Zavar 3. Kínos

3. Fejezet
Mint a Hófehérkében a törpék, olyan örömmel léptem ki a szoba ajtaján. Jobbra is és balra is kitekintettem, majd meggyőződve arról, hogy senki sincs a közelemben kiléptem és elindultam a folyosókon.
Kész labirintus volt az egész. A cipőm monoton kopogása visszhangzott és minden egyes pillanatban a frász jött rám, amikor az eszembe jutott, hogy bármelyik pillanatban összefuthatok egy ismeretlennel, akiket persze valamilyen oknál fogva ismerek, de halvány pink vattacukor gőzöm sincs, hogy honnan a beteges bolyhos nyúlfarokból.
Ezt így levezetve magamban megálltam egy pillanatra és megkapaszkodtam az egyik fáklyatartóban s lehúztam a csizmámat. Kézbe vettem mind a kettőt, majd halk léptekkel tovább indultam.
Az ujjaimmal végig szántottam a falon. Nem tudom miért, de mindig olyan jó érzéssel töltött el, amikor ezt csináltam. A vörös fali szőnyegeken apró kitüremkedések voltak, amelyeket az arany hímzés okozott. A fehér falak apró szemcséi csiklandozták az ujjaimat. Velem szemben egy hosszú lépcsősor foglalt helyet. A lépcsőfordulónál a falon egy hatalmas vászonra festett kép volt, amely egy gyönyörű asszonyt ábrázolt.
Mélyvörös haja a derekáig ért, amelyet a vállán előre vett fonás hívta fel a figyelmet. A nyakában egy lilásan fénylő kő fityegett. A méregzöldszemei ismerősek voltak. Szemein reménytelenség és csalódottság látszott. Lágy vonásai voltak és a szemei alatt apró ráncok húzódtak. Nem mosolygott. De az apró kis bemélyedés az arcán a gödröcskékre utalt. Hosszú, földig érő fekete ruhát viselt. A derekán egy barna öv foglalt helyet. A kezében egy szál fehér kálát tartott. A háttér szürke volt. A hideg is kirázott. Valahol a távolban egy sötétebb szempárt véltem felfedezni. Közelebb lépdeltem és hunyorogva figyeltem azt a pontot, de az, eltűnt.
A hideg rázott a képtől, így megráztam a fejemet és inkább tovább indultam. Szedtem a lábaimat a lépcsőfokokon és egyszer még utoljára visszapillantottam a képre.
Lehunyva a szemeimet haladtam előre még pár lépést, miután visszafordultam. A lelki szemeim előtt újabb furcsa gondolatfoszlányok jelentek meg.
Meg kellett állnom. Kapaszkodnom kellett az oszlopba, hogy ne essek el. A szabad kezemmel a torkomat simogattam a légszomjam miatt, majd kicsit előregörnyedtem, hiszen eluralkodott rajtam a hányinger. Keserű lett a szám, az ajkam kiszáradt, a gyomrom kavargott. Öklendezni kezdtem, de nem jött semmi, csak szenvedtem. Szaporán vettem a levegőt, majd a szemeimet újból lehunyva, kitisztult a kép.

Furcsa, ködös helyen lebegtem, mint az álmainkban szokás, amikor külső szemlélőként figyeled önmagad, hogy milyen egy marhaságot is csinál, ha éppen nem irányítod.
Megfordultam a tengelyem körül, amikor egy tíz év körüli, szakadt hosszú fehér ruhájú gyermek átszaladt rajtam.
A nyomában megannyi fegyverrel felszerelt szitkozódó katona rohant.
Az erdő korhadt, öreg fáin egy levél sem maradt meg. Mind a fekete avart gyarapította. Állatok közül is csak a hollók és a baglyok figyelték tisztes távolságból az eseményeket. A száraz avar panaszosan sóhajtott minden egyes lépés után.
Ösztön szerűen lebegtem utánuk s próbáltam elkapni a történés fő fonalát.
