Háború vagy szerelem

(Ha az ember lányát történelem órán magával ragadja a második világháború borzalma, néha születik egy egy aprócska elmebaj...)

Mint régen oly sokszor, két kézzel fogta meg az egykor fekete rácsos kerítést s közelebb húzódott hozzá.

 Az arcát két rács közé nyomta és nagyot sóhajtva figyelt. Kezén fekete ujjatlan kesztyű pihent és didergett. A szőke haját egy kalap alá rejtette és arcát egy vastag sötétzöld sál takarta el. Erőt véve magán ellökte magát a kerítéstől és a kapuhoz sétált, amelyet egy öreg, rozsdás lánc tartott egyben.

 A zsebében kotorászott, majd megtalálta azt a kulcsot, amelyet a városban adtak neki. Viaskodva pár perc alatt nyitotta ki a lakatot s belökte a kaput, bár a hófehér lepel miatt csak pont annyira, amelyen ő és gyermeke átfértek.

A lábszárig érő hóban maga előtt tolva a kicsit haladtak. A fák magányos koronájukkal pillantottak le rá, holott egykor örökzöld lombjukkal kellemes árnyékot nyújtott neki és nővérének a hosszú nyári napok játékos órái után. A szökőkút, ahol oly sokszor engedély nélkül mosdatták meg egymást, valamint a család kutyáját a cselédek örömére.

 Nem olyan volt, mint régen.

 Az angyal szobor, amely karjából árasztotta a vizet, eltört... Jobban mondva eltűnt. Csak a gondosan kidolgozott lába volt a helyén. A díszek lekoptak s törmelékként hevertek a hóban és alatta. Az idő vasfoga és a háború nyűgje őt sem kímélte.

Jobbra pillantva a fák között még ott volt a korhadt faasztal, ahol nyári reggeleken együtt fogyasztotta el az ételeket a család. Oldalra fordította a fejét s eltöprengett a múlt játékain s elmosolyodva nyugtázta azokat az eseményeket.

 A torz valóságba a gyermeke rántotta vissza, aki meghuzigálta a kabátjának az ujját, amikor ők felértek a lépcsőn. Az ajtó nem volt bezárva, ugyanis a zár fel volt törve. Összeszedte magát s betolta az ajtót, majd belépett.

A szemben lévő ablakhoz sétált és a sötétítőt, amelyet a por lepte be, elhúzta.

 Eltüsszentette magát a porcicák támadása miatt.

 Az édesanyja soha sem engedte volna, hogy ilyen mocskos legyen az ablak, hisz mindig is egy pedáns nőszemély volt. Kellő hozzáértéssel utasította a cselédeket és ő sem volt rest. Nem szégyellte a két kézi munkát. Sokszor fogott egy rongyot és pucolta a nagy ablakokat. A szomszédok őrültnek titulálták e miatt a cselekvése miatt, de ő csak megmosolyogta őket. Szerette, ha elismerték a munkáját, s feltételezte, hogy a rosszindulat miatt csupán a féltékenység lakozik és ez, büszkeséggel töltötte el.

 Elszakította az ablakról a figyelmét s a barna falon megpillantotta az egyik családi képet. Leakasztotta, majd a mutatóujját végig húzta a koszos üveglapon. A nagycsalád szerepelt rajta. Nagyszülők, szülők, testvérek, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. Kihúzta a fekete fehér fényképet az üveglap alól és zsebre tette.

A kalapot levette a fejéről s letette a könyves polcra. Az egykori bőrkötésű könyvek lapjai kiszaggatva hevertek a földön. Az értéktárgyak eltűntek.

Egy apróbb sóhajjal összegezte a helyzetet, majd tovább indult.

 A konyhából hiányoztak az eszközök és a bútorok. A falon csak a kakukkos óra kattogott keservesen.

 Kifordulva az édesapja dolgozó szobájába ment.

Az ajtó zárva volt.

- Öreg róka... - mosolyodott el és az ablakhoz sétált, ahol vadul nyújtózkodva elérte a karnist.

Leakasztotta a kulcsot s kinyitotta a szoba ajtaját.

Az ablakok betörve. A látcsöve a földön. A polcol leborítva. Fényképek és a festmények elszaggatva borítottak be a szobát. Az íróasztalhoz közelített, amelynek hiányzott a bal elülső lába. Kitapogatta a titkos kis reteszt, hátha azt nem találták meg.

Elmosolyodott, amikor halk kattanással felnyílt egy kis doboz. Belenyúlt s előhúzta a régi, láncos óráját. Lehajtotta a tetejét, beállította az időt, zsebre rakta s kisétált a szobából.

Óvatosan felsétált a korhadt fokokon.

 - Anna, itt vagy? - kérdezte, amikor felért s elindult jobbra a folyosón.

 A székek, polcok, képek itt is romokban hevertek. A betört üveglapok szilánkjait átlépdelte, majd az első ajtón bepillantott.

 A kék szoba közepén, kopaszon állt a hatalmas ágykeret. A fehér faszekrények összetörve, üresen álltak ott. Az ablakhoz ment, ahol olyan sokat ücsörögtek. Elgondolkodott, majd meghallotta az ismerős dallamot.

Felpattant, kiiramodott az egykori szobájából a szomszédba.

- Anna, mit csinálsz? - lépett be és megpillantotta a fehér zenedobozt.

- Találtam - vigyorodott el. - Megtarthatom? - kérdezte hamiskás mosollyal.

- Ideadod? - nyújtottam felé a kezemet, mire ő szó nélkül átadta.

 A táncos lányt a lábainál megfogta, kiemelte. A doboz alján ott pihent a napló és a levelezés. Elmosolyodott.

 - Az mi?

 - Rebeka naplója volt. - felelte s fellapozta. – „Körös parti Párizs 1930.

Verseket olvasgattam egy nagyváradi kávézóban. Semmi különleges nem történt a mai nap során, azt leszámítva, hogy szó szerint levett a lábamról egy fiatalember úgy dél körül. A húgommal sétáltam a folyó parton és a gondolataimba merülve, nem vettem észre, hogy jön-e velem valaki szemben.  Eltűnődtem s figyeltem a vizet, aztán megbotlottam.
Azt hittem, hogy belezuhanok a folyóba, ám egy férfi elkapta a karomat és magához rántott.
Rettenetesen zavarba jöttem a közelségétől.
Fekete szemek, hosszú szempillák, szőkés barna, oldalra fésült haj, szelíd félmosoly. Csak hebegtem. Megköszöntem a dolgot és lányos zavaromban elsétáltam, párszor lopva visszapillantva.
Ott állt zsebre dugott kézzel. A fehér inge gondosan a nadrágjába tűrve. Úgy állt ott, mint egy őrangyal, s figyelt engem.
Utoljára visszapillantottam, mire intett egyet, megfordult és lassan, komótos léptekkel elindult az ellenkező irányba. Ki lehetett?”

- Ú, Rebeka néni egy bajba jutott hölgy volt, akit megmentett egy lovag? – kérdezte Anna kicsit fellelkesülve.

- Így is lehet fogalmazni – helyeselt az anyja.

- Kiderült, hogy ki az? – érdeklődött tovább a gyermek.

- Igen… - felelte némi habozás után.

- Meséld el! – hangzott utasításként a kérés, mire ő zavartan elfordult.

- Nem minden tündérmesének szép a vége Anna – mondta halkan szorongatva a naplót.

- De szeretném tudni…

- Talán itt az idő, hogy tudd… - köszörülte meg a torkát.

Megfogta a lánya kezét és az ágyhoz vezette. Leültek, megsimította az arcát sóhajtott s mesélni kezdett.

-Weilgersberg Rebeka minden évben, ahogy a Körös partján sétál, elmereng az idegenen, akinek a nevét nem tudta meg.  Lassan hat éve történt, hogy a karjaiba esett.

Maradandó volt ez a pillanat, hisz minden kislány arról álmodik, hogy a tündérmesék valóra váljanak, s eljöjjön értük a herceg, a hős. Ez a titokzatos idegen ilyen volt Rebeka számára.

Hat év az azért hosszú idő. Semelyikünk sem számított rá, hogy valaha még egyszer összefutunk vele. Sőt nem is akartunk, főleg Beka. Inkább élt annak a lopott pillanatnak. Ebből merített erőt, amikor eljegyezték. Nem tett volna jót neki, ha felkavarodnak benne az érzések.

-De gondolom találkoztatok megint vele – vágott közbe Anna.

-Igen. Beka huszonegy volt, míg én tizenhat. A fővárosban lófráltunk. Kávéztunk és vásároltunk.  Az utcákon már akkor is egyenruhás fiatalemberek szaladgáltak. Akkoriban még mi is odáig voltunk értük, hiszen ők voltak az akkori akcióhősök, de később beláttuk, hogy az egyenruha is csak álca. Rengeteg élet lapul mögöttük s nem minden csak a hősi tett miatt. Lopás, csalás, gyilkolás – merült el a történetben és elmosolyodott. – Éppen sétáltunk és lefordultunk az egyik kanyarban, ahol Rebekát elütötte egy kerékpáros. Teljes sebességgel eltarolta őt. Jobban mondva a kormány beleakadt a kabátjába s elrántotta őt, magára borítva a vezetőt. Egy férfit – nevette el magát. – Ott feküdtek az aszfalton. Rebeka, a bicikli és a férfi.
- Szálljon le rólam! – rikácsolta elakadó lélegzettel a nővérem.
A férfi zavarában azt sem tudta, hogy mit csináljon. Gyorsan felpattant, felállította a kerékpárt, majd kezet nyújtott Rebekának és felsegítette. Rebeka a kiomlott koromfekete haját fésülgette az ujjaival, amikor végre ránézett. Elakadt a lélegzete, de az idegennek is. Csak bámulták egymást. Emlékszem, olyan vörösen sosem láttam a nővéremet – nevette el magát, amit Anna csak megmosolygott s állát a kezébe ejtve hallgatta tovább a történetet. – Megköszörültem a torkomat, mire Rebeka megrázta a fejét.
- Sajnálom! – szólalt meg először az idegen.
- Ugyan… Semmi baj nem történt – hebegte Rebeka.
- Esküszöm hölgyem, ha még egyszer egymásba esünk, elveszem önt feleségül! – nevette el magát, mire én is és Beka is furcsán néztünk rá, de ő felocsúdott.
- Ön emlékszik rám? – mutatott magára és a kék szemei megteltek boldogsággal.
Ritkán nézett így, de azoknak a pillanatoknak mindig is nagy jelentőségük volt.
- Lehetne önt elfelejteni? – mosolyodott el a férfi, majd kézbe vette Rebeka tenyerét és kézfejére csókot lehelt, majd megpillantotta a gyűrűt. – Ó, tehát a „leánykérésem” későn jött – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Tudja, kerestem önt.
- Másnap utaztunk haza – rántotta ki a kezét a fiatalember kezei közül.
- Értem. Esetleg elárulná a nevét?
Én teljesen láthatatlanná váltam, de nem zavart. A férfi magas volt. A fekete szemeivel végig követte Rebeka teljes lényét.
- Mire megy egy névvel? – vigyorodott el.
- Ha már nem élek azzal a tudattal, hogy egyszer a feleségem lesz, adja meg azt az örömöt, hogy a nevével az ajkaim között térhetek nyugovóra. Egy katonának nincs jobb vágya, mint a nyugodt alvás.
- Tehát ön katona? – vonta le a következtetést és elpirult az elhangzottakon.
Csöpögős, nyálas monológ volt, de még én is odáig voltam érte. Olyan megnyerő volt. A hangja simogatta az ember szívét. Megnyugtató volt.
- Igen, az volnék – mosolyodott el szelíden.
- És kerékpárral jár?
- A testedzés része – nevette el magát és mellé csapódott három társa, akik el akarták őt vonszolni, de előtte illedelmesen köszöntöttek minket és rögtön értették a helyzetet. – Csak egy nevet kérek.
- Rebeka – mosolyodott el.
- Rebeka – ismételte meg nyugodtan. – Marc. Remélem, még látom önt – búcsúzott és a barátai körében ismét elment.
Most Rebeka állt ott, mint egy bábu és nézte Marcot, aki még egyszer hátra sandított.
Rebeka felém fordult egy mosollyal az arcán és elindultunk hazafelé.
Rettentően boldog volt és ezt tagadni sem tudta. Otthon ez furcsa vitákat váltott ki és senki sem hitt neki, hogy semmi sem történt. Kár volt megemlítenie a katonát.
Óvatosak voltunk. Nem bíztunk senkiben, főleg az egyenruhásokban. Már akkor is sokan gyűlölték a mi fajtánkat. Sokakat már megszégyenítettek, megfosztották a tulajdonuktól.
- De miért? – szólt közbe Anna értetlenül, elveszítve a fonalat.
- Az első nagy háború miatt, minket, zsidókat vádoltak. Főleg a németek. Meg akartak minket büntetni – folytatta majd sóhajtott. – Rebekának férjhez kellett mennie. Nem találkozott Marc-kal utána. Pár év múlva kitört a háború és a zsidó családokat deportálni kezdték. Senki sem tudta még, hogy hova. Néhol külön sorok nyíltak a városban. Gettók. De kevés ahhoz, hogy minden egyes családot ezekre a helyekre tudjanak telepíteni. Sokakat bántottak. Kötelezővé tették a csillag viselését, így bélyegeztek meg mindenkit. Szenteste volt és Rebekáék nálunk voltak. Hallottuk a hírt, hogy német katonák járnak a városban – sóhajtott egy nagyot. – Azt is tudtuk, hogy már pár család eltűnt. Apa és Rebeka férje elindított minket. Az egyik cselédünk autóval elvitt a fővárosi állomásra, ahol hamis okmányokkal útnak bocsátott minket egyenesen Párizsba. Rebeka úgy viselkedett, mint az anyám, aki minden egyes apró rezdülésre ugrott. A vonat megállt valahol külföldön, egy állomáson és sokat kellett várnunk. Mellettünk ablak nélküli vagonok húzódták, amelyekre kígyózó sorokban szálltak fel az emberek. Az üvöltések behallatszottak. Német vezényszavak. Néhol egy-egy fegyverdörrenés is felcsendült.
Egy pillanatban berohant a kabinunkba egy kisfiú. Nem lehetett több, mint nyolc éves. Hatalmas zöld szemek, barna haj, gyermeki ártatlanság. Sírt és Rebekához húzódott.
Két náci tiszt rontott be hozzánk, s feszülten figyeltük mit akarnak. A gyereket akarták elvinni. Rebeka felállt, hogy ezt nem engedheti, de az egyikük arcon vágta őt, míg a másik a vállára kapta a gyereket és kicipelte őt. Rebeka észbekapott és utánuk indult, de a tiszt csak megfordult és a fegyverét Beka homlokának tartotta, aki nagyot nyelve hátrált pár lépést és leült.
Az ajkába harapott és kikémlelt az ablakon úgy, ahogy én is.
A kisfiú szabadulni próbált. Ütött, rúgott, harapott. A tiszt megelégelte s a golyót, amit az előbb a nővéremnek szánt, azt a kisfiú mellkasába repítette.
Mind a ketten felsikkantottunk. Az őr felénk pillantott, s mint aki jól végezte a dolgát megemelte a kalapját s elment.
Kitört belőlem a sírás. Beka mellém ült és magához húzva csitítgatott. Ő is meg volt rémülve, de tartotta magát.
Négynapi feszélyezett utazás után Párizsba érkeztünk.
Kevés volt a pénzünk, éppen hogy csak kitellett egy ócska padlásszoba.
Két hetet töltöttünk ott, aztán menekülnünk kellett, de előtte ismét történt valami.
A piacon sétáltunk, amikor neki ütközött Rebeka egy tisztnek. Hevesen, akcentussal kért franciául bocsánatot, amikor megpillantotta, hogy kit is rejt az egyenruha.
- Újra összeütköztünk – állapította meg Marc mosolyogva.
Rebeka csak pislogott és ösztönösen mosolyra húzta az ajkait. Hátrébb lépett s elengedte a férfi karját.
- Úgy tűnik.
- Mit keres itt Párizsban? – kérdezte kedvesen, majd oldalra fordult, ahol egy nő virágokat árult.
Odadobott egy érmét és kivett egy hófehér rózsát a kupacból.
Amíg oldalt állt nekünk, a karján feltűnt a hatalmas nagy horogkereszt.
Rebeka teljesen lesápadt, ahogyan én is.
Felénk fordult és átnyújtotta az virágot Rebekának.
- Nem vetekszik a szépségével, de röstellem magam mindig, amikor fájdalmat okozok önnek.
Remegő kezekkel elvette a virágszálat s beleszippantott. Tudtam, hogy veszélyes játékot űz és, hogy felejtenie kell.
- Emlékszik, hogy mit mondtam a múltkor?
- Igen - felelte Rebeka s körbe pillantott.
Túl sokan voltak. Mennünk kellett. Lehúzta az eljegyzési gyűrűjét és a férfi kezébe nyomta.
- Vigyázzon rá! Még visszakérem! – mondta Rebeka fenyegetve s elindultunk.
Marc utánunk nézett értetlenül, de Rebeka nem nézett hátra.
Tudta, hogy baj lehet.
Ahogy kiértünk a piacról, több katona is állt előttünk. Képeket tartottak a kezükben, keresték az embereket.
Felém fordult a nővérem és megkért, hogy húzzam feljebb a sálat az arcomon. Engedelmeskedtem, s ő is ezt tette.
Elindultunk, ám egy sarok után követni kezdtek minket. Először csak ketten, majd egyre többen.
Futni kezdtünk. Rohanni, ahogy bírtunk, de elfogtak bennünket – sóhajtott fel. – Felszállítottak a halál vonatára. Egy-egy vagonba bezsúfoltak bennünket. Nem tudtunk leülni sem. Egy aprócska vödörszerű valami volt a sarokban, amely tele volt. Az emberek izzadtsága, a dög szagával keveredett. Sötét volt, alig volt levegő. Többen meghaltak az út folyamán. Nem volt élelmünk és vizünk sem. Három napon át, megállás nélkül zakatolt a vonat monoton kattogással.
Auschwitzba deportáltak minket.
Állat módjára lelökdöstek minket a kocsiból. Külön választottak minket. Nők, gyerekek, férfiak. Ellenőriztek minket s ismét három csoportra osztottak minket.
Levágták a hajunkat, elvetek tőlünk minden értékeket, ránk adtak egy csíkos pizsamát.
Megaláztak bennünket. Ütöttek kényükre, kedvükre.
Kevés női tiszt volt, de ők voltak a legkegyetlenebbek. Egy társunkat az egyikük baltával felaprította – borzongott meg az emlékre. – A munka szabaddá tesz. Hát persze. Lassan négy hónapja voltunk ott, amikor új SS tiszt kapta meg a tábor vezetését, vagy legalábbis valami ilyesmi tisztséget töltött be.
Rebeka mindig védett s a pofonokat is neki adták. Haj nélkül szörnyen hasonlítottunk, de az egyik éjjel engem vezettek el. Az új tábornok barakkjába.
Nem hittem a szememnek. Megörültem. Marc volt az. Hihetetlen öröm áradt át rajtam, hogy talán ő segíthet, de nem ismert fel. Levette az övét, leakasztotta a zakóját.
- Öltözz le! – utasított fáradtan. – Nincs kedvem bántani, holott azt kellene tennem. Csináljunk olyat, ami mind a kettőnk javára válhat. – mosolyodott el majd meztelenre vetkőzött.
Levette rólam a ruhákat és… És magáévá tett – mondta keserűen, könnyekkel küszködve.  – Nem az fájt, hogy egy náci tiszt, hanem hogy mit fog szólni Rebeka.
Miután végzett velem, a kezembe nyomott egy hatalmas kenyeret és visszaküldött a barakkomba, ahol szétosztottam azt.
Másnap hajnalban felvertek bennünket. Sorba állítottak minket és Marc ott állt elől. Rebeka nagyot nyelve ismerte őt fel és rájött a tegnap este történtekre. Rettenetesen szégyelltem magamat.
- Tegnap éjjel, valaki beosont a raktárba s ellopott egy cipót. Ki volt az a bátor? – kérdezte nyugodtan, de nem válaszolt senki. – Ki volt az? – kérdezte egy kis idő utána újra majd az első emberhez lépett és mellkason vágta. – Ki volt az? – üvöltötte, mire Rebeka előlépett.
Sétálni kezdett, és megannyi fegyver emelkedett rá.
- Maradj a helyeden zsidó! – morogta Marc, de Rebeka nem hátrált meg.
Előre sétált leszegett állal.
- Bátornak hiszed magad? – sietett hozzá kimért katonai léptekkel és lendítette a karját s Beka felpillantott.
Marc keze megállt a levegőben.
Mérgesen szuszogott, de Beka állta a pillantását. Nem rezdült meg. Tudta, hogyan kell a férfiakat az ujja köré csavarni még így is.
Senki sem értette, hogy mi történik, csak ők ketten. Az a hihetetlen nagy feszültség, amely kettejük között volt… A vibrálás és a láthatatlan morajló szikrák. Néma vágyak. Halotti suttogások.
Marc felnézett és észrevette, hogy hol van, és megannyi szem szegeződik rá.
- Munkára! – ordította és megragadta Beka karját és az enyémet, majd vonszolni kezdett az általam már ismert szobába.
Sokan nevettek fel az őrök közül, amikor dühösen fújtatva haladt el mellettük. Fájt, ahogy szorítja a karomat. Beka egy szót sem szólt, csak bámulta csalódottan, fájón. Istenem, segíts – fohászkodtam közben. – Ahogy odaértünk, belökött minket az ajtón. Én a széknek estem, Rebeka pedig az ágy lábához. Marc levette a sapkáját és megmosta az arcát.
- Mi ez?! Ez egy rossz vicc?!
Rebeka felállt és megdörzsölte a karját.
- Nem az – horkantott fel – mint látod. De az, hogy eltitkolta, az viccesebb.
- Eltitkoltam?! Semmit sem tud rólam Rebeka, semmit!
- Épp eleget! Ön is egy szívtelen gyilkos, aki élvezettel ontja ártatlanok vérét parancsra, vagy ront meg kislányokat – üvöltötte. – Mégis mi lesz, ha kiderül , hogy teherbe esett? – mutatott rám vádlón.
- Mert ki ő neked, hogy így véded?! – horkantott egyet s elfordult.
- A húgom – mondta halkan és láttam, ahogy megremeg az álla, de nem engedte ki azokat az átkozott könnycseppeket.
Marc megfeszült és megfordult.
- Én… Én nem tudtam, akkor nem tettem volna, ha…
- Mert mással megtette volna?!  Na szépen vagyunk, mondhatom. Akik itt vannak, mindenki egy áldozat, ön is és a társai is Marc. Mit tesznek azokkal, akik teherbe esnek?
- Dr. Mengele gondoskodik róluk vagy…
- Vagy azok a helyek, ahonnan soha sem térnek vissza a többiek és szörnyen büdös, égett szag száll fel a levegőbe? Képes lenne megöletni a saját gyermekének az anyját?
- Én… Én nem tudom Rebeka – rogyott a székre. – Nekem egy utasítást adnak, egy parancsot és véghez kell hajtanom zokszó nélkül. Nem állhatok ellen a parancsnak….
- Kérem Marc… Ha várandós, az ön gyermekét várja… - ment közel hozzá és leguggolt elé sápadtan és remegő kezeit a térdére tette. – Segíts nekem… Emlékszel mit mondtál?
- Üres szavak voltak csupán…
- Nem térdelnék itt előtted és könyörögnék a húgom életéért, ha az lett volna.
Marc felnézett és a nővérem vonásait pásztázta, amelyek könyörögve sóhajtották a szabadságot.
- Kérlek…
- Nem tudom, hogy mi benned olyan vonzó, hogy vállalom érted a biztos halált… - mondta halkan és megsimította Rebeka arcát.
Beka a kezére tette az övét és megköszönte.
Sokáig ültünk még ott és találgattok a lehetőségeket.
Azon az éjszakán újabb adag „szállítmány érkezett”. A hátsó kapukra nem fordítottak olyan nagy figyelmet.
Marc autója az erdőben parkolt. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, állítólag csupán a biztonság miatt. Egy fiatal fiú őrizte mindig, akiben megbízott. Sürgönyt küldött neki, hogy megyünk, legyen készenlétben.
Amikor tízet ütött az óra, elindult a nyüzsgés. Marc rám és Bekára egy-egy katonai ruhát adott s parancsra elindultunk mögötte. Furcsán pislogtak ránk, hiszen reggel óta a „kapitány” ki sem bújt a szobájából és két zsidó nővel volt, akik most sehol sincsenek.
Tudtuk, hogy kevés az időnk.
A tavak mellett haladtunk el folyamatosan árnyékban maradva. Tudtuk, hogy sok embert lőttek már itt agyon.
Követtük Marcot. Vigyázzba állt, tisztelgett s kinyitották neki a kaput. Követtük a példáját, de megbotlottam egy kődarabba s elestem. Leesett a fejemről a sapka és rám világított a reflektor. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és futottam is, mint, akit ágyúból lőttek ki.
Mind a ketten segítettek nekem. Fedeztek és futottunk, mint a bűnözők. Kergettük az előttünk lebegő életképet.
Rebeka felsikított. Hátra pillantottam és láttam, ahogy Marc elkapta és az ajkai közül vér folyt. Ő rám ripakodott, hogy menjek. Szót fogadva utoljára csókot küldtem a nővéremnek, mint az áruló és futottam tovább. Felhangzottak a gyilkos vadak vonításai.
Kivágódott egy autó a fák közül és berántott maga mellé a sofőrje. A fiú volt az.
Az ablakra nyomtam a kezeimet és figyeltem a távolodó képet, ahogyan Marc megcsókolta Bekát és felhangzottak a lövések.
Meghaltak, mind a ketten – mondta könnyes szemekkel. – Nyolc hónap múlva egy kislánynak adtam életet. Richard, a fiú feleségül vett és felneveltünk… Felnevelünk, hiszen imádunk – mondta halkan és figyelte Anna reakcióját.
A kislány könnyes szemekkel az anyja ölébe borult. Nem mondott semmit, csak hallgatott, majd egy kis idő után szólalt csak meg: - Szeretlek Anya.