Néha

Néha furcsa szokásokat, dolgokat veszek észre magamon, amelyek nem mindig jók, sőt. Néha elhiszem magamról pár pillanat erejéig, hogy szép vagyok, vagy csinos, vagy egyszerűen jól érzem magam.
Aztán persze kiderül, hogy nem. Majd megkérdezed, hogy miért hajtom magam, mire azt felelem, hogy mert nem vagyok elég jó senkinek, így magamnak sem, mert idióta képzetek kezdenek el keringeni a fejemben egy jobb emberről, aki lehetnék, és csak árnyéka vagyok annak. Hiába kezdem el magam magabiztosan értékelni, utána úgyis csak azokra a pontokra térek ki, amelyeket utálok magamban, és már a végén ott tartok, hogy semmi sem jó és legszívesebben kibaktatnék egy éles szakadék szélére és várnám, hogy meglökjön egy nagyobb szélcsóva és szétcsattanjak a mélyén, mint akinek nagyon muszáj.
Zavar, hogy mostanában lehorgasztott fejjel sétálok és nem bámulok kifelé a fejemből, hanem ha valaki rám néz elkapom a a fejemet és a tekintetemet, mert egyszerűen megijedek. Régen megkérdezték, hogy miért vagyok ilyen büszke, miért járok emelt fővel? Teljesen más volt, vagy csak én voltam hülye. Most legjobb estben akkor nézek fel, amikor egy zebrához érek, hogy ne csapjon el egy kocsi, de mostanában még azt sem. Ha beszélnek hozzám, kerülöm a tekinteteket, mert nem akarom, hogy lássák, valami megváltozott. Nem akarom, hogy más aggódni kezdjen, vagy kérdezősködjön és megtudják, mennyire is sebezhető vagyok a nem törődöm vállrándítások, és a hiénás vihogásom mögött. Talán igaz a mondás, hogy azok nevetnek a leghangosabban, akik nem igazán vannak jól.
Mondjuk erre büszke vagyok. Mármint arra, hogy szívből tudok nevetni, és nem csak kicsikarom magamból. Arra viszont egyáltalán nem, amikor elhagyom magam és jönnek a nagy bölcseletekkel, hogy te nem ilyen vagy, te mindig mosolyogsz. Persze, hisz mindenki lelki szemetese, senki szemétje, ami legalább arra hajaz, mint amikor elkéred valakinek a műlábát egy pillanatra és soha sem adod vissza.
Idióta ötlet, tudom. Elég sok ilyen van, amivel sokszor szeretnék kompenzálni, de nem tudok.
Nem tudom, hogy mi a baj, és miért vagyok szomorú, és letört. Olyan vagyok, mint egy klimaxos banya, néha úgy szólok az emberekhez, mint egy bunkó segg, akiket megvetek, holott én sem vagyok különb senkitől. Miért is lennék pont én, akire még a családja is furán néz? " Semmi baj, kicsim, nem lehet mindenki olyan, mint a testvéred." " Ő így született, örökölte a jó géneket." Akkor mi marad nekem? Néhány lenéző pillantás, hogy nem ütöm meg a mércét. Szar ügy.
Néha tényleg bemagyarázom magamnak, vagyis próbálom, hogy ettől függetlenül érek én annyit, mint ő, vagy más, hiszen nem véletlenül kaptam az életet, de aztán az élet mindig pofán basz egy két méteres baseball ütővel, mint annak a rendje. Azt hiszem, hogy vannak barátaim, akik szeretnek, és elfogadnak, aztán egy szempillantás alatt úgy kezeljük egymást, mint az idegenek, mert a hírnév sokkal fontosabb, mint az, hogy legyen egy biztos pont az életedben. Megaláznak, megvetnek, előtte persze kihasználnak, és úgy néznek rád, mint a véres rongyra és elérik azt, amit akarnak úgy, hogy meg sem dolgoznak igazán érte. Mi ez, ha nem szemétség? Mindenki képes földbe taposni a másikat csak azért, hogy fentebb kerüljön a ranglétrán, és megmutathassa, hogy ki a Jani.
Azt hiszem, hogy kaphatok egy esélyt, de mindig az orrom előtt csapják be az ajtót és tétlenül állok ott, így sokan engem mintáznak a fejükben, mint a tétlenség és a töketlenség mintaképe, persze ők azt nem tudják, hogy hányszor futok neki egyes dolgoknak, helyzeteknek. Igen, erre szokták azt mondani, hogy mindenkinek a cél lebeg a szeme előtt, és a vége számít az egésznek. Erre jön a kontra, hogy az út számít. Ez most olyan, hogy szeresd magad, de azért megmutatjuk, hogy tudsz x kilót fogyni másfél hét alatt, hogy ne csak szeresd magad, hanem legyél magadba szerelmes.
Tyű, a szerelem. Mi is az, amit éreztem? Egy pillantás, egy álom, amely sosem lesz enyém? Talán. Tudod, már elég jól viselem ezt a jó pár évet, és egyszerűen nevetséges vagyok, tudom. Szarul is érzem magam emiatt. Amiatt, hogy képes vagyok rágondolni és bebeszélni magamnak a kis hülyeségeimet, még akkor is, ha tök negatív dolgokat mantrázok, csak hogy egyre messzebb kerüljek tőle, aztán rájövök, hogy én nem is haragszom rá. Sőt, igazából senkire, csak magamra, amiért mindig vagyok olyan naiv, hogy új esélyt adok, támaszt adok, és az a hála, hogy késeket döfnek minden porcikámba, amelytől rohadtul elfáradok.
Olyan vagyok, mint egy feneketlen kút. Kívülről egy szép környezet, biztos karral, egy vödörrel, amelyből mindig meríthetnek, belülről egy mély, tátongó, háborgó folyam. Még ennek sem érzem magam jelenleg. Egy hisztis, depis, magányos idióta vagyok, aki sokszor önző, és irigy, és a szakadék szélén áll. A mélybe néz és arra is gyáva, hogy leugorjon.
De ki is a gyáva? Aki inkább leugrik, hogy meneküljön, vagy aki visszafordul és tartja a hátát?
Néha csak úgy elnevetem magam, és megcsóválom a fejemet, hogy mennyire hülye is vagyok, hogy az önsajnáltatás jeges vízében elmerülök, de ez legalább elég arra, hogy arcomra fagyjon egy mosoly, amelytől azt hiszik, hogy minden rendben van.
Néha úgy szeretném elfogadni magamat, ahogy a szeretteim szeretnék, de ez is akkor csak egy norma?
Szeretem magam?
Néha.
És az életet?
Igen.
Akkor ezentúl, házastársaknak nyilvánítalak titeket... Hisz tudod, az élet ilyen, mindig megy tovább, még nélküled is, ha nem veszed fel a tempót...