Zavar 2. Önkívület

2. fejezet
Önkívület
Egy kisebb sikítással placcsantam bele egy koszos, büdös tócsába egy sötét sikátor kellős közepén, három faládát elbuldózerezve és a hátsó felemet egész alaposan megismertetve a kátyúval.
- Hol a fészkes pitypangban vagyok? – néztem körbe hunyorogva, majd fenekemet dörzsölgetve feltápászkodtam. – Hogy nézek ki? – néztem magamon végig.
A hajam szoros copfba volt fonva. Egy fekete bőrnadrágot viseltem, amit térdig egy sötétbarna csizma takart el, amiben volt valami szúrós kis bizgentyű, ami nem hagyott békén. Felül egy fehér, ejtett vállú hosszú ing volt, amelyen egy sötétbarna fűző díszelgett és a szuszt is kiszorította belőlem.
Benyúltam a csizmába s előhúztam egy apró tőrt, amin meglepődtem. Mit keres az ott?
Míg ezen agyaltam, hirtelen felharsant a filmekből ismert „ Ott van!” Csatakiáltás és vagy hét őr rohant egyenesen felém. Amilyen gyorsan csak tudtam kilőttem a sikátorból. Nem tudom, hogy miért futottam, hiszen egyszerű pszichológia az egész. Ha futsz, azt azért csinálod, mert biztosan valami rosszat tettél és te vagy a tettes, de itt nem az volt a helyzet. Futottál, mert hét kopasz fickó, kardokkal hadonászva rohan feléd és érzed a zsigereidben, hogy itt a szabad bölcsészet illetve a diplomácia nem segít.
Az emberek, akik mellett elrohantam elég rendesen meg voltak illetődve, hát még én, amikor megpillantottam a középkori szerkójukat. Hol vagyok? A kaszás elkapott volna és feldobtam a bakancsot? Lehet nem is olyan rossz a halál és a Menny ilyen középkori feelinggel? Habár haladhatnának a korral… Az csak egy kifejezés, hogy a reneszánszát éli, hunyorogtam futás közben az idióta gondolat hullám miatt. Nem halhattam meg… Csak nem.
Átfutottam a piacon s heves bocsánatkérés között felborítottam az egyik standot. Persze a harcsabajszos bácsika szórta rám az áldást, mint annak a rendje.
- Csak ezt éljem túl! Esküszöm, el fogok járni misékre! – fohászkodtam az ég felé, amikor elsuhant mellettem pár lovas és az egyikük megragadta a karomat, majd felrántott maga elé. – Jesszusom! Eresszen el! – sopánkodtam.
- Hallgasson! – sziszegte a férfi, akinek a lehelete csiklandozta a bőrömet még akkor is, ha mérges volt. – Az egy dolog, hogy utál, de nem kell elszökni. Apja a fejemet szegte volna, ha nem találom meg! – morogta majd még jobban megsarkazta a lovat és én, minden erőmből szorítottam a kantárt, hogy le ne essek, hisz a férfi igyekezett a legkevesebbszer hozzámérni.
Nem mertem megszólalni az úton.
Sötét erdők keskeny ösvényein vágtattunk át és ámuldoztam a látványtól, mint egy kisgyerek Disneylandben, amikor megpillantja az életnagyságú Mickey egér figurát, ahogy éppen leveszi a fejét és kiderül, hogy csak egy kopasz, szakállas fickó az. A fák már-már arany szín lombkoronával ékeskedtek. A vérvörös levelek becsempészték az elmúlás apró virágait a köztudatba. Imádtam az őszt. Míg másnak az elmúlást, nekem az újrakezdést jelentette. Szünetet, gondolkodást. A színek ihletet adnak, feltöltenek. Elmúlik valami, de hamarosan visszatér. Ha ez az átmenet nem lenne, a világ monoton lenne.
Kiérve a lombos árnyak körül megpillantottam a hegyoldalban egy hatalmas palotát.
- Hű!- szökött ki a számból.
- Hű! Mégis mindig elszökik. – horkantott egyet, amire a szemeimet forgattam.
Beérve a kapun több szolgáló és lovász fiú rohant oda az újonnan érkezett kis csapatunkhoz.
A rabul ejtőm átlendítette a lábát a nyereg felett s leugrott. Oldalra sandítottam, hogy láthassam az arcát, de azt a csuklyája miatt nem láttam. Felém nyújtotta a kezeit.
- Parancsol? – értetlenkedtem, mire lemondóan megcsóválta a fejét és megfogta két oldalt a derekamat, majd leemelt. – Nehezebb, mint gondoltam.
- Na, kösz szépen. – horkantam fel s elengedett.
- Kayla! – csendült fel egy rekedtes, tekintélyt parancsoló hang.
A tömeg megborzongott. Az asszonyok lehajtották fejüket, a férfiak térdet hajtottak. Aki eddig velem szemben állt megfordult és nem csinált semmit.
Megpillantottam őt. Jég szőke vállig érő haj, tengerszín, hideg szemek. Izmos felsőtest, amin megakadt a szemem és elismerően elhúztam a számat, ugyanis csak egy szőrme mellényt viselt, illetve egy hosszú barna bőrnadrágot. Az övén különböző méretű pengék sorakoztak.
Óvatosan hátráltam egy lépést. Hihetetlen rossz érzés lett rajtam úrrá és nem tudtam hova tenni, hogy mi bajom van. Meg egyáltalán ez az egész annyira furcsa. Mi az, hogy engem itt mindenki ismer? Lehet, hogy a kómában lévők álmában vagyok és eddig is itt voltam, csak amikor felkeltem kitörlődtek ezek a diák?
- Mit képzeltél? Hogy csak úgy eltűnsz?! – ordította a képembe, amikor odaért, s lendítette a kezét.
Te jó ég, ez meg akar ütni?
Szorosan lehunytam a szemeimet, ám a csapás késett. A jobb szememmel kikukucskáltam és annyit láttam, hogy a lovas idegen szorítja a férfi alkarját és gondolom, farkasszemet néznek egymással.
- Térdre! – sziszegte.
- Nekem nem parancsolsz. – felelte nemes egyszerűséggel és levezette a kezét.
- Még!- tette hozzá morogva, majd rám villantotta a szemeit. – Befelé – s elindult.
Nagyot nyelve néztem utána és próbáltam összerakni a sok ismeretlenes egyenletet.
- Indulj, mert bajod lehet. – suttogta az idegen és bólintva elindultam utána.
Két fiatal nő csapódott hozzám. Az egyikük előttem haladt, míg a másik szorosan követett. Úgy éreztem magam, mint a Star Wars-ban a császár.
Az épület belseje gyönyörű volt, Próbáltam nem kimutatni az izgatottságomat, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is. Márvány padló borította az egészet, a falakról hatalmas vörös-arany faliszőnyegek lógtak le megspékelve néha-néha egy-egy festménnyel. Időnként egy gondosan megfaragott asztalka, illetve székek mellett jöttünk el, amiket vagy éppen poroltak, vagy ahol pár ismeretlen egyed teázgatott. A boltíves ablakok átengedték a kósza, halovány napsugarakat.
Az egyiknél megálltam és kikukucskáltam. Köd borította a teret. A fákon nem voltak levelek. Sötét volt. A másik oldalra mentem, ahol még mindig sütött a Nap és színes volt a táj. Ismét visszamentem és próbáltam megfejteni a talányt.
Hunyorogva haladtam tovább fel a lépcsőkön. Befordultunk egy folyosón és annak a végén lévő szoba, hófehér ajtaját nyitotta ki nekem az egyik lány.
Mosolyogva biccentettem neki egyet és magamra hagytak.
Uram, Teremtőm… Hol vagyok?
A szobában volt egy hatalmas vaskeretes ágy, vele szemben egy tükrös öltözőasztal, olyan igazi hercegnős, amiért mondjuk annyira nem voltam oda. Oldalt szekrények sorakoztak és pár könyves polc.
