Megérte?

Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.
Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.
Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
 És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...