Szilveszteri csók

Közeledik a szilveszter és egy kis hangolódás...:)
( Nem szoktam ilyet írni és elég silány lett, hogy csak ennyi telt tőlem... :D nem vagyok az a romantikus alkat :$ de azért remélem tetszik valamilyen szinten :) )

Kedves naplóm!

Kizötyögtem az ajtón vonszolva magam után két barátom társaságából Annie-t.

Még éjfél sem volt, de Miss Bociszeműhercegkisasszony, aki amint kiszabadult az aranytoronyból, már beállt, mint Szenteste a karácsonyfa a sarokban. Dülöngélt jobbra-balra, szúrós és erős „illata” volt. A szagokból ítélve lecsúszott pár pohárka gin, egy kis vodka, na meg whisky egy kicsit bővebb mennyiségben.

A vicces az volt az egészben, hogy Annie vezetett és úgy volt, hogy én leszek az, aki leissza magát a sárgaföldig, hogy rókázhasson az óévben egy utolsót. Miért sejtettem, hogy mégsem így lesz? Még szerencse, hogy csak egy kevéske pezsgőt ittam.

Két kisebb megállóval egy fél óra alatt eljutottunk Annie kocsijához.

Piros kis mini Cooper. Már megsajnáltam az autót következő Annie és a róka jelenetek miatt.

A fiúk segítettek befektetni őt a hátsó ülésre.
- Köszönöm – csuktam be az ajtót, s feléjük fordultam. – Ne haragudj, hogy ilyen hamar elmegyünk, de kicsit kezdtem soknak tartani, hogy levette a felsőjét és a fejére kötve azt kiabálta, hogy ő egy elf, miközben melltartóban szaladgált.
- Pedig jó volt a műsor – nevette el magát Tom, akit vigyorogva gyomorszájon vágtam.
- Nem vicces. Majdnem belepisilt Lil italába. Ez nem normális.
- Megérdemelte volna – nevettek mind a ketten.
- Az egy dolog – mosolyodtam el.
- Nem jössz vissza koccintani? – kérdezte Jack fél mosollyal, amit úgy imádtam.
- Nem hiszem… Már úgyis van bennem is. Elég necces már így hazavezetni. Majd bepótoljuk – ajánlottam fel.
- Rendben van, bár sajnálom, hogy nem leszel itt éjfélkor.
Elpirultam. Te jó ég. Erre várok kisiskolás korom óta, erre nem történik meg, mert a legjobb barátnőm átváltozott egy hányó szökőkúttá.
- Miért? – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort és a szemeibe néztem.
Tom elvigyorodott s a vállával megbökte Jack karját, majd a sörét meghúzva visszasétált a házba.
- Hogy őszinte legyek, nem lenne olyan ez a buli nélküled…- vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan már – nevettem el magam. – Csomón vannak bent, fiúk lányok. Főleg szép lányok.
- Egyikükben sincs meg az, amit keresek… - vont vállat s beállt mellém és megtámaszkodott ő is a kocsin.
Oldalra sandítottam és kicsit összébb húztam magamon a kabátomat.
- Mert mit keresel? – hajtottam kicsit oldalra a fejemet.
- Inkább úgy kérdeztem volna, hogy kit – nevette el magát halkan.
- Hát jó… Mert kit keresel? – fordultam felé és próbáltam kifürkészni azt a kis sunyi, szemtelenül kék szemét.
Felém fordult.

Utáltam ezt a játékot. Mind a ketten megkukultunk, és csak néztük egymást. Néztük… Néztük…
Kezét felém közelítette.
 Te jó Isten! Megfogta a kezemet! – sikítottam magamban, mint egy kisiskolás. – Olyan puha ujjai vannak. Istenem, Istenem, Istenem!
A másik kezével megcirógatta az arcomat s akaratlanul is elfelejtettem levegőt venni.
- Téged – mondta halkan, s a gyomromban cigánykerekeztek… nem is! Átvonult rajta egy komplett dinoszaurusz csorda, akik az üstökössel fociztak.
Közelebb hajolt.
Elmosolyodtam s közelebb húzódtam én is, majd kicsit pipiskedtem, hogy felérjem.
Éreztem az enyhén piás leheletét. Behunytam a szemeimet. Már csak pár centi hiányzott. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet s meghallottam az öklendezést. Kinyitottam az egyik szememet, s a következő kép, hogy Jack, lehányta a csizmámat.

