Odakint sötét felhők takartál el a csillagokat, s némelyik még azzal is megpróbálkozott, hogy a Hold fényét is beborítsa. A közlekedési lámpák lágy pislákolással tudatták, hogy odakint nem csak sötétség honol, hanem a vihar is lassan új erőre kap. Az ablakot a fák ágai hevesen kopogtatták, ahogyan a szél táncra invitálta őket.
A viharok mindig ráébresztettek, hogy mennyire is esendő itt minden, és mennyire félnek az emberek. Beállnak a kocsival, behúzódnak a házba, lehúzzák a reluxát, kihúznak minden elektromos ketyerét, gyertyát gyújtanak arra az esetre, ha elmenne az áram, és összekuporodva hallgatják az égi melódiákat, miközben reménykednek, hogy csak egy aprócska próbatétel volt, és nem egy hatalmas móresre tanítás. Akarva, akaratlanul minden ember lelke ilyenkor megrendül kicsit. Vagy a kíváncsiságtól, vagy a félelemtől, de nem marad közömbös, és mind a két esetben csak reménykedni tud. Amúgy is szerettem figyelni az embereket, de ilyenkor még inkább, és gyakran kalandoztak el a gondolataim, hogy miként és hogyan cselekednek. Próbálom megérteni az okokat, célokat, amelyeket maguk elé állítanak. Lesben állok, és várom a tökéletes alkalmat, amikor megjelenhetek az életükben. Mindig igyekeztem újabbnál újabb képeket nyerni az emberekről, ezért is voltam itt.
A gépek megállíthatatlanul csipogtak, amelyek kihallatszottak ide, a folyosóra, ahol a lámpa monoton pislákolása már-már őrületbe kergette az elhaladókat, várakozókat. A gyér fény furcsa, ijesztő alakokat festett a zöld, csempézett falakra, amelyek megirigyelték volna Villon haláltánc motívumát.
A folyosó végén megszólaló telefon miatt egy fiatal nő a szívéhez kapott, ahogyan felriadt nyugtalan álmából, míg a recepciós könnyed, ráérős mozdulatokkal emelte fel a kagylót színlelt, de komolyan vett dühvel a hangjában, mintha nem ez lenne az egyik feladata, Hevesen gesztikulálva magyarázott az apró termetű, fehér köpenyben ülő, rövid vörös hajú, molett nő, aki alig látszott ki a pult mögül. A kagylót felháborodottan csapta le, mintha mi sem lenne természetesebb, és a csattanás végig visszhangzott a soron. Vett pár mély lélegzetet, megigazgatta magát, majd visszaült a székébe és elővette a Cosmopolitan legújabb számát.
Az előbb megijedt nő fejcsóválva nézte a Vörös Vénuszt, aztán megsimította a homlokát, és megmasszírozta a halántékát. A farmerbe bújtatott lábait terpeszbe tette és megtámaszkodva rajtuk előre hajolt, miközben a szőke melírozott barna hajába beletúrt és kezeit megpihentette a tarkóján. Lassan egy napja már, hogy itt ül tehetetlenül. Mérgesen dobbantott egyet a lábával, majd felállva az ablaküveghez sétált, amelyből látszott egy kórterem. A pulcsiját összehúzta magán, karját a mellkasa előtt összefonta, és kizárta a külvilágot. Lassan mellé sétáltam.
Figyeltem az aggódó vonásait, az apró szarkalábakat a kék, könnybe lábadt szemei alatt, remegő ajkait, amit akaratlanul is rágcsált. Lehajtotta a fejét, vett egy mély lélegzetet és újra szembe nézett a valósággal. Amikor megtudta, hogy mi történt, nem habozott, rögtön iderohant önzetlen módon, amit a pultban ülő nő nem mondhat el magáról. Gyönyörű volt ilyen törékenyen, annyira emberi.
Nem tudtam, hogy súgjak-e neki valamit, vagy hagyjam őt magára, de engem is szorított az idő, így inkább hátat fordítottam neki és elindultam a kórterembe.
