.
Körbe nézve senkit sem láttam idefent. Megfogtam a pallót, a helyére állítottam és felálltam rá.
A szél a hajamba tépett és a szabadság mámorával kecsegtetett. Mennem kellett, hogy eleget tegyek a vágyam csapdájának.
Elengedtem magam és...

Visszasétáltam a hajóra. Ez nem lenne megoldás, ez csak annyit jelentene, hogy gyenge vagyok és nem érdemeltem meg az életet. Zokogva túrtam bele a hajamba és ütöttem a korlátot, mire megkocogtatta valaki a vállamat.
- Hagyj! - ripakodtam rá mogorván.
- Sora - mondta halkan, kellemes hangján, mire a szemöldököm magasra szaladt.
Hitetlenkedve fordultam meg és pislogtam Leonra, aki megsimította az arcomat, majd magához rántott és én a mellkasára hajtva a fejemet kezdtem el kiönteni a lelkemet.
A hátamat simogatta, csitítgatott és megpróbált lenyugtatni. Egy óra önmarcangolás után az ölében ültem és a csillagokat néztük. A fejemet simogatta és felé fordultam. Megtöröltem az orromat és a szemeimet.
- Mit teszel, amikor a mosolyok eltűnnek, amikor minden egy napon belül megváltozik, amikor az, akit szeretsz, nem szeret téged? - nyeltem nagyot.
Leon gondolkodóba esett, megvonta a vállát és megnyalta az ajkát. A szemeiben átsuhant a felismerés, így nagyot sóhajtott.
- Nem tudom, Sora. Talán utána mész, és reménykedsz, hogy egyszer megváltozik és téged is fog úgy szeretni, mint ahogyan azt megérdemled. Legalábbis, én ezt tettem - pillantott fel a magasba.
- Ne haragudj rám, Leon - suttogtam, mire ő magához ölelt és nem engedett el.

Megszólalt az orgona és a vendégsereg egy emberként álltak fel. Sora könnyben úszó szemei kipattantak és Matt-re pillantott. Nem tudta megtenni, nem akarta ezt végig nézni. Nem volt hozzá elég erős.
Matt őt nézte még mindig.
- Sajnálom - suttogta a lánynak, akinek az arca fájó grimaszba rándult, ahogyan próbálta visszatartani a könnyeit. - Szeretlek.
- Tudom - suttogta Sora alig hallhatóan és a menyasszony felé fordult, aki felé küldte a legbájosabb mosolyát.
Sora szíve összeszorult. Az orgona elhallgatott, a szíve összetört. Szinte visszhangzott a templomban.
- Tisztelt ünneplő közönség... - kezdte a pap, mire a vendégek elfoglalták a helyüket, de Sora kilépett a padok közötti folyosóra és távolodni kezdett az oltártól.
Kíváncsian méregették őt, még Matt is hátra fordult. Nica krákogása ugyanolyan visszhangot vert, mint Sora cipőjének a kopogása. A pap folytatta, Matt előre fordult, Sora kisétált a fiú életéből, örökre, fájdalmasan, de úgy, hogy örökké szerette.