A kislány könnyes szemekkel nézett hátra s nem félt attól, hogy neki ütközhet valaminek. Ez érthető volt, hiszen ha jól láttam, könnyedén, spontán módon átjutott a fákon, mintha azok színtiszta oxigénből lettek volna.
Letrappolt a lejtőn egy kis egérutat remélve, de az egyik katona eléje került s leszorítva a karjait felemelte. A lány ütött, rúgott, harapott, de hiába. A pöttöm kezeit hosszabb viaskodás után kiszabadította, majd kihúzta a férfi derekán lévő öv, egyik ráakasztott hüvelyében pihenő tőrt és egy határozott mozdulattal beleállította azt a vállába.
A férfi felordított s elengedte a lányt, aki a földre esett.
Hamar felszökkent s rohant tovább, mint akit puskából lőttek ki, egyre mélyebben a sötét erdő szíve felé. A kiabáló, erélyes férfi hangok kezdtek elhalni. A leányzó szuszogása volt az egyetlen, amelyet a fák visszavertek. Igaz, nem sokat segített volna a támadóinak, hiszen a hatalmas köd miatt nem sok minden látszott. Nekem is erőlködnöm kellett, hogy figyelni tudjam a kislányt.
A gyermek lelassított. Átölelte a felsőtestét s megdörzsölte a felkarját. Minden egyes pillanatban bizalmatlan tekintettel nézett körbe, s mindenegyes hangra keresni kezdte a menekülő útvonalakat. A hófehér haja már-már beleolvadt a környezetébe. Lépett még egyet, kettőt, majd egy kisebb sikoltással eltűnt.
- Valaki! Hahó! – nyöszörögte odalentről.
Oda libbentem és észrevettem, hogy a ruhája fennakadt egy ágon s odalent kuporogva önmagát ölelgetve nézett felfelé.
Nem sokkal később, hogy próbáltam neki hasztalanul segíteni,megjelent egy fekete köpenyes fiú. Az ághoz lépett s letekerte a ruhát, majd hunyorogva a gödörbe nézett. Nem igazán hitt a szemének, így megdörzsölte azt és elvigyorodott.
- Ilyet… Vadászni akartam, - nevetett – de nem hittem volna, hogy ilyen kegyes lesz hozzám a Sors, hogy egy nőt… - mutatott le – lányt ad.
- Rohadj meg! – kiáltotta ki vadul a leányzó, mire a fiú összegyűrve a ruhát képen dobta őt.
- Fogd be a szád! Öltözz fel és kihúzlak.
- Inkább válok a föld részévé, minthogy egy idegen vadász húzzon ki a slamasztikából. Úgyis keresnek, majd megmente…
- Hát, hogy a fenébe ne, . nevetett. – Hát nem előlük menekültél? – térdelt le a gödör szélére. – Nagy fegyverekkel és egy el is kapott. Biztos segítenének. – kacsintott le.
- De… - mondta halkan.
- Nincs de. Gondolom, azt is tudod, hogy ez az erdő legveszélyesebb része. – állt fel s mutatott körbe. – Itt a legerősebbek az árnyak. Innen indul az Árnyrét Kedvesem. – mosolyodott el. – Ha kész vagy, szólj. – jelentette ki, majd egy tönkre kicsit távolabb leült.
A lány köpni, nyelni nem tudott. Megrázta a fejét és megbizonyosodva arról, hogy nem figyeli őt senki elfordulva magára kötötte az anyagot.
- Kész vagyok… Azt hiszem. – szólt ki bizonytalanul, mire megjelent egy kötél.
Megkapaszkodott benne és a fiú húzni kezdte. Ahogy kiért hirtelen elvesztette a lány az egyensúlyát. A fiú elengedve a kötelet előre lendült és elkapta őt. Farkasszemet néztek egymással, majd a fiút megpofozva ismét elrohant.
A kis idióta csitri! Nagyot sóhajtottam s követtem őt.
Árkon-bokron keresztülrohant, amikor egy vészjósló, morgó hangot hallott. Az avar megrezzent. Vadul pislogott körbe, hátha meglátja mi… vagy ki a hang forrása.