Ha nem számítjuk a ketyerék hangját, odabent csend honolt. Egy fiatal fiú feküdt az ágyon, karjába infúzió csepegett, száján lélegeztető, különféle katéterek. A homloka fehér gézzel volt átkötve, ahogyan a mellkasa is. Aludt, végül is nem csoda a rengeteg szertől, amit befecskendeztek a vénájába. Nem volt több, mint tizenhét éves. A vonásai hasonlítottak a kint aggódó nőéhez, ahogyan a hollófekete hajszíne, és az apró szeplők az orrán is. Látszott, hogy pelyhedzett az álla, és már hébe-hóba megpróbálta használni a borotvát.
A kezemet kinyújtva végig simítottam az arcán, amitől megrezdült, majd pár pillanat múlva kinyitotta a szemét.
-- Szervusz -- köszöntöttem őt halkan meglepetésemben.
-- Helló -- motyogta kábán.
Lassan, amennyire bírta elfordította a fejét mind a két irányba és hunyorogva próbálta beazonosítani a helyet. Erőtlenül megmozgatta az ujjait, és próbált felülni, de kezemet a mellkasára téve visszatartottam.
- Te nem vagy orvos, igaz? -- Nézett rám úgy, mint aki belelát a másik veséjébe is.
- Nem, nem vagyok -- feleltem nemes egyszerűséggel, hiszen nem lett volna sportszerű, ha hazudok neki.
- Meg fogok halni, igaz? -- Sokkal később szokták ezt a kérdést feltenni, ezért ez így villámcsapásként ért még engem is, és tétován bólintottam egy aprót. -- Ó! -- Szaladt magasba a szemöldöke, de félúton meggondolva ezt az elhamarkodott apró mozdulatot, abbahagyta és csendben meredt maga elé, én meg összezavarodva álltam mellette. -- Tudod, nem így képzeltelek.
- Azt hitted, hogy kaszával jövök, fekete csuklyában és úgy nézek ki, mint egy csontváz?
- Majdnem -- mosolyodott el.
- Hülye sztereotípiák -- nevettem fel.
- Úgy nézel ki, mint én.
- Ez egy igen helyes meglátás, fiatalember. Tudod, az élet, és a halál is egyedi minden embernél, és nem vagyok más, csak az árnyékod -- mosolyogtam rá.
- Érdekes.
- Fura egy gyerek vagy te! Ilyenkor a haldoklók általában ijedten próbálják összerakni az életük romjait, de te halálos nyugalommal nézel velem farkasszemet.
- Félnem kellene saját magamtól?
- Sokan félnek. Gondolom nem volt tiszta a lelkiismeretük.
- Na, és a tiéd tiszta ezek szerint? -- Ültem le mellé az ágyra elgondolkodva.
- A betegségem alatt én már rendbe tettem mindent belül -- mosolyodott el. -- Szóval igen, úgy vélem, hogy tiszta, bár...
- Bár?
- Bár haragszok magamra -- hunyorgott rám. -- Ezt érzed te is, nem? -- Hosszan néztük egymást, mire bólintottam egyet. -- Figyelj, kérdezhetek valamit?
- Persze, részben azért is vagyok itt.
- Nagyon fog fájni? Érezni fogom? Hogy... Hogyan működik ez a dolog? Tudod, most, hogy így belejöttünk ebbe a beszélgetésbe, kicsit kezd rajtam eluralkodni a pánik. Én még tulajdonképpen egy gyerek vagyok, a tojáshéj még a seggemen himbálózik, és már négy éve lassan az ágyhoz vagyok kötve, kezelésekre járok, nem focizhattam, nem tudtam felügyelet nélkül a barátaimmal elmenni moziba sem. Ahogy megtanultam magabiztosan járni, szinte úgy, olyan gyorsasággal fejlődtem vissza. Éppen, hogy csak megízleltem az önállóság ízét, emberektől függöttem. Nem láttam a tengert, nem járhattam koncertekre, nem kaptam meg az első csókot sem, mert mégis ki akar egy haldoklót megcsókolni? -- Hebegte, miközben apró könnycseppek gördültek végig az arcán, amelyek időközben megjelentek rajtam is.
- Miért gondoltad, hogy el kell koboznod az édesanyád kocsiját? Akkor nem lennél itt, jobban mondva én nem lennék itt.
- A nagy dolgokat nem én határozom meg, hanem ti.
- Te választottál, mi csak az utakat kínáltuk.
- És miért ilyen utakat szántatok nekem? Más boldogan tengeti az életét, míg én...
- Nem voltál boldog? -- Vágtam a szavába.
Farkas szemet néztünk egymással és, mint az édesanyja, ő is az ajkába harapva elfordította a fejét, majd vett egy mély lélegzetet. Látszott, hogy mennyire őrlődik, hogy mennyire zaklatott. Teljesen érthető volt. Még mindig jobban viselte ezt a helyzetet, mint az emberek többsége. Nem is értettem, hogy lehet ennyire bátor.
- Megpróbáltam az lenni -- vallotta be csendesen, amit én egy hümmögéssel jutalmaztam.
- Ideje mennünk -- nyújtottam kezet neki, amit ő tépelődve bámult.
- Anya szomorú lesz.
- Igen.
- Kiheveri?
- Nem fog elfelejteni -- feleltem, mire ő az ablak felé fordult, ahol az anyja még mindig szinte szuggerálva nézett. -- Nem fogsz érezni semmit. Hallani fogod a csendet, érezni, ahogyan megsimít a fény. Nem fogod érezni a súlyodat, és a fájdalmaid elmúlnak. Nem leszel egyedül, mert már várnak rád. Az utazás olyan lesz, mint egy hosszú álomtalan álom. Készen állsz? -- Visszapillantott, majd kezembe helyezte az övét.
- Megmondod neki, hogy szeretem? Nem mondtam.
- Megpróbálom. Jó utat!
- Köszönöm -- motyogta, miközben egy utolsó csepp végig gurult az arcán, és én egy határozott mozdulattal kirántottam őt a test börtönéből.
A teste megremegett, az orvosok ilyenkor mondják azt, hogy rohama van. Az anyja rögtön kiáltott az orvosért, és rögtön négyen rohantak be és vették elő a szükséges gépeket. Én csak haladtam kifelé a nyitott ajtón keresztül, ölemben a fiú szunnyadó lelke és én már tudom azt, amit ők nem. Megálltam egy percre és néztem, hogyan próbálnak küzdeni szegény fiúért, és ilyenkor rosszul éreztem magam. Nem egy jól fizető meló az enyém, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Fiatal orvosa volt a fiúnak, talán nem rég állt be a kórházhoz. Látszott rajta, hogy mennyire szeretné, ha adhatna egy újabb esélyt, de rá kell jönnie, hogy nem játszhat Istent. Amikor tudatosult benne, hogy a falfehér arcú gyerek semmire sem reagál, tátott szájjal állt meg mellette, és kezét szórakozottan a homlokára tette. A két nővér egymásra nézett, majd rá. Szemükben csillogott a csalódottság, és az, hogy nem szívesen kerülnek az édesanya szeme elé.
Az orvos fáradtan pillantott fel az ablakra, ahol mi álltunk. Az anya kezeit az üvegre fektette, mintha csak át akart volna rajta mászni, és rettegett arckifejezése nem változott meg. Nem akarta felfogni, hogy miért hagyta abba a doki az orvosi procedúrát. Tiltakozva rázta a fejét, ahogyan a férfi a lepedővel letakarta a fiú testét.
- Nem! -- Ordított fel az asszony sírva, és felocsúdva átrohanva rajtam besietett a kórterembe.
A férfi lefogta őt, és átölelte, miközben ő a vállán át kukucskált a gyermekére.
Ő még nem fogta fel azt, amit én tudok. Vége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése