Isten lovasa rohamosan húzza az éjt a bolton.
Szívek kapuja ezerszer megremeg,
A temető kapuja nyikorogva megreked.
Csendben szalutál ezernyi ember,
Átkokat szórni jelenleg nem mer.
Tétován ballag a földbe vájt ösvényen,
Hogy eljusson szeretteihez még ebben az életben.
Ott egy hölgy, ki meggyújt egy gyertyát,
Csendben a sír homlokán egy árnyék táncol át.
Éjsötétben fázva feltekint,
S meglátja. kiért évekig sírt.
Szemébe könnyek szöknek,
A két pillanat szembe nézett.
Múlt és jelen, ezernyi sebben
Vörös rózsaként vérzett csendben.
Megbabonázva figyelte az égi jelenést,
Átkarolta lelke titkos szegletét.
Oltalmazva simította magához lelkét,
"Veled vagyok, most és örökké."
Régóta járt az óra mutatója,
És évek óta mutatott ugyanarra a pontra.
Semmi sincs, ami lehetne:
Elvette az életet.
Türelmesen zajong a sanyarú sorsú.
Nézi a mesét, mely már évek óta tart,
De most bezárul a könyv, és elreppen két pillanat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése