És ön?

- És, ön ismét sehol. Miért nem lepődök meg? - suttogtam magam elé, miközben kibámultam az ablakon a szakadó hóesésre.
Tudtam, hogy hiába várom és, hogy haszontalan dolog ilyesmire pocsékolnom az időmet, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, amely már évek óta kísért.
- Mennünk kell - szólalt meg az ajtóban csendesen a nagybátyám.
- Rendben - feleltem és behúztam rendesen a függönyt és felé indultam, miközben megigazítottam magamon a fekete kabátot.
A kandallóról elvettem a kalapomat és fejembe húzva megálltam előtte. Két oldalról a vállamra tette a kezeit, bátorítóan megszorította, majd kezet tartva belé karolva indultunk el a kocsihoz. A folyosó színtiszta komorsága régen szörnyen megrémített, de most, ebben a helyzetben áldottam érte. A fejemet felszegve haladtunk el néhány alkalmazott mellett, akik megrökönyödve figyeltek minket, de leginkább engem. Nem csodálom azok után, amilyen hepajt csaptam, de teljes mértékben meg lehetett érteni a reakciómat és azt a patáliát is, amit reggel csaptam. Sem gyomrom nem volt ehhez az egész színjátékhoz, sem kedvem, erőm meg pláne. Egyedül akartam lenni az én megszokott kis magányomban, amelyet nekem áldott a sors.
A bácsikám olyan szorosan tartott maga mellett, mint aki attól félt, hogy menten elrohanok. Nem járt messze a valóságtól, de így még feszélyezettebben éreztem magam, mint előtte. Kezdtem érezni a vállamra rakódott súlyt, amelyet nem lehetett olyan könnyen lerázni. Hosszan kifújtam a levegőt, amelytől már-már fuldokoltam.
A lépcső alján Mr.Bernard egy tálcán tartotta azt az egy szál vörös rózsát, amit kértem. Szegény embert jól megtúráztattam ezért az egy szál virágért télvíz idején. Ősz haja gondosan félre volt fésülve, mint ahogyan azt már megszoktam. Kék szemeiből megnyugvás áradt felém és az apró mosolya is azt sugallta felém, hogy nincs semmi baj. Nagyapám helyett nagyapámnak tekintettem, hiszen gyerek korom óta vigyázott rám és számomra mindig is olyan volt, mint egy igazi családtag. Támogatott, védett, de most mégis hagyta, hogy a lelkem kivégzésére menjek. Nem tiltakozott. Csak annyit mondogatott, hogy ez az illem, és ezt, ő is megkövetelné tőlem, hiszen én voltam számára az egyetlen. Mindez igaz volt, de arra senki sem gondolt, hogy talán nekem is ő volt az egyetlen támaszom?
Kimértem fogtam meg a szálat, amelyet visszaejtettem a tálcára, hiszen az egyik tüskéje az ujjamba fúródott. Elmosolyodva fogtam meg rendesen a rózsát és azt hajtogatva, hogy semmiség elindultunk.
Az ajtó előtt sok feketébe öltözött ember várt ránk. A látványtól egy pillanatra megrökönyödtem és meg kellett, hogy álljak, de a bácsi finoman megrántott és újból erőt kellett vennem magamon, hogy elinduljak.
Szemeimet a földre szegezve haladtam el a sajnálkozó tekintetek előtt. Vártam, hogy vajon, mikor nyel el a föld, vagy válok láthatatlanná, de nem történt semmi ilyen. Éreztem, ahogyan némán is rólam sutyorognak.
A bácsi intett, a tömeg elindult és a férfiak is megemelték a koporsót.
A családi temetőbe mentünk, ahol már meg volt ásva szeretett nővéremnek a hely. Nem volt szabad sírnom, hiszen a jelenlévők szembe röhögtek volna és nem adhattam meg az esélyt, hogy képmutatónak tartsanak. Ők mit sem tudtak az egészről. Ők csak pletykát akartak, szenzációt.
Nem is figyeltem a pap szavaira, a bácsi bökdösött meg, hogy itt az ideje a búcsúnak.
