Hogy honnan tudom? Hátra néztem...

Sziasztok drága olvasók!

Bocsánat, hogy mostanában nem vagyok valami aktív blogger, csak éppen az egyetem elveszi minden időmet és a koliban nem tudok olyan közvetlenül írni, mint általában, mert félek, hogy a szobatársaim bezáratnának egy elmegyógyintézetbe, mert nálam az írás érdekes folyamat. Viszont, tegnap a szakadó esőben sétálgattam kicsit Debrecenben a Békás-tónál, ajánlom minden kedves ihletre vágyó fiatalnak! Egy aprócska gondolatfoszlány született, amely szintén rövid, de dolgozom Ádámékon is, Jade újabb fejezetei készen vannak, illetve folyamatban van egy novellám, Álomvarázsló címmel. Remélhetőleg ezen a héten lesz időm befejezni mindent. Addig is, szép napot és kitartást Nektek! :)
C.

A szökőkút cseppjei hangos morajjal simogatták a víz felszínét. A fények lélek melengetőek voltak, ahogyan pislákoltak a félhomályban utat mutatva a járókelőknek.
A Nap még csak most bukott le a horizonton, de az emberek már eltűntek. Végül is ki lenne olyan bolond, hogy a sötét életét még sötétebb helyen töltse, az éjszakában? Én, plusz, ahogyan láttam, csak egy valaki álldogált a mesterséges tavacska másik oldalán.
Furcsa jelenség volt, hogy ilyenkor találkozzak másokkal is. Talán találkozója van és vár valakit. Talán. De ott lapul a miért. Miért vár valakit, aki soha sem jöhet el? Miért kínozza magát és a másikat? Miért olyan reményvesztett mégis meleg a tekintete, ha meglátja? Miért hívja, ha utána eltaszítja?
A csobogás monotonsága még idegesítőbbé teszi a kínzó jelenetet. Miért szorul el a tokom, ahogyan nézem? Az ajkamba harapva figyelem, hogy ebből vajon mi lesz. Csak állok és nézek miközben egyre inkább reménykedem, hogy végre megmozdul a fiú, de nem csinál semmit. Csak figyel, alaposan végig mér mindent, majd felemeli a kezét és a hajába túr. Ennyi. Más nem. Csak egy nemtörődöm, hanyag mozdulat meg egy átkozott mosoly a szája szegletében. Ez lenne ő. Egy plátói ökör, aki előttem áll és figyel. Észrevett és int. Mit teszek? Elfordulok és elmegyek, hiszen az eső is esni kezdett. Hogy miért? Mert utálom azt, hogy szeretem és mégsem érhetem el.
Ne aggódj! Nem jött utánam, mert ő csak állt és nézett, melegen és kimérten, éppen azért, mert tudta, hogy szeretem. Nyitotta a száját, de a hangok megakadtak kifelé jövet és inkább az ajkába harapott. Nagyot sóhajtott a mellkasa emelkedéséből ítélve. Hamarosan megfordult és elsétált úgy, mint én, lassan, ökölbe szorított kezekkel.
Hogy honnan tudom? Hátra néztem...