Igen, így vált egy álom, rémálommá.
- Fúj… - grimaszoltam egyet és nagyot nyeltem. – Fúj, fúj főejj! – toporzékoltam, bár kínos volt.
- Ne haragudj Cat! – állt fel. – Nem akartam….
- Fúj! – nyögtem, majd megborzongva beültem a volán mögé. – Fúj! – dugtam be a kulcsot, s rátapostam a gázra. – FÚJ!
El sem hiszem. Lehányta a cipőmet. Meg akart csókolni és kiadta magát. Azért ennyire elviselhetetlen nem lehetek!

Míg én az apró összetört lelkivilágom darabkáit ápoltam el is felejtettem felkapcsolni a lámpákat. Felgyújtottam s hirtelen rátapostam a fékre. A kocsi csikorogva megállt és én szakadozva vettem a levegőt.

Az úttesten, pár centire előttem egy fekete ruhás fickó állt teljesen lefagyva. Az arcát egy sál takarta a szemeit meg egy kalap.

Lehánytak… Majdnem elütöttem egy embert, mindez egy fél órán belül történt.

Nem bírtam megmozdulni. Csak markoltam a kormányt és próbáltam összeszedni magamat.

Az idegen hamarabb felocsúdott s közelebb lépett. Elővett valami zsebkendő félét és egy tollat s írni kezdett.

-Te jó ég! Mi van, ha egy rendőr? Le fog tartóztatni. Te Atyaúristen – krákogtam a kocsiban.

Összeszorítottam a szemeimet és vártam, hogy mikor kopogtat az ablakon, de nem történt semmi ilyen.

Kikukucskáltam, de az alak eltűnt. A zsebkendő a szélvédőn pihent. Óvatosan kinyitottam az ajtót s magamhoz vettem a zsepit.

„Hívj fel!” Felirat és egy telefonszám szerepelt rajta.

Körbenéztem. Ez egy rossz vicc volt, de zsebre vágtam a kendőt és elbizonytalanodva óvatosan újra elindultam.

Szerencsére nem ütöttem el senkit, nem ugrott elém senki, Annie is csak egyszer hányt. Viszonylag az óév kezdett kicsivel jobb fordulatot venni.

Amikor befordultam Annie-k utcájába lelassítottam, s lekapcsoltam a reflektorokat. Leállítottam a járművet s kinyitottam a kesztyűtartót.

Annie mindig kikötötte, hogy az ott található telefonban csak a bátyjának a telefonszáma van benne és ilyesféle patt helyzetekkor kizárólag csak őt riaszthatom.

Miután sikerült feloldanom a telefonzárat, beléptem a névjegyzékbe, ahol tényleg csak az az egy szám szerepelt. Rányomtam a hívás gombra és kicsit zavarba jöttem.

Régebben sokat beszéltem a testvérével, sőt oda vissza voltam, de utána barátnője lett és bennem mintha összetört volna egy világ. Találkozni találkoztunk, jobban mondva összefutottunk néha napján, amikor a húgánál voltunk. Köszönt és néha bejött, hogy megkérdezze a kis „szarost”, hogy mit vegyen fel egy randevúra, de velem nem kommunikált.

Másodéves hallgató volt az egyetemen, az a tipikus ránéz a könyvre és sec perc alatt benyalta annak a tartalmát. Én az ilyeneket UFO-nak hívtam. A baj csak annyi volt, hogy az egyedüli, ami földönkívüli volt rajta, az a szuper aranyos mosolya, a kis gödröcskéi, az apró borostája, amely még markánsabbá tette a vonásait, meg az a hatalmas már-már fekete szempár... Na, jó, ezek nem egyedüli dolgok voltak.
- Igen? – hallatszott az a lágy hang a vonal másik végén.
- Öm… izé… Cat vagyok, a húgod barátnője, ha emlékszel rám… - hebegtem.
- Igen – lepődött meg. - És?
- És… - juj de kínos. – Annie azt mondta, ha baj van, ezzel a telefonnal csak téged tudlak hívni és segítesz…
- Mert baj van? – kérdezte unottan, de volt valami kíváncsi a hangjában.
- Ha az szerinted nem elég, hogy a szüleid otthon vannak, és nem csípik, hogy te vagy a húgod úgy bűzlötök, mint egy harmadnaposan vedelő hajléktalan egy kocsmában, akkor nem – morogtam. – Jaj meg nem tudtam, hogy nálatok elfogadott összeokádni a hátsó ülést.
- Annie berúgott?
- Vág az eszed… - morogtam.
- Hol vagy?
- A házatok előtt… Majdnem – feleltem.
Az emeleten kigyúltak a fények és valaki elhúzta a függönyt. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta.

Kikötöttem a biztonsági övemet, lesimítottam a hajamat, majd kiszálltam.
- Nem segítesz? – kérdeztem a telefonban és neki dőltem az autónak.
- Kellene?
- Igen, kellene. – morogtam s kinyomtam a telefont, majd magam elé mutattam, közölve, hogy jöjjön le. – Most!

Ellökte magát az ablaktól és bezárta azt. A fények kihunytak. Vagy tíz percet álltam ott, mint a kuka és nem jött. Direkt csinálja ezt?
Megfordultam és a kereket rugdostam s megnéztem az időt. Tíz múlt.
- Bántott a kocsi? – ugrottam egy nagyot. – Nyugalom Cat. Csak én vagyok – nézett rám Marc.
- Mi tartott eddig? – fújtattam.
- Bocs, de fel kellett vennem egy nadrágot… meg egy felsőt. – nézett magán végig.
- Szégyenlős vagy? – grimaszoltam.
- Nem, de féltem, hogy megfázok – vigyorodott el. – Nem akartam, hogy utána lelkiismeret furdalásod legyen.
- Hidd el, nem sírtam volna tele a párnámat miattad–feleltem a karomat a mellkasom előtt összefonva, majd fejben hozzátettem: már nem.
- Kicsit feszültnek tűnsz - jegyezte meg. – Lehet, le kellene lazulnod kicsit.
- Én teljesen laza vagyok - háborodtam fel.
- Persze - nevette el magát. - Pont annyira, mint nagymamák kötött pulcsijai. Régebben kicsit más voltál.
- Lehetne, hogy ne az én „lazaságomat” firtassuk, hanem bevigyük a húgodat? – ráztam meg a fejemet kicsit felháborodottan, mire vállat vont.
- Úgyis ő fogja kitakarítani… Szerintem elég büntetés lesz neki.
- Ó  a híres testvéri szeretet… - nevettem el magam.
- Mert neked nincs? – kérdezte kicsit hitetlenül, mire kicsit ledermedtem.
- Négy éves koromig volt… - jegyeztem meg kicsit hűvösen.
- Volt? Részv…
- Nem… Nem halt meg… Adoptáltak – vallottam be erősen összpontosítva a házra kicsit halkabbra véve a hangerőt.
- Ó… - szökött ki a száján és láttam, hogyan emelkedik meg kicsit a földtől, előre hátra hintázva. – Annie nem is mondta… És te sem…
- Nem szeretek vele dicsekedni – mosolyogtam rá. – Bevihetjük a húgodat?

Bólintott egyet és kinyitotta az ajtót. Mind a kettőnk orrát megcsapta az odabent terjengő bűz. Megkért, hogy menjek a másik oldalra és toljam meg kicsit.

Ő a lábát húzta, én meg kiszabadítottam a stabil oldalfekvőből és sikeresen ki tudtuk venni.

Először talpra rántotta és megütögette az arcát. A karját átvetett a vállán és ölbe kapva elindult. Megkért, hogy menjek én is, hiszen valakinek nyitogatni kellett az ajtókat.

Egyszer azt hittem lebukunk, ugyanis a szülei éppen akkor jöttek meg, amikor mi pont felértünk az emeletre.

Annie-t betette a szobájába és gondosan befújta parfümmel, amitől elnevettem magam. A férfiak és a praktikus megoldásai.

Miután kellően tavaszi rét illatot varázsolt és kifújta a húga kedvenc, iszonyat drága karácsonyi parfümének a felét, a hátsó ajtóhoz kísért.
- Köszönöm, hogy segítettél – mondtam, amikor megálltam a verandán.
- Ezt szerintem nekem kellett volna mondanom – vakarta meg a tarkóját és láttam, hogyan feszül meg az izom a felkarján. – És most hova?
- Hazamegyek. Hosszú volt az éjszaka.
- Viccelsz? Még tizenegy sincs – nevette el magát.
- Ó, na igen … - sóhajtottam fel – Hát akkor előre is boldog új évet Marc. – mosolyodtam el és elindultam, de megfogta a karomat.
- Az a minimum, hogy hazaviszlek. Nincs apelláta – jelentette ki és már a kezébe vette a kocsi kulcsot.

A fekete Toyotához vezetett. Kinyitotta előttem az ajtaját és beültem.

Beült a volánhoz, elfordította a kulcsot és lazán kitolatott, majd elindultunk. Ahhoz képest, hogy nem mondtam merre lakok, tudta. Gondoltam, biztos párszor elhozta Annie-t.
- Na és mi volt olyan hosszú az éjszakában?
- A húgod be van állva és el kellett jönni arról a buliról, ahol ott volt az, akiért oly rég óta oda vissza vagyok. Illetve majdnem elütöttem egy manust – hadartam kicsit felháborodva.
- Vagyis rossz lett a Szilvesztered? – nézett rám, amikor leállt egy étterem előtt
- Mondhatjuk. Hol vagyunk? – néztem ki az ablakon homlokráncolva.
- Úgy gondoltam, megvacsorázunk, és viszonylag jóvá varázsolom a Szilvesztered. Miért volt olyan nagy szám az a srác? Meg akartad kapni a szilveszteri csókot? – mosolyodott el.
- Szerettem volna… - pirultam el, mire közelebb hajolt. – Te most mit akarsz? – szaladt magasra a szemöldököm és még vörösebb lettem, mint az előbb és a szemem cikázott a szemei és az ajka között, miközben a szám is kiszáradt.

Te jó ég! A hasamban feltámadtak a pillangók, de nem értettem, hogy miért. Soha a büdös életben nem beszéltem vele összefüggően csak most. A két szép szemével nem vehetett le a lábamról. Milyen lánynak gondolt volna? De apám… Ilyen lehetőség sem adatott mindennap, erre lazán felpöccintette a zárat és elvigyorodott.
- Automatikusan lezár, ha elindul az autó és így lehet kinyitni.
- Áh…Értem… - hebegtem és megrázva a fejemet kiszálltam. – További szép estét.
- Szép hajnalt – eresztett meg felém egy gödröcskés mosolyt és elhúzott.
Csak álltam ott, mint Pinokkió anyák napján aztán kicsit csalódottan megvártam, míg mellém sétál.

Mindenki szépen kicsípve, elegánsan. A légkör kellemes volt. A falak bézs színben pompáztak, a mennyezet pedig aranyozott freskókkal volt díszítve.

A pincérek gazdagabbnak tűntek tőlem és sütött a szemükből a lenézés, ahogy megmondtam a nevemet és az asztalhoz kísértek. Kellemetlenül éreztem magam a turkálós kisruhám miatt.

Ahogy leültem a pincér meggyújtotta a gyertyát és átnyújtotta az étlapot.
- Nem vagyok éhes…
- Eszel valamit és kész… Akkor majd én választok neked – vigyorodott el és már rendelt is.

Figyeltem, hogy milyen lazasággal rendezi a dolgokat. Imádtam a hangját és újra feltámadt bennem az az érzés, hogy hiányzik, habár soha sem volt az enyém.

Sokszor csak bámultam a szemeit, amikor találkoztunk. Volt benne valami különös fény. Olyan, mint az a lámpa, amely vonzotta a szúnyogot… Körülbelül olyan hatással volt rám. Mindig agyonütött a tudat, amikor észrevettem, hogy engem nézett.

Most is megfigyeltem minden apró rezzenését. Semmi sem maradt ki. Rég volt már, hogy szemtől szemben ültem vele. Talán egy éve és most megint.

Elkezdtünk beszélgetni, amikor lelépett a pincér és ismét felszabadultan ment minden.
- És komolyan rávágtad a kezére a zongorának azt a micsodáját? – nevetett fel.
- Igen, ne fogdosson egy vén ürge… – háborodtam fel vigyorogva.
- Nem semmi lány vagy te – vigyorgott. – Ezt az estét meg kellene ismételnünk valamikor… - mosolyodott el féloldalasan és elgondolkodva a szemeibe néztem, majd bizalmasan előre dőltem.
- Nincs barátnőd?
- Jelenleg nincs – hajolt ő is előrébb és felöltötte a pléhpofát.
- Fel akarsz szedni? – emelintettem meg az egyik szemöldökömet.
- Mondhatjuk így is… - esett gondolkodóba, mire az ujjamat belemártottam a vázába és lefröcsköltem.
- Nem egy elvesztett pénz vagyok az úttesten, hogy csak úgy felveszel, és hopp boldog leszel – dőltem hátra és elvigyorodtam. – Próbálj meggyőzni.
- Szóval nehéz dió vagy…
- Nem vagyok csonthéjas… A szívem viszont lehet az… - vontam vállat vigyorogva.
- Rendben van Cat… Megpróbálok diótörő lenni, csak hogy a szójátéknál maradjak…
- Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele? – néztem a szemeibe és libabőrös lettem.
- Sosincs késő javítani a hibánkon… Ezt még te mondtad, emlékszel? – könyökölt az asztalra és komolyan pillantott rám.
- Tévedtem, ezen már nem lehet javítani. Amúgy erre mikor jöttél rá?
- Amikor nem kerestél…
Felnevettem és a táskámba bedobáltam az asztalon heverő cuccaimat.
- Mindjárt kiderül, hogy az én hibám volt, kösz ebből nem kérek.
- Hova mész? – állt fel és mellém sétált, amikor kapkodva felálltam és a kabátomért nyúltam, amit kikapott a kezemből és rám segítette.
- Oda, ahol te nem vagy – néztem dacosan a szemeibe és kirohantam.

Fél tizenkettő volt, és míg mindenki más várta az óév végét én bánatosan ballagtam a járdán és még az eső is esni kezdett, habár hónak kellett volna.

A zsebembe dugtam a kezeimet és a kezembe akadt a telefonszám, majd csörögni kezdett a telefonom.

A két szám egyezett.

Te jó ég… Vegyem fel vagy ne?

Felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Cat, majdnem elütöttél, de ez a karambol már régóta megtörtént…
- Ki beszél? – ráncoltam a homlokomat és átsétáltam a parkba.
- Ne azzal foglalkozz, inkább csak menj tovább egyenesen. Már rég óta el akartam mondani és kerestem a megfelelő alkalmat, de tudtam, hogy úgysem adnál rá lehetőséget, mert elkúrtam. – semmit sem értettem aztán oldalt egy ösvényen égők ezrei villantak fel egyszerre és egy szót formáltak: erre. – Elterveztem az estét, mondjuk a karambolt nem. Te mindig is más voltál és ezt nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, úgy nem lehetek boldog, hogy nem tudom, mi hiányzik belőled, de rájöttem nekem éppen ez a titokzatosság kell.
- Marc te vagy? – hebegtem és követtem a fényeket és megpillantottam őt a filagoria alatt, ahogy engem néz. Leálltam.
- Soha sem voltam elég bátor, hogy kimondjam az érzéseimet, és hogy elszakadjak a hamis ábrándképtől, amit kergettem.  De úgy látom felcserélődtek a szerepek… - lépdelt felém és az ajkamba haraptam. – Miért nem vallod be, hogy te is érzed azt, amit én?
- Nem érzek érted mást, mint sajnálatot, gyűlöletet és hányingert…
- Hát persze – mosolyodott el.
- Ne kérdőjelezz meg Marc.
- Nem állt szándékomban. De miért nem mondod ki? Felemészt, ha magadban tartod.
- Mert mit mondjak ki Marc? Hogy sírtam, amikor lekoptattál, és hogy barátnőd lett? Igen, volt ilyen, de nem érdekelt senkit. Ugyanolyan voltál, mint a mesékben a herceg, aki elvakultan a gonoszt választja, figyelembe sem véve a másikat, hogy titkon reméltem, hogy felfigyelsz rám és talán talán belém esel, ahogyan én tettem?

És képes volt vigyorogni.

Horkantottam egyet, felpofoztam és elindultam ám megfogta a kezemet. Gyengéden visszahúzott és a szemeimbe nézett.

- Megtörtént… - mondta nemes egyszerűséggel.
Az ujjával egy apró vonalat húzott az arcomon és az államat megemelte. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek szöktek. Hogy az örömtől vagy a bánattól? Nem tudtam megmondani.
Lassan még közelebb hajolt és éreztem, ahogy ajkunk összeforrt s megszólalt a harang búcsúzóul éjfélt ütve az óév számára reményt adva egy új kezdetnek és szebb napoknak…

U.i: Úristen! Marc megcsókolt! Így kell befejezni és elkezdeni egy évet...
      Hangulat: pillangós...^^