Hirtelen felálltam a székről, amelyen eddig ültem és bizonytalan léptekkel. A rózsa fejét simogattam reszkető ujjaimmal és éreztem, hogy egy fránya könnycsepp mégis csak végig folyik az arcomon dacolva az akaratommal. Csak álltam a sírgödör mellett és figyeltem a koporsó tetejét, amelyre újabb s újabb hópihe hullott, míg én húztam az időt. Nagyot nyelve az ajkamba haraptam. Dobjam, tegyem?
Letérdeltem a hóba és amilyen közel csak tudtam, lenyújtottam kezemet a gödörbe, majd eleresztettem a szál végét. Figyeltem, ahogyan zuhan, ahogyan egy másik vörös rózsával együtt a fa tetején összekoppan.
Meglepetten, habozva emeltem fel fejemet és fordítottam fejemet a másik búcsúzó felé. A mellkasom szaporán emelkedett fel és alá. Vegyes érzelmek lettek rajtam úrrá. Féltem és egyben boldog voltam. Csalódott és reménykedő. Kicsi és nő.
A tekintetünk ismét találkozott úgy, mint régen. Egymásba fúródott és égtünk egymás kereszttüzében, amelynél jobban még a pokol lángjai sem égethetnek. Ha nem hallottam volna a rosszindulatú suttogást, a világ is megszűnt volna körülöttünk, de így észbe kapva visszafordultam a sír felé és megtámaszkodva megpróbáltam felállni, de ő máris ott termett, hogy segítsen ebben a műveletben. Nem tiltakoztam. Ahogyan talpra álltam lesepertem a ruhámról a havat és ismét vizslattam az arcvonásait. Ugyanolyanok, mint az emlékeimben.
- És ön? - jött ki ez a rideg mondat a számon, amelytől az emberek is elhallgattak.
- Hallottam, hogy mi történt a testvérével - felelte alázatosan, a szemeit nem vette le rólam. - Az iránta érzett tiszteletemet jöttem leróni.
- Hát, persze - préseltem össze az ajkaimat, miközben bólintottam egyet és ellépve előle a helyemhez sétáltam.
Megvető pillantások záporoztak mindenhonnan, de kínomban elmosolyodtam, miközben leültem és miután mögém sétált, kezét a vállamon pihentetve megállt.
- Jól van? - kérdezte csendesen, a fejemet lehajtottam az abszurd szituáció miatt.
- Vagyok. És ön?
Elképzeltem, ahogyan elhúzza a száját a sóhaja után és inkább csak elmosolyodik.
- Én is - felelte egy kis idő után, amelytől elégedetten megcsóváltam a fejemet és egy fogas vigyort villantottam, majd ismét elkomolyodtam, mert horkantott az egyik idős hölgy, aki velem szemben foglalt helyet.
- Meddig marad?
- Úgy terveztem, hogy még a délután folyamán eltűnök.
- Ezt nem engedhetem - jelentettem ki. - Egy éjszakát nálunk tölt.
- Aida - nézett rám a bácsi.
- Átvettem Yvon helyét, nem? Ön nálunk marad éjszakára és reggel útnak indul, ismét - jelentettem ki határozottan.
Természetesen, akik hallották rögtön suspusolni kezdtek, sokan a szívükhöz kaptak ijedtükben, hogy biztosan megbolondultam. Diadalmasan elmosolyodtam és végig néztem az összegyűltek arcán és legszívesebben felnevettem volna.
Gyorsan keresztet vetettem, ahogyan véget ért a ceremónia és felpattantam.
- A házba kísér? - néztem a hatalmas barna szemeibe, amelyek árulkodtak, hogy az ifjú úr élvezi a műsort.
Biccentve egyet már nyújtotta is a karját, amelyet készségesen elfogadtam.
- Ez hallatlan - hallottam az összesúgó nők és férfiak szavait, de úgy peregtek le rólam ezek a sértések, mint az eső az ereszről és azzal nyugtattam magam, hogy ők nem tudnak semmit.
Rövidebb idő után végre kellő távolságba kerültünk az emberektől és lelassítottunk.
Így olyan volt az egész, mint régen, amikor andalogtunk kézen fogva. Akkor sütött a Nap és minden egyes lépésünket fény kísérte, de most csak árnyékok bujkáltak utánunk. Pár éve minden teljesen más volt, de elmúltak a gyerekévek.
- Tehát, hogy vagy, Aida? - pillantott rám barátságosan.
- Megvagyok - feleltem ismét. - Nem tudom, hogy milyen választ vársz.
- Őszintét, Aida - nevette el magát. - Jól vagy?
- Persze - vontam vállat, mire gyengén megrántott és szembe fordult velem.
- Kit akarsz becsapni, kedves? - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, amellyel mindig sikerült levennie a lábamról, megemelte az időközben lehajtott fejemet és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
- Az egész világot, ha szükség van rá - feleltem sóhajtva és az arcomra öltöttem a legkáprázatosabb mosolyomat, majd újra elindultunk.
Ezért utáltam őt, mert átlátott rajtam, még így is. Az én szemeim, ahogyan az övéi is árulkodóak voltak. Mindent ki lehetett belőlük olvasni, ez volt a vesztünk.
Nem tudtam, hogy ilyenkor mi a helyes, és mit illik kérdezni vagy mondani. Éreztem, ahogyan újra felélednek bennem azok a kusza, heves érzelmek, amelyeknek nem lenne szabad előtörniük belőlem, de nem tudtam megállítani. Teljesen letarolt. Belerázkódtam, és ezért meg is kérdezte, hogy ennyire fázok? Persze. Ennyire fázott a lelkem. Didergett és menekülni akart, megint. Féltem, hogy az arcomra megint kiültek az érzések és ismét lebuktat. Pedig mennyire vágytam már arra, hogy újra lássam. Mondjuk az is igaz, hogy nem ilyen körülményeket képzeltem el az újbóli találkozásunkhoz. Sokkal inkább egy tavaszi napot a tónál, a lugas alatt, mint legelőször. Semmi sem lesz már olyan, mint legelőször.
- Nagyon szótlan vagy. Ez nem megszokott tőled - nevette el magát.
- Nagyon humoros vagy - pillantottam rá. - Mit mondhatnék?
- Mesélhetnél kicsit magadról, hogy mi újság veled mostanában. Mivel ütöd el az időt?
. Nem is tudom - vontam vállat. - Hallgatom a szél susogását - és közben azon gondolkodom, hogy te nem gondolsz rám, gondoltam tovább.
- A szelet? Aida...
- Komolyan nem tudom, hogy mit szeretnél tudni - csattantam fel.
- Udvarlók? Talán szerelmi bánatod van és azért vagy ilyen? - erre a kérdésre kínomban felnevettem, amiért ő értetlenül nézett rám.
- Tudod csak egy szerelmi bánatom volt, és az is te vagy - fordultam vele szembe. - Csak te. Ismét, újra meg újra. Csak te bántasz.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük - sóhajtotta.
- Ezt azért így kijelenteni merő túlzás - emeltem fel tiltakozva a kezemet. - Az nem éppen számít megbeszélésnek, ha rajtakapnak a nővéreddel - grimaszoltam egyet és a lépcsők felé haladtam.
- Aida, várj! - rohant utánam. - Miért nem szóltál egy szót sem? Miért nem mondtad, hogy ne jöjjek ide? Miért nem mondtad, hogy...
- Hagyd abba, kérlek! - töröltem meg a szememet.
- Miért segítesz akkor? Nem értelek téged.
- Hát persze - torzult el az arcom, miközben erőlködtem, hogy a könnyek a helyükön maradjanak. - Elég egy szerencsétlen a családba. Most miért szúrjak ki mindenkivel?
- Aida!
- Mit akarsz hallani?! Mondd már ki! Azt, hogy még mindig szeretlek? Na, és? Semmi közöd hozzám - kiáltottam rá mérgesen. - Ahelyett, hogy most itt kín vallatsz, csinálhatnánk a dolgunkat, már így is késésben vagyunk.
Ő csak állt egy helyben és nem csinált semmit. Nem reagált, mér az arca is kifejezéstelen maradt. Legszívesebben felpofoztam volna, de lenne rá jogom? Lenne, de felesleges időpocsékolás.
- Kérlek, menjünk - suttogtam fáradtan . - És felejtsd el, amit az imént mondtam.
A szemeit nem vette le rólam. Utáltam ilyenkor, mert teljesen megkukult. Fájón megcsóváltam a fejemet és hátat fordítva neki elindultam felfelé a lépcsőn. Hallottam a csoszogását, ahogyan követ, de tartotta a távolságot, amellyel védeni próbálta önmagát.
A teraszra érve megfogta a kezemet és megállított. Elém sétált és megsimította az arcomat, mintha mi sem lenne természetesebb. Magához húzott és erősen szorított. Soha nem éreztem őt ilyen közel magamhoz, így még jobban fájt ez a pillanat. Apró csókot nyomott a fejem búbjára, amelytől oly kevésnek, és kicsinek éreztem  magam, hogy arra nem volt szó.
- Teljesen megváltoztál - suttogta a fülembe kedvesen.
- Még szánalmasabban érzem magam, köszönöm szépen - nyögtem, ahogyan hozzábújtam, mire mosolyra húzta a száját.
- Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem, Aida.
- Na, jó. Elég lesz - toltam el magamtól és csípőre tettem a kezemet, fejemet elfordítottam, de ő csak közelebb lépett az átkozott mosolyával.
Letörölte a könnycseppjeimet és ismét rabul ejtett a tekintete. Szinte körül ölelt a pillantása. A szívem vadul zakatolt, amikor odahajolt hozzám és az orrunk már-már összeért.
A szemeim fel alá konstatálta az arcvonásait és azt, hogy mire készül.
- Ne okozz több fájdalmat - suttogtam, szinte a szájába, mire ő elmosolyodott és az arcomra adott egy csókot, amelytől fellélegeztem. - Köszönöm.
Ismét belé karolva haladtunk az istállók felé, ahol már minden elő volt készítve.
Gondosan bezártam magunk mögött az ajtót és az épület legsötétebb zugához vezettem őt.
- Segíts! - kértem és a kezébe nyomtam egy villát, amellyel arrébb húztuk a szénát.
Lassan végre látszott a rejtek ajtó teteje. Odaugorva felrántottam azt és Yvon szőke feje jelent meg heves prüszkölések között.
Rám mosolygott, de ahogy meglátta őt, ragyogott a boldogságtól. Ő ott termett és lehajolt, hogy felhúzza kedvesét, aki átkarolta a nyakát. Ahogyan kiemelte Yvont rejtekéből megpörgette őt a levegőben, ahogyan két éve engem, a homlokuk összeért, majd az ajkaik is egymásra találtak. Elfordítva a fejemet lezártam az ajtót és a lovakhoz sétáltam. Megsimítottam az orrukat és hosszan lehunytam a szemeimet, de valamelyikőjük a hátamra tette a kezét.
Magamra erőltettem egy mosolyt és megfordultam. Yvon hálásan magához ölelt, de én nem tudtam ilyen őszinte lenni főleg, hogy ő engem bámult közben.
- Mindent köszönünk. Nélküled... Nélküled ez nem sikerült volna, húgom.
- Menjetek inkább, és ne hálálkodjatok.
Yvon elmosolyodva csókot nyomott az arcomra és felpattant a nyergébe.
Ő is odajött és magához ölelt, de ez az érintés teljesen más volt mint eddig. Kicsit több, kicsit másabb, kicsit reménytelibb.
- Köszönöm - suttogta és kezembe nyomott egy gyűrűt, hogy Yvon ne lássa. Felült a lóra és intve egyet, elvágtattak.
A gyűrűt bámultam bambán mosolyogva és felhúztam az ujjamra.
Miután rajta kaptam őket, visszaadtam a gyűrűt, amit tőle kaptam. A bácsi eltiltotta Yvont tőle és tőlem is. Yvonnak férjet keresett, aki ellen tiltakozott, ezért rendeztük meg a halálát.
Elmosolyodva másztam fel a padra, hiszen a sírgödör meg volt ásva, és a koporsó nem maradhatott üresen...