Hátralépett és lélegzetvisszafojtva fordult száznyolcvan fokot a tengelye körül és ismét rohanni kezdett.
A préda után a kiéhezett vadak morogva, veszett tempóban futottak.
Egy-egy vörösen, vagy feketén izzó szempár mutatta csak a lények jelenlétét.
A szívem kalapált a kislány után. Mellé libbentem és bátorítóan a fülébe duruzsoltam, hogy gyerünk, fuss, még egy kicsit bírd ki, siess, vigyázz, mindjárt elkap, basszus, gyerünk!
A lány felordítva elhasalt és a lábszárán a sípcsontja mellett mély karom és foglenyomat jelent meg, amiből dőlt a vér.
Próbálta összeszedni minden erejét, hogy feltornázhassa magát, de ahogy sikerült megemelkednie egy kicsit, rögtön földre került, amikor a vállán is hatalmas vágás nyom jelent meg. Szorosan lehunyta a szemeit és feladva elfordította a fejét.
Egy nyílvessző suhant át a hasamon és állt bele a lénybe.
A lány kinyitotta a szemeit ás zihálva figyelte, ahogy az árny egy szürke prémmel borított csontvázzá alakul és kilehelve a lelkét lefordul róla. Ugyanígy járt a maradék két teremtmény.
Kisírt szemekkel ült fel a lány és sandított hátra.
A fiú határozott léptekkel indult el felé. Ölbe kapta, bár a lány tiltakozni akart.
- Fogd be! – morogta hűvösen a srác és a tekintetét levéve a hölgyeményről az útra szegezte.
Egy szolid fél óra múlva kiértek az erdő szélén lévő tisztásra, ahol egy kidőlt fára ültette az ijedt kislányt.
Tüzet gyújtott s levette a köpenyét, amit a leányzó vállára terített, aki ösztönösen húzta magán össze. Letérdelt elé és felhúzta térdig a szoknyáját, mire azt a lány visszaseperte. A fiú rávillantotta a szemeit, mire az dacosan nézett vissza rá. A srác ismét felhúzta azt, de ő ismét leseperte. A homlokát ráncolva húzta fel ismét és nagyot csapott a lány kezére, amikor az ismét le akarta hajtani a vérrel átitatott szoknyát.
- Elvérzel, vagy átalakulsz, ha nem engeded! – ripakodott rá, mire a kislány nagyot nyelt.
Idegesen ugyan, de hagyta, hogy megvizsgálja a sebet.
A fiú elővett egy tőrt és az élét a sebbe nyomta. A lány felszisszent és szabad lábával toporzékolt.
- Te most le akarod vágni vagy mi a nakus isten nyila?! – torzult el az arca a fájdalomtól.
A fiú felpillantott és az egyik szemöldökét magasba emelintette.
- Te mindig ilyen hisztis vagy?! – szaladt ki belőle.
- Bocs, hogy üldöztek, beleestem a gödrödbe és megtámadtak. – fintorgott, mire válaszul a fiú mélyebbre nyomta a pengét és elmosolyodott. – Barom. – nyögte a lány könnyes szemmel.
Lehúzta a fiú a gyűrűjét és széthajtotta azt. Kitámasztotta a sebet. A zsebéből elővett egy zöld, örvénylő folyadékkal teli üvegcsét. Lepöckölte a tetejét, majd pár cseppet a vágásba cseppentett, mire az összehúzódott és nyoma sem volt.
A fiú nagy levegőt vett és előhúzódott. Fekete szemeitől, már csak a haja volt sötétebb. Az arcán már megjelent egy aprócska borosta.
- Aszta… - pislogott nagyokat a lány.
- Elhiszed, hogy nem akarlak bántani? – engedte magát hátra és leült, mire a lány lassan bólintott és a fiú elvigyorodva kezet nyújtott. – Noah.
- Kayla. – fogta meg a kezét és én hitetlenkedve figyeltem a kicsi ént.

