Egy perc - Elvisz a vonat...

Esett az eső és én csak álltam ott a kietlen semmiben a gyász színeivel körülvéve. A hirtelen lezúduló víztömeg, amelynek cseppjei ólomsúlyként terhelték a vállaimat, kimosták a lábam alól a kavicsokat és visszhangot vertek a lidérces semmiségben, de lehet, nem a cseppek aláhulló hangját hallottam, hanem a szívem vad dübögését, ahogyan elszorul a torkom, az ereimben a vér hihetetlen sebességgel pulzál, ahogyan a fejemben lévő gondolatokat bezárom egy fekete, torz szobába, amelyet többé nem nyitok ki.

Sorra vettem a gondolataimat, emlékeimet. 

Ott volt a család, kik féltő szóval védve oltalmaztak a világtól, kikkel össze-összezörrentem, ha látásmódunk nem egyezett. 

Aztán a barátok. A sok beteg tett, amit életünkben elkövettünk. A csínyek, az átnevetett éjszakák, a sírós, szívszaggató párválasztás. Az álmaink, amiket együtt kezdtünk el megvalósítani még a gimiben. Állandóan nevettünk és éreztem, ahogyan az ajkam mosolyra húzódik. Mindig megbámultak minket az utcán, de még hogy. Engem azért mert olyan idiótán  nevettem, ahogyan senki más nem tud, a többieket azért, mert rajtam nevettek vagy mert folyamatosan oltogatták egymást. 

Aztán ott volt Ő. Azaz ádáz tekintete, amely beleégett a lelkembe. Talán ő forgatott fel bennem mindent és a világot is körülöttem. Jött könyörtelenül, mint egy eldöntött, előre megszervezett háború nem törődve a következményekkel. Nem tette fel a kérdést, hogy mi lesz akkor, ha véget ér a lerohanás és beköszönt a békeidő. Nem kérdezett, de annál gyorsabban cselekedett. Amit csak tudott, elpusztított, meggyötört és elhagyott, majd kivonult, mint egy győztes hadvezér, kinek kezében ott dobogott a lét. Az ilyen háborúkról nem írnak és nem cikkeznek, mégis mit mondanának a lapok? Hogy egy lány szíve újra halott? Butaság. Ez senkit nem érdekelt a mai világban, kivéve ha egy rosszakaróról van szó vagy Angelina Jolie-ról.

Hallottam a távolban felcsendülő füttyszót és bezártam az emlékeket. A kezemben egy levelet szorongattam egy ócska jegygyűrűvel. Tudtam, hogy ez nem megoldás, de csak ez az egy cél lebegett a szemem előtt. Ugranom kell, most, s hagyni, hogy elvigyen a vonat...