A tükörhöz settenkedtem, hogy megnézzem magam szemből is és majdnem visítottam egy gigászit, amikor megpillantottam az ősz tincseimet. Turbóra kapcsolva bontottam ki a fonatot és hitetlenkedve néztem a fehér hajzuhatagot. Mi a fene?! Ennyit nem aludhattam! Csipkerózsika is szőke maradt száz évig. Mi a tanulság? Ne bízz a hajfestékekben.
- De mi ez? Mi ez? – dörzsöltem meg a szemeimet és megint a fejemet bámultam, majd a vállamnál észrevettem egy fekete kis jelet.
Lehúztam az ingem ujját és egy fekete indaszerű tetoválást véltem felfedezni. A szemeim kikerekedtek. A szüleim megtépnének, ha meglátnák. Még a hennát sem díjazták soha sem.
A nyakamban fityegő méregzöld medálon végig simítottam és azon kaptam magam, hogy vigyorgok, mint egy eszelős.
- Minek örül? – nyílott ki az ajtó és egy magas, sötét szemű, borostás, fekete hajú idegen lépett be.
- Mi köze hozzá? – ráncoltam a homlokomat, mire mentegetőzve felemelte a kezeit és belépett.
Az ajtót bezárta a lábával. Barna bőrnadrágot viselt, egy fehér inget. A derekára egy sötét barna öv volt kötve, amiből egy furcsa kardszerű valami lógott le. Fekete csizmás lábaival kecsesen lépdelt az ágyhoz, ahol leült.
- Öm, ne vegye tolakodásnak, de felemelné a hátsóját a párnámról? – fontam össze a mellkasom előtt a karomat.
- Nem. –vont vállat. – Így kényelmes. Amúgy is, egy köszönöm is jó lenne, azok után, hogy nem hagytam, hogy Lesu megüsse kegyedet.
Aha! Tehát ő a lovas megmentő.
- Nem kell megvédeni! Nem szorulok más segítségére. – jelentettem ki.
- Hát persze, hogy nem. – nevette el magát s felállva körözni kezdett körülöttem, mint egy keselyű a dög körül, hogy a szemét, vagy a karját tépje ki előbb. – Mindenki jól tudja, hogy ön erős, bátor és megküzd bárkivel azért, hogy szabad maradhasson. Nem fél a vőlegényétől sem, még akkor sem ha bármelyik percben megütheti önt, csak azért, mert ő is tudja, ahogy mindenki más, hogy önnek is van szeretője.
Igazi olyan milyen töke van a pingvinnek tekintettel néztem rá, mire felhorkantott.
- Ugyan. Szinte mindenki tudja, hogy túl kedves viszonyt ápol azzal a Jack nevű szolgával.
- Azt mondta, hogy Jack? – csillant fel a szemem, mire megcsóválva a fejét vigyorogva elindultam, de utánam nyúlt. A kezeit a vállamon pihentette. – Abba kell ezt hagynia Kayla. Könnyen bajba sodorhatja önmagát.
- Már megbocsájtson Kapitány… Milyen jogon ad nekem atyai jó tanácsokat? Ha jól tudom, itt hagyott annak idején. – s meglepve néztem rá, ahogy mérgesen felvonja az egyik szemöldökét. Ez a mondat honnan jött?
- Vigyázzon magára. – jelentette ki határozottan és kivágtatott.
Az ágyhoz sétáltam és leültem oda. Megfogtam a párnát és magamhoz akartam szorítani, amikor grimaszolva eszembe jutott, hogy az előbb beleseggelt az a drága ember, akivel állítólag a régmúltban volt valami szorosabb kapcsolatom és ez a helyzet piszkálta a csőrömet. Van itt az a szőke harcos, aki a vőlegényem? Hát remek. Miért mindig az Isten barmát fogom ki magamnak? De, ha minden igaz, itt van Jack… Talán az én Jackem…
Elmosolyodtam a gondolatmenetre és vigyorogva, érezve, hogy a szívemben a kórháziak után összeállnak az apró darabok elindultam a keresésére.