Kipattantak a szemeim és ziháltam. Nagyot nyeltem és próbáltam magamat rendbe hozni. Ez egy furcsa pillanat volt, állapítottam meg magamban majd gyorsabb léptekkel indultam el megint. Nem tudtam, hogy hova csak egyszerűen mennem kellett.
Próbáltam kizárni a fejemben kavargó gondolatokat, több-kevesebb sikerrel.
Befordultam a sarkon és megtorpantam.
Hatalmas tölgyfaajtó szemezett velem. Eltörpültem előtte. Közelebb mentem és nyújtózkodva próbáltam elérni a kilincset, ami nem sikerült. Ugráltam, mint valami bolond, de nem segített. Körbenézve az egyik nagyobb szoborhoz siettem. Megtámasztottam azt a hátammal és tolni kezdtem az ajtóhoz.
Elsőre nem engedett. Még egyszer nekifeszültem és nagy nyikorgás közepette megmozdult. Az erős hanghatás miatt grimaszoltam egy veszett nagyot, majd megismételtem vagy négyszer a mozdulatsort, mire elértem az ajtóhoz. Csak reménykedni tudtam, hogy senki sem hallotta, az én ki magánakciómat idefent.
A talapzat volt körülbelül akkora, mint én. Hátra mentem pár lépést és nekirohantam. Megtámaszkodtam és felhúztam a fenekemet. Átöleltem a szobrot, mert elég szűkös volt idefent a hely, de még mindig nem értem el a kilincset.
Megtámasztottam a lábam a szobor csizmáján s felhúztam magam. A vállába kapaszkodtam és a dereka köré fontam a lábaimat. Átvergődtem a kinyújtott karjai alatt a mellkasához és nyújtózkodni kezdtem, hogy elérjem.
- Gyerünk már… Csak egy… Picikét…- nyöszörögtem, majd elvesztettem az egyensúlyomat… jobban mondva a szobor, és mind a ketten dőlni kezdtünk.
Felsikkantottam és kezemet a számra tapasztottam. Nem történt semmi.
Az ajtó szívesen fogadta a szobor ölelő karjait.
Nagyot sóhajtva lemásztam róla, majd gondolkodóba estem, hogy mit csinálhatnék. Vagy kétszer az ajtóba rúgtam, aztán leültem a talapzatra.
- Hülye ajtó. – jegyeztem meg.
Morgolódtam ott még egy kicsit, majd eszembe jutott az előbbi „emlék”. Ha az a kislány én voltam, akkor talán én is át tudok mászni az ajtón.
Lehuppantam a márványtömbről és nekiszaladtam az ajtónak, amely engedett.
Elnevettem magam, hiszen az egész olyan furcsa csiklandozó érzést keltett bennem.
- Hűha! – eszméltem fel, hogy hol is vagyok.
Minden honnan poros könyvek pislogtak vissza rám és a dohos illat töltötte be a levegőt. Lassan lépdeltem a sorok között.
Nakuk története. Nakuk családfája. Naku erők. Naku fejedelmek. Naku háborúk. Naku térképek. Te jó ég! Míg ezeket átnyálazom…
Az ujjaimmal végig szántottam a borítókon és hirtelen két kéz jelent meg a derekam körül és belecsókoltak a nyakamba.
- Azt hittem, nem jössz vissza. – suttogta a jól ismert férfias hang.
A szívem kalapált.
- Nem tudtalak itt hagyni. – mondtam halkan én is mosolyogva és megfordultam.
Uram Teremtőm! A lábaim úgy reszkettek, mint Tunyacsáp lábai, amikor ideges Spongyabob miatt. Itt volt előttem. Elmosolyodtam és végig simítottam a borostás arcán. Megfogta a csuklómat s belecsókolt a tenyerembe. Kék szemeiből áradt a személyisége, amit imádtam. Az ajkamat rágcsáltam és úgy éreztem, magam, mint aki még soha sem evett homokot pisiskorában.
Jack elmosolyodott és közelebb hajolva ajkait az enyémre tapasztotta s én lehunytam a szemeimet. De jó volt újra érezni! Őt szerettem volna. Hiányzott, de valami nem volt tiszta. Nem tudtam megmondani, hogy mi, de ez más volt.
- Baj van? – húzódtam el s próbáltam megfejteni a titkot a szemei segítségével.
- Ezt nem folytathatjuk. – jelentette ki.
- Ezzel tisztában vagyok, de Jack…
- Kayla, nem. – eresztett el. – Te hozzámész Lesuhoz. Bajunk lehet belőle.
- Te most komolyan magadat félted?! – csattantam fel.
- Én sokat veszthetek Kayla. Az életemet. Te meg egy puha ágyat az emeletről. – sétált körbe-körbe.
- Te most szívatsz. – állapítottam meg, mire ráncolta a homlokát. – Vagyis, szórakozol velem.
- Á. – mondta. – Nem. Sajnálom, de meg kell tenned. Az országnak szüksége van rád. – fogta meg ismét a kezeimet.
- Nekem meg rád. Az nem számít? – morogtam alig hallhatóan.
- Nem. – erőltetett egy mosolyt az arcára s elengedett.
Hunyorogva néztem rá és azt hittem, menten megfejelem. Émelyegtem. A hasam görcsbe rándult. A düh fokozódott az ereimben.
- Kayla ne csináld ezt. – hátrált Jack és nem értettem mire érti.
Teljesen jól voltam. Megrázkódtam. Az izmaim nem engedelmeskedtek.
- Menj innen! – hangzott fel egy üvöltés, mire Jack már ott sem volt. – Kayla! Hagyd abba! – morgott rám a megmentőm.
- NEM! – csattantam fel, mire jó erősen kupán vágott. – AU! – ültem seggre és kitisztult a látásom. – Te megütöttél! – sziszegtem.
- Igen, megütöttem Önt. – igazította meg a vértjét… Noah. – Nem akartam, hogy eluralkodjon az őrjöngés. Nem szeret odalent lenni. – tette hozzá hűvösen.
A kardját a hüvelyébe csúsztatta majd felém nyújtotta a kezét. Szem forgatva álltam fel önmagamtól, bár az ütéstől még zizi voltam és megszédültem. Rögtön utánam nyúlt, de elléptem.
- Hozzám ne érj! – mutattam rá fenyegetően, majd végig néztem rajta. – A papok mióta öltözhetnek be katonai vezetőknek? – kérdeztem lekezelően.
- A Rend megengedi, de jó, hogy így törődik velem. – vigyorodott el.
- Nem állt szándékomban. – grimaszoltam.
- Ó, dehogynem Kayla. – nevetett fel. – Mióta itt vagyok szemmel láthatóan felzavartam a lelki békéjét.
- Csodálkozik? Egy ilyen alak bármikor, bárki kedélyét felzavarja. – flegmáztam.
- Tehát igaz. – emelgette meg kihívóan a szemöldökét.
- El van telve magától Kapitány, csak nem tudom, hogy mire fel. – jegyeztem meg.
- Nos, az első, hogy fültanúja voltam, ahogy véget ért a kapcsolata. A másik, hogy igazam volt. A harmadik… - hajolt közel az arcomhoz. – tisztában vagyok az értékeimmel.
- Aha. Én meg az erőmmel. Tehát, ha nem akarja, hogy átalakítsam azt a szívtipró fogvillantós mosolyát, akkor békén hagy. – préseltem össze az ajkaimat mérgesen, mire ő nevetve meghajolt.
- Kérése számomra parancs. – azzal kisétált.
Ordítottam egy nagyot s teljesen véletlenül felborítottam az egyik asztalkát a földgömbbel együtt. Földgömb? Egész furcsa kontinensek voltak itt, ahogy láttam.
Nem érdekelt. Ejtettek. Itt is! Igazságtalanság! Ébredj fel nagylány, inkább vigyen el a halál!
Mivel nem kaptam, semmi égi jelet mérgesen lekaptam pár könyvet a polcról és bespájzolva elindultam vissza a szobámba, ahol kitombolhattam magam közönség nélkül… Vagyis